Kaszás Máté

Az idegen

Bakó Zoltán emlékére

 

Az erdőig hepehupás kocsiút vezetett, benn az erdőben keskeny gyalogút, száraz gallyak a lábam alatt, aztán az erdőből kiérve megint  hepehupás  kocsiút,  de  már kicsit  odább,  a kukoricatáblából kanyarodott ki, s keresztül kellett vágni a csalános bozóton, hogy hamarabb elérjem. Vidáman, dudorászva mentem. Nemsokára megláttam a „mafit”. (A mafi: magas figyelő; fölmegy a katona a 10 méteres toronyba, onnan megtekintheti az egész környéket, ha valahol idegen mozgást észlel, jelez az őrsre, és megkezdi a személy elfogását.) Messze volt még a mafi, de már láttam a szürke tornyot, sütötte a nap, csillogott az egész.

Nagyon sokáig mentem, és nagyon sok idő telt el, mire tisztán elém tárult a teljes vasszerkezet, tetejétől az aljáig. Nem éreztem semmi különöset, amikor közeledtem felé.

A mafi tövében a hátamra vettem a fegyvert, hogy mindkét kezemmel kapaszkodhassak, aztán nekirugaszkodtam és szépen, egyesével vettem a fokokat.

A közepénél kezdtem el szédülni. Nem szoktam szédülni, de akkor ott szédültem, és észrevettem, hogy gyengén fogom a korlátot,  a  fegyverem  megakadhat valamiben, és azonnal visszazuhanok a mélybe.

Hiába próbáltam erőt gyűjteni a kapaszkodáshoz, a korlát sikamlóssá vált a tenyeremben, egyre sikamlósabbá, meg kellett állnom, vártam egy kicsit, majd leakasztottam a fegyvert a hátamról, bal kézbe vettem,  és  úgy mentem tovább, fél kézzel, jobb kézzel kapaszkodva.

Már ott voltam az ajtó alatt. Az ajtó le volt hajtva, először a fejemmel akartam felnyomni, de nem bírtam, akkor a bal karomra akasztottam a fegyver szíját, úgy, hogy kapaszkodhassak is, és a másik kezemmel fellöktem a csapóajtót. Hatalmasat kellett volna csattannia, de semmi hangja nem volt a lecsapódásának, erre tisztán emlékszem. Azután leakasztottam a puskámat a karomról, és bedugtam a nyíláson, be a fülkébe, és akkor ahogy fölnéztem ─ megláttam az idegent.

Nagy darab volt, fekete, az arca ragyás, a szeme zavaros. Ott állt fölöttem, és rám tartotta a géppisztolyomat.

─ Lefelé! ─ parancsolt rám. ─ Nyomás előttem!

Megperdült körülöttem a világ, egyre csak forgott, mi pedig másztunk lefelé, elöl én, utánam ő.

Nagyon gyorsan történt minden, leértünk és azt mondta, forduljak hátra, ne nézzem őt folyton, legföljebb nézzem a tájat, úgysem látom már sokáig. Nem értettem ezt az egészet.

Azt tudom, hogy nagyon melegem volt, és amikor hátat fordítottam neki, eleredt a könnyem. Nem akartam bőgni, mégis némán bőgtem, bosszantott, hogy egy idegen előtt, szégyelltem, hogy meglátja majd a könnyes szemem.

Hallottam ahogy kibiztosít, éreztem, hogy valami megpattan bennem. Nem emlékszem már, mire gondoltam akkor, de valamire biztos gondoltam, hisz az ember nem hal meg úgy, hogy ne gondoljon semmire. Arra sem emlékszem, mit mondott búcsúzóul az idegen, azt viszont tudom, hogy beszélt hozzám, és én mindvégig sírtam.

Aztán elsütötte a fegyvert, és én majdnem összeestem. Az ijedségtől estem majdnem össze, mert hallottam a csettenést. Hallottam, tehát élek!

Megfordultam, és láttam, hogy a puska závárjával babrál. Nekiestem és ütöttem-vertem.

Nagyon sírtam, azt tudom. Ütöttem és sírtam... ─ És akkor hirtelen felébredtem...

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy reggel van; a nap besüt az ablakon, a fény tócsában áll a szoba közepén.

Hol vagyok?, hunyorogtam. A fejpárnám csupa lucsok, a szívem veszettül kalapál.

Bejött anyám és azt mondta, keljek föl.

Kiment, és hallottam ahogy a konyhában a stelázsiról leemeli a tejeskannát, még kotogott-zörgött egy ideig, aztán megint benyitott hozzám.

─ Kelj föl, nem hallod! Legalább ilyenkor kellj föl időben!

Akkor már láttam, hogy a fekete kendő van a fején, a ruhája is végig fekete, a szeme fáradt, az arca falfehér.

─ Kelj föl! Mindjárt itt lesz a koporsó ─ mondta. És akkor már emlékeztem: nagyapa éjjel meghalt a házában. Igen, meghalt a nagyapám. Az utolsó kívánsága volt, hogy a mi házunkban legyen fölravatalozva. Ugyanabban a belső szobában, ahol annak idején a mamát is fölravatalozták.

Kinéztem az ablakon: már fehéren izzott a Nap. A diófa nemsokára eltakarja a Napot, gondoltam. Néhány perc és eltakarja; a diófa nagyon öreg, mikor még gyerek voltam, már akkor is öreg volt, most is ott áll az udvarban, rengeteg zöld golyó van rajta, a diófa sokkal nagyobb, mint a szomszédék háza, a szomszédék háza és a diófa eltakarja előlem a kilátást, nem látni innen mást, csak a diófát meg a szomszédék házát, a ház hátulját, amely mindent beárnyékol, a csöpögésük tele van kosszal, szeméttel, a fal töve végig feketén penészes, egyszóval nagyon-nagyon ocsmány kinézetű.

Hallottam kimenni anyámat. A konyhába ment. Hallottam az ajtó nyikorgását: kinyílt, becsukódott.

Félve  letettem a talpam a hideg kőre. Hát élek!... Valóban élek!… Én élek, de a papa már nem, a papának vége… Neki lett vége és nem nekem…. Elment, hogy én megmaradjak… Hogy még maradhassak… Ő halt meg helyettem… Nemsokára idehozzák...

Meg kell mossam a szemem!...

 

Oldal: Az idegen
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat