Kaszás Máté

Fárasztó közelsége

  

Valaki lent a padban köhögni kezdett, egy rózsafüzér lassan végigkarmolta az imakönyv kemény kötését, azután leeshetett a pirosmintás kőre, mert csattant és zizegett; beharangoztak épp.

Nem kifelé néztem az ablakon, hanem befelé, ami lehet, hogy furcsán hangzik, hiszen magam is belül voltam, az ablakmélyedésben ültem, a karzat padlózatának szintjén foglaltam helyet, lábam a párkányon. S tulajdonképpen úgy tűnhetett, mintha tényleg a falut bámulnám a völgyben, a sötétséget megbontó távoli, gyenge fényű utcai és udvari lámpákat, ám épp ez a kinti sötétség segített hozzá, hogy az ablaküveg tükröződésében, mondhatni jó minőségben, élesen lássam mindazt, ami bent van, ami mellettem és mögöttem történik.

Ott magasodott a fejem fölött, még a tekintete irányát is tudtam. És így mondta, hogy neki is összefolynak a fények, ha ő úgy akarja.

„Hazudsz!” – magamban mondtam; mondanom kellett legalább magamban. Vártam, számítottam rá, hogy diadalmasan mindjárt odaül mellém, s felragyog szemének büszke csillogása, mely csillogás tulajdonképpen érvénytelen. Érvénytelen, hisz kiváltó oka, miszerint neki is összefolynak a fények, szintúgy érvénytelen. S így végeredményben semennyire sem engedtem, hogy közeledjen felém, továbbra is elkülönültem tőle, még ha a ruhájával hozzám is ért olykor-olykor (ujjaival babrálta a szoknyáját), tudtam ugyanis, hogy így akar, ilyen rafináltan, ilyen csiszolatlan női fogással akar bekeríteni, úgylehet behálózni. Arra persze nem gondol, gondoltam, hogy egy lépéssel én már előtte járok, s hogy ez egyáltalán nem az ő kísérlete velem, hanem inkább az én kísérletem ővele, hiszen én találtam ki, hogy a fényeket össze lehet folyatni a szemünkben, és ugyan miért mondtam volna, ha nem azért, hogy meggyőződjem: mennyire rendíthetetlen, megbízható, igaz.

„Te el tudod képzelni, hogy egy hangya mekkorának lát egy cipőtalpat? – súgta. – És egy fát? Nemrég olvastam egy könyvet és abban mi, emberek, a hangyáknál is kisebbek vagyunk. Viszont ott jobban összetartunk. Nem hamiskodunk. S talán ezért lehet, hogy ott boldogok vagyunk. Apa szerint hülye könyv, de nekem tetszett. Azóta jobban figyelem a hangyákat. Sokszor szeretném, ha mi is olyan méretűek lennénk, mi ketten. Ez valami bődületes gondolat, igaz? . . ."

Nem kérdeztem. Csak erre gondoltam. És minden porcikámmal ezt igyekeztem kifejezni. Ha akkor mindjárt kivonul a templomból, talán hiányzott volna. De nem vonult ki, ottmaradt. S amint bizonyossá vált, hogy nem megy el, velem marad, máris vágyva vágytam, hogy eltűnjön, felszívódjon. És nemcsak a templomból; a faluból is, örökre. Ne legyen és kész. Hiszen irtózatos fáradtságomba kerül, hogy van. A puszta közelsége is állandó önfigyelésre késztet, teljesen összezavar. És bosszant, igenis bosszant: mert nem elég, hogy látja bugyutaságom (hányszor megérintett, ha csak a ruhájával is, én pedig folyton a koszos üvegen mácskitoltam!), de azt is tudja, milyen kínlódva leplezem, mindjárt megszakadok az erőlködéstől, ugyanakkor pedig még jobban belegabalyodok a magamra erőszakolt pózok hülye szövevényébe.

Ha egy idő után már nem beszélnek az emberhez, és azt, aki nem beszél, nem látjuk, mert szándékosan nem nézünk (nem merünk nézni) rá, akkor fogalmunk sincs, hogy épp mit gondolhat rólunk. Én viszont tudni akartam – tudnom kellett – , hogy mit gondol rólam. Ilyenformán tehát, mikor az ő gondolatait próbáltam kitalálni, az ő szemén át kellett látnom magamat. És ez borzasztó volt. Láttam, hogy ülök az ablakban és bámulom az összemaszatolt üveget. Borzasztó volt, amint erre azt kellett gondolnom őhelyette, de már magamról: „nyim-nyám seggfej! " Még borzasztóbb volt, hogy válaszul tettetett nyugalommal mácskitolni kezdtem az üvegen: ne higgye, hogy zavar, akármit is gondol rólam! S akkor hirtelen ráébredtem valamire, és ez fölvetette a kérdést: meghibbantam?...

A hely nagyon is megfelelt; nem akartam én elmenni az ablakból. A figyelem kínzó kényszerítettsége nem felelt meg. Egyáltalán nem tetszett például, hogy nem azért ülök az ablakban, mert az ablakban jó ülni. Nem tetszett, hogy nem azért nézek kifelé, mert látni kívánom: miképp lengeti a hársfalombot a szél; vagy lent, a völgyben, a falu utcai és udvari lámpái hogyan pulzálnak (nyitott mellkasban a síkos szív!); vagy, hogy az ablak alatti téglaplaccot mint tisztítja fényesre a lustán szitáló eső. Nem tetszett, hogy a lábamat sem azért nyújtom előre, mert a lábamnak úgy kényelmes, s hogy az orrom tövét sem a viszketés megszüntetése végett érintem. Nem tetszett, hogy amit nézek, amit megérintek, igazából nem is tudom, hogy azt nézem, s azt érintem. Nem tetszett ez az egész, hogy itt áll mögöttem, hogy nekem tudnom kell, hogy ő itt áll mögöttem, hogy lényegében mást se tudok, csak azt, hogy ő itt áll mögöttem…

„Menj a büdös francba, te rohadék!” - Pontosan így. Pontosan ilyen hidegen és keményen volt kész a fejemben. Dolgoztam rajta. Volt rá idő, és volt belső nyomás is. Nyomás, amely egyre erősödött. Amikor először érintette hozzám a szoknyája szélét, csupán ennyi volt még: „hagyjál, felejts el!” Ezt még elfojtottam; talán elmegy magától. Vártam; nem mindenki olyan mint te, gondoltam magamról, te már rég napot s kalapot!, ő kicsit lassúbb, de majdcsak elindul. Tévedtem. Már az is idegesített, hogy tévedtem. Miért nem olyan mindenki, mint én? Vagy én miért nem olyan vagyok, mint más? Mért vagyok én más?... „Menj a fenébe!" – De ehhez sem volt elég lendület, azért nem jött ki. Aztán: vajon mit gondol most rólam? Biztos ezt gondolja rólam, biztos azt gondolja rólam, talán még amazt is gondolja, közben meg milyen sunyin hallgat, mintha semmit sem gondolt volna – ezek jöttek aztán. Kontra: „Menj a büdös francba!... Menj a büdös francba, te rohadék!"

Kétszer csöndítettek. Az első valószínűleg azért tűnt túl hangosnak, mert a templom csendjébe és a megfeszített idegeimbe csörömpölt bele. A második már csak az első csöndítés keltette hangzavar folytatásának hatott. S ahogy hirtelen hátrafordultam, és riadtan keresni kezdtem, ám nem láttam ott, ahol az imént volt – ettől ijedtemben megkukultam.

Visszaél azzal, hogy ismer, mint a tenyerét, visszaél! – sóhajtottam.

Tőlem kissé jobbra, az oltár irányában térdepelt. Nem nézett rám, mikor én ránéztem, még csak meg sem mozdult. Úgy térdepelt, olyan ájtatos arccal, alázatos-rogyottan, mint az öregasszonyok; piros blúzban, gyönyörű diófabarna hajjal. S ahogy néztem őt, ahogy így lopva elnézegettem, nem tudtam nem gondolni valamire. – De előbb a karzat! A karzat a templomnak olyan része, amely a templom szintjétől magasabban helyezkedik el. Ez esetben a tabernákulummal ellenkező irányban, fönt. Itt orgona, meg két rövid pad van. A karzat olyan emelvény, amelynek elején magas könyöklő találtatik. Lényeg: a karzaton nem szoktak letérdepelni. Ha valaki itt letérdepel, az olyan, mintha kimenne a templomból és letérdepelne a csupasz fal előtt. A könyöklő – fal. Na, és ő letérdepelt! Amit pedig átszellemült, feszes arcáról leolvastam, az ez volt: az oltáriszentségnek illő fejet hajtani; én (mármint ő) fejet hajtok; én nem gubbasztok az ablakban, hanem teljes szívvel itt vagyok a templomban és annak megfelelően viselkedem; én kérem Istent, hogy segítsen helyesen élni; én nem játszom meg magam Isten házában, én alázatos vagyok, én bűnbánó vagyok, én fajankó nem vagyok!... .

Szóval én fajankó vagyok! Nem számít; fajankó, gondoltam. Ble-e-e! . . .

Kicsit jobban rákezdett az eső, a szaporább ütemekből ítéltem meg, majd láttam is az ablakon kivetítődő világosságban. Ferde, egyenes vonalakat láttam sűrűn. Az üvegre verődött cseppek befelé fénylettek. Mintha a nyitott szememen folyna végig a víz. Számít az, hogy ismer, mint a tenyerét?! És mi a kínosabb nekem: az, hogy tudja rólam, milyen balulsikerült vagyok, vagy az, hogy látja: milyen rettenetes nagy igyekezettel titkolom?

Ha csak az ablaküveget nézem, gondoltam, az üveg tükröződésében jól láthatom a fejét. Biztos gondolja, hogy nézem. Meglehet, abba van, hogy sóvárogva nézem; sóvárogva nézem a haját, sóvárogva nézem a vállát, sóvárogva nézem a nyakát. Hogy nem tudok betelni vele, abba van, gondoltam. Úgy térdepel, úgy néz, úgy lélegzik, hogy csakis nekem, csakis én-érettem, a gyönyörködtetésemért. Most ő hibbant meg, gondoltam.

Amikor újra letöröltem a párát az üvegről, a pap már bevonult a sekrestyébe, az öregasszonyok is mozgolódtak, csak ő maradt a helyén, s persze én. Ettől féltem. Hogy képes lesz tovább maradni a helyén, mint én. Mert ha szó nélkül távozott volna az öregasszonyokkal, s végre magamra hagy, akkor semmi gond: elmúlt volna megint egy este, elmúlt volna egy alkalom, elmúlt volna az aznapi szorongásom. Talán letérdepeltem volna az oltár elé, és magamba szállva rendesen imádkozom; talán. Imádkozom érte és imádkozom magamért; a belátásáért imádkozom. De ő maradt, nekem kellett hát fölállnom. Tudtam, hogy most szólnom kell hozzá, tudtam, arra vár, hogy szóljak már hozzá, hogy valamit szóljak végre, arra vár. Annyit mondtam elmenőben: „Nohát... megyünk?" Kicsit várt, csak azután fordult felém. Rám nézett. Csend volt, s hirtelen még nagyobb csend lett. Látnom kellett, ahogy imádságtól bágyadt arcán nevetségesen folyik le a könny. Bólintott.

Oldal: Fárasztó közelsége
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat