Kaszás Máté írásai

Kaszás Máté

Lotyó

A Pánthy Zoli mondta nekem egyszer a klubban, hogy apámat látta egy nővel a Kiserdőben, meg tudja mutatni a helyet, erősködött, az ibolyát is szétlapították ott, apám és a lotyója. A nő azóta már meghalt, lehet, azért olyan hihetetlen még mindig ez az egész. Ott most, végig az erdő szélén méhkaptárok vannak, szürke dobozok, kíváncsiságból arrafelé sétáltam múltkor, hogy szemrevételezzem a helyet, meg a félbemaradt bunkerunkat is szerettem volna látni, megvan-e még az akácosban. Azon a nyáron kezdtük el ásni, amikor elkerülhetetlennek látszott a harc az alsószőriekkel. Kellett egy biztonságos búvóhely. S hol lehetne a legbiztonságosabb: naná, a föld alatt! Úgy terveztük, fölül nem lesz nagy bejárata, ne lehessen észrevenni, kábé két méter mélyen kiöblösítjük, tűzhelyet állítunk a közepére, és a Sarohin Zsuzsa meg a Körmeli Erzsi főznek nekünk. Eszünk, haditanácskozunk, s ha úgy tartja a kedvünk, fogdossuk a lányokat, ők meg, cserébe’, markolászhatják a golyóinkat. De a Werplenger Jani elárulta a helyet az alsószőrieknek, így aztán a bunkerből csak annyi valósult meg, hogy ástunk egy méteres gödröt; a Buksi Panna elkódorolt tyúkja abba belepottyant; nem adtuk vissza a gazdájának, hanem a Mocsilás mély árkában, ott, ahol nyaranta megjelentek a vályogvető cigányok, tűzet raktunk, s miután a Zoli az öregapjától ellopott bugylibicskával elnyiszitelte a tyúk nyakát, tollastul, mindenestül megsütöttük, enni már nem mi ettük meg, hanem hazafelé menet bedobtuk az öreg Buger udvarába, a Salamon nevű kutyának. Az volt a kérdés, mi legyen Werplenger Jani büntetése, ha elkapjuk. Zoli javasolta az akasztást, de én elleneztem, nem nagy fantáziát látok benne, mondtam, amilyen nyizgága a Werplenger, még tényleg kimúlik. A Kiserdőben bunker-ügyben csődöt mondtunk, ám még azon a nyáron találtunk egy megfelelőbb helyet, fönn a temető északi sarkánál, a tüskés gyepűben. Reméltük, nem halnak olyan gyors ütemben a faluban, hogy odáig is elérnek a sírokkal. Ennek a bunkernak a megásásában a féleszű Biltvai Karcsi segédkezett nekünk. Nyolc évvel volt idősebb nálunk, de még mindig szájjal börgetve, fadarab-kormánnyal motorozott a faluban. Induláskor jobb lábával erőteljesen berúgta a járgányát, fölpattant rá, és iszkiri, meg sem állt a Pocsarasig. A kanyaroknál mélyen bedőlt, s ha sáros útszakaszhoz ért, élvezettel fötörtette a motorja kerekét, miközben habosan fröcskölt a nyála. Biltvai ásni, lapátolni bitangul tudott, már az első nap leértünk egy sír mélységéig. S bár az alsószőriek hőzöngtek mindig, hogy feljönnek hozzánk és szétvernek bennünket, valójában sosem bátorkodtak a mi területünkre. Nekünk viszont elegünk lett már a nagyképű melldöngetésükből, ezért döntöttünk úgy a csapatommal, hogy mi megyünk el hozzájuk. A csata júliusi 4-én zajlott le a Bencze-kertben. Én már kora délelőtt ott jártam, fölmásztam a legmagasabb juharfára, s onnan lőttem be „mérgezett” nyilamat az alsószőriek focipályájára. Oda, ahol a Suhajda, a Vólum, a Darabos meg társaik rúgták a bőrt. Láttam amint a nyílvessző beleállt Darabos Feri előtt a földbe. Szerencsére a cédula nem esett le róla. DÉLUTÁN 4-KOR JÖVÜNK! – ez volt ráírva. Mint egy szabályos hadüzenet. Pontban négykor megérkeztünk; mi itt vagyunk, hát ti, gyávák, hol lapultok? – kérdeztük. Erre aztán vicsorogva kirohantak a bokrokból, fakardjaikat suhogtatva. Engem mindjárt az első rohamnál leütött valaki orvul, hátulról egy kemény gumicsővel. Olyan erővel talált kupán, hogy menten elterültem a földön, nem is keltem föl magamtól, úgy locsolt föl a Zoli.

*

Most meg – harminc évvel az elvesztett csata után – mondja anyám, hogy a Zolinak kivették a szívét, jégbe tették, a lába szárából kimetszettek egy ért, betoldották a mellkasába, előre megmondták neki, mire számítson, de már jól van, s mindezt dr. Darabos végezte el rajta, a Feri.

Apám a tévé előtt ül, háttal a képernyőnek, ahogy öreganyám szokott ott ülni, míg élt, háttal ő is, nehogy meglássa kormos arcát a bemondó. Többet kellene mozognia a járókerettel, de valahogy beleunt már az egészbe, nincs akarata, pedig négy-öt éve még a cseresznyefa legtetejébe is fölmászott. Ha meg nagy sokára mégis rászánja magát és elindul, elébb lekapcsoltatja anyámmal a tévét.

Megsokasodtak a hírek mára, az asztalnál ülünk fahéjas kalács és sült hús mellett, a fejünk fölött üt az óra.

A Zolinak már volt infarktusa, nem is egyszer, meséli anyám, a falubúcsúkor szólni akartak a Ferinek, hogy jegyezze elő a műtétre, de akkor nem merték fölkeresni mégsem, nem akarták zavarni, hiszen csak ebédre ugrott be a rokonokhoz. Októberben aztán nem várhattak tovább, a Zoli állapota súlyossá vált.

Mi a Ferivel évfolyamtársak voltunk. A Zoli két osztállyal alattunk járt, de tanítás után gyakran láttam őket együtt focizni a Pocsarasban – ott, ahol most a gázpalackokat tárolják. Mondja anyám, hogy épp minap loptak el a tárolóból tizennyolc darab palackot. Ő a templomtól jött hazafelé késő este, takarítani volt, a Varga Bözsi házánál járt, amikor fölfigyelt egy autóra, amely a Hősök szobra előtt nagy sebességgel megfordult. Hogy honnan termett ott hirtelen, azt nem tudja. Nem mert odamenni, sietett föl az utcán, a polgármester ablakán bekopogott, de csak a polgármester felesége, az Irénke volt otthon, aki mindjárt dorkóba bújt, söprűt fogott, s iszkiri, futott a Pocsarasba. Ő meg, anyám, így mondja, félve csoszogott utána. Aztán Kázmér nagybátyám házának ablakán valaki erélyesen kikiabált: Tolvajok! Fogják meg! De amazok akkorra már bepakolták a kocsiba a tizennyolc palackot, és uzsgyi, irány a Gár-domb!

Valamit mond apám, hozzám szól, hallom a sípolását, csak érteni nem értem. Anyám a fülembe súg: – Ki kellene festeni a szobát! Aztán apámról beszél, hogy újabban nemcsak akarata nincs neki, de a vérkeringése sem megfelelő. S hogy pontosan ez volt a baja a Zolinak is. Mármint, hogy a vérkeringése nem volt megfelelő. Száz méter gyaloglás után teljesen kifáradt.

Délután fölkeresem Zolit a szülei házában. Nagy, fekete szakállt növesztett mára, alig ismerem meg. Azzal fogad, jó, hogy jöttem, valamit el kell mondjon nekem, nagyon fontos, nem apám volt ám azzal a nővel, ott, a Kiserdőben. Mondom: Tessék?!... Nem apám volt, hanem apám testvére, a kujon Kázmér. – És – nézek mélyen a szemébe – mikor jöttél te erre rá? Nehogy azt mondd, hogy a szívműtéted alatt! – Ahogy mondom, a műtétet követően neki rögtön az ugrott be: meg kell mondja nekem az igazat, már csak a szíve miatt is... – Hogyan, te tudván tudtad, hogy nem apám volt, s mégis azt mondtad nekem, hogy ő volt?! Zoli nem állhatja a tekintetem, a szakálla kunkorodó szálait birizgálja. Nem is tudja, elmondhatná-e egy szuszra a másik bűnét is? – Ha annyira kell a szívednek!... – vonom meg a vállam. Az az igazság, kezdi ficeregve, hogy akkor ott, a csata napján, a Bencze-kertben, ő talált fejbe engem azzal a gumicsővel... – No de – mondom, egyik ámulatból a másikba esve – te voltál a csapatban a jobb kezem... Zoli erre mélyet sóhajt. – Úgy hát – mondom, már nem is neki, inkább csak magamnak szánva –, a Darabos Feri nagyon érti megreparálni a beteg szívet... Zoli egyre nagyobbakat sóhajt. – Hanem, te, idefigyelj! – kezdem hirtelen felélénkülve, s kínomban már a puszta gondolaton is röhögnöm kell. – Lehet, hogy nem is a Werplenger Jani árult el bennünket, fölsőszőrieket...?! – Erre halálos csend. – De az úristenedet – hördülök fel –, hiszen akkor az én egész gyerekkorom becsapás volt!... Hogy, azt mondja, bocsássak meg neki. – Bocsássak meg, könnyű azt mondani. És hogyan bocsássak meg apámnak, vagy ő, apám, hogyan bocsásson meg énnekem annyi év oktalan neheztelés után, mi!?...

 *

Este idegességemben eltörök egy borosüveget, amikor kapkodva pakolok a kocsiba, és kiszakad a szatyor alja. A teli palack – Kázmér nagybátyám ajándéka – szétloccsan az utca kövén. Tehetetlenül tocsogok a kiömlött borban. Nagybátyám lép mellém; karon ragad. Rá se rántsak, mondja, van a pincéjében elég! – Talán majd máskor – felelem hűvösen. Márpedig, mondja büszkén, ő el nem ereszti a karomat, amíg bele nem egyezek, hogy vele tartok.

Valami szúrja, égeti a nyelvem; ki kell már köpnöm. – Aztán odaadják-e kendnek a pincekulcsot? Nehogy az új asszonynak ne tetsszen!...

Erre fölkapja a fejét. – Micsoda! Hogy odaadják-e!? Hát kié a pince?! Kié a szőlő?! Akutyaúristenit!...

Szép, nyugodt este. A fűben szöcskék neszelnek, valahol vakkant egy kutya, a Kiserdő felől tompa békakoncert hallatszik.

Nagybátyám halad elöl. Lépteimet visszafogva baktatok utána.

A temetőn kell majd átmennünk, a pince azon túl van, jó ötszáz méterrel.

Nagybátyám a temetőben megáll, fölbámul az égre, aztán hirtelen lekapja fejfedőjét, és keservesen ríni kezd, mint egy taknyos gyerek. „Jöjj ki hozzám – zendít rá elvékonyodott, torz hangon – holdvilágos este. Boruljál le a sírkeresztemre!...”

Míg ő a keresztbe csimpaszkodva bőgve imádkozik, én távolabb állok tőle és nézem a sírhantot; valamilyen színefakult művirág hajladozik a könnyű szélben, a tövénél, akár egy jókora köpés, megolvadt, kormos gyertyacsonk.

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat