Kaszás Máté

Az Öregem

(Tavalyi Csaba emlékkönyvéből)

Az, ahogy a Keletből, lepedő zölddel a hátán hazaér, ledobja az istálló elé, s csak zihál. De nem is csak az, hogy zihál, hiszen fiatal is zihálna, ha gyerünk futni etetnivalóért, gyerünk lekaszálni, gyerünk hazacipelni!... Hanem amit mond közben, míg zihál. Hogy a Bakóék szérűjében okkersárga a frissen forgatott föld, míg mellette, a Lantosékéban bummó-barna, persze közelről nem venni ám észre a különbséget, csak ha, mondjuk, az Apróarasz-tetőről néz át oda az ember. S igaz, hogy a Lantosékéban is akadnak okkersárga foltok meg a Bakóékéban is bummó-barnák, nem olyan sok, nem az egész táblában, hogyan, miként lett ilyen, nem fontos, nem kell mindent tudnunk, ő sem azért mondja, hanem valami csudás, szemet megragadó látvány, na! Aztán ott van az Agárcás-domb. Ha csak végigfuttatja rajta a tekintetét az ember: semmi. De ha megállunk kicsit szemlélődni, és elmélázunk, hogy mihez is hasonlíthatnánk leginkább, ott, a csupasz föld közepén, azt a setétlő bozontot, s tovább, immáron egybevéve azzal a mély árokkal, a Mocsilás árkával, amit a lezúduló víz váj mind mélyebbre, s amely a sűrű akácos legaljában bukkan elő újra – szóval, mondja, olyankor csak lekuporodik az ember, lekuporodik, a fejéről lekapja a tökfödőt, és bámul, mint a birka, mert nem érti a mafla, hogyan hogy nem ismeri a saját faluját?!

Nagyanyámat, így mondja, mostanra már tisztességesen elsiratta, igaz, mondja, nem a temetésen, ott nem tudott sírni, csak könnyezett, mint a metszett vessző. Ő akkor siratta el az asszonyát, amikor senki nem látta.

Akkor még mindennap a temető felé vette útját. Újabban már csak havonta látogat el arra. S ha már ott van, igazít csöppet nagyanyám fejfáján, aztán fennhangon elsorolja, mi minden történt otthon s a nagyvilágban: a tehén fellökte az itatóvödröt; nem csörgött reggel a vekker; a szomszéd vadgesztenyefájáról még mindig az ő udvarába hullik a levél; a kínaiak atomot robbantottak föld alatt; reméli, estére nem fog fájni a dereka; jövőre megpróbál krumplit vetni a fenyer helyére; valószínű még az idén eladja a Riskát, az árát a házra költi, nincs mese, föl kell újítsa, lehet, hogy idén megnősül, egyelőre nem tudja, kit vesz el, de majdcsak talál valakit, te meg, Terka, csak aludj, pihenj!...

Este hamar elnyomja az álom, a Híradót sem tudja végignézni. Ha megbököm, hogy ébredjen, érdekeset mutatnak, rávágja, hogy: hiszen figyel ő. De a következő pillanatban már megint lebicsaklik a feje, nyomban hortyog, alsó ajka leflettyen, csorog a nyála, s szörcsögve arra riad, hogy a nyúlós nyál ráfolyt a kezére.

Jönnek a hideg éjszakák. A kéményekből kövér füst száll fel. A kukorica még lábon. Alkonyattájt asszonyok susmognak a járdán, kezükben csarnokos kanna, hogy, állítólag, az öreg Szűcsöt megint meglátogatták az álarcosok, s elvittek tőle húsz liter bort.

Az öregem abban az ingben fekszik le aludni, amelyikbe nappal jól beleizzadt. A pizsamát makacsul elutasítja. Ha mondom neki, hogy ideje már dunyhával vagy paplannal takarózni, nagy büszkén rávágja: jó neki a pokróc. S amikor felajánlom, hogy begyújtok nála a szobában, hűvösen leint: ő aztán nem fázik.

Idén szép a kukorica. Hárman vagyunk a szedéshez: nagyapám, Ági és én. Észrevettem, hogy az öregem szereti megnevettetni Ágit, szereti hallani Ági kacagását. Amikor készült a tároló, s nagyapám adogatta a szegeket, egy-egy szeg beverése után mindig kérdezett vagy mondott valamit Ágival kapcsolatban. Kényeskedő-e? Nem rátarti? Szokott paraszti munkát végezni? Ha nem szokott, mit szól majd, amikor itt, őnála, azt is kell? S tud-e főzni? Tud-e jó leveseket csinálni, mint nagyanyám valamikor? Olyat biztosan nem tud, de legalább meg lehet enni?

Aztán ülünk az asztalnál, jóízűen kanalazzuk Ági levesét, s látom, hogy nagyapám harmadszor is merít a tálból. Tulajdonképpen nem kellene kimennem, semmi dolgom odakint, mégis felállok az asztaltól, és kisétálok az udvarra. Tudom, hogy az öregem először a leves készítéséről kezd értekezni Ágival. Aztán szóba hozza nagyanyám fiatalkori arcát, haját, s összeveti Ági arcával, hajával. Utána a háború következik, a sebesülése, végül pedig a ház, s a hozzá tartozó gazdaság. Ági csak ül, s figyeli az öregem minden szavát.

Megérkezett az első hó; beszorulunk a szobába.

Nem tudom, jól érzem-e: újabban mintha nem örülne az öregem annak, hogy megnősülök. Csak mondja, hogy ideje már, meg hogy: jól választottál. Egyre erősödik bennem a meggyőződés: nem őszintén mondja, valamiért neheztel rám. S nem is csak énrám – már Ágira is. Persze továbbra is beszél neki, meséli az életét, olykor nevet hozzá, s mi tagadás, ez most a legfurcsább tőle, ez a tüntető kacagás.

Természetesen mi is nevetünk Ágival, Ági közben szorosan hozzám bújik és megcsókol. Erre az öregem úgy reagál, hogy morcosan fölpattan a helyéről, és morogva kiront a házból.

Annyi szent: nem a huzat csapja be utána az ajtót.

 

Oldal: Az Öregem
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat