Utolsó litánia

 

Amint az ájtatoskodó szülék elkezdték mormolni végtelen imájukat, a rozoga padok alól máris elővánszorogtak a kemény páncélú büdösbencék, és döcögve vonultak a szürke kőlapon.

– Masíroznak a banyák! – adták a hírt tovább egymásnak, és izgatottan várták a megfelelő pillanatot, amikor (vagy ő, vagy Danika, vagy Viola, vagy pedig Tercsi) szétroppanthatják a bestiákat a talpuk alatt. Már hozzászoktak a tetemekből áradó émelyítő bűzhöz, be sem kellett fogniuk az orrukat. Viszont az öregasszonyokat igencsak ingerelhette a szag: folyton fújtak, prüszköltek tőle.

A pap olyankor még javában mosta a hátát a parókián, vagy regényt olvasott, vagy fröccsözgetett a zaftos pörköltjére, egy szó, mint száz, hiányzott a körből. Nekik ugyan nem. Nekik az volt a jó, ha elhúzódott a beharangozás, legalább kedvükre ökörködhettek odabent, a sekrestyében, hátul, a haranglábban, vagy mint az utolsó együtt töltött májusi litánián, fönn, az öregasszonyok feje fölött, a kóruson.

A szülék idegesen fölsziszegtek hozzájuk:

– Taknyosok! Isten házában sem bírtok magatokkal?!

Hát nem. Legalábbis nagyon nehezükre esett illedelmesen ülni, ülni, s közben ártatlan képet vágva keresztet vetni, aztán összekulcsolt kézzel mormolni a Miatyánkot. Minek az?! Úgyis elpatkoltok szülék! – kuncogtak magukban.

A fújtató fényesre kopott deszkái telis-tele voltak vésve évszámokkal, nevekkel. De akadt ott nyílvesszővel átlőtt szív, összeláncolt páros szív, csöpögő, vérző szív is szép számmal. Ők a közösen költött „versüket” karcolták rá a lapra egy félbevágott tízfilléressel:

Gyere hozzám szombat este

Belerúgok a seggedbe.

A toronyba a kórusból nyílt az ezeréves faajtó. A gyereklábszár méretű kulcsot Viola csente el a sekrestyéből, mikor a fali kulcsos-szekrény nyitva felejtődött. Életveszélyesen korhadt falépcső vezetett a magasba. Fönn, a zsalugátereknél, a harangok körül torzonborz verebek csiviteltek szakadatlan. Toll, szalmaszál és keményre száradt csuriszar potyogott a fejükre.

– Ajánlom, forduljunk vissza, mert ebből még baj lesz! – sápítozott Viola. Holott ő volt a lépcsőn legalul, s ha valakinek, hát elsőként neki kellett volna megfordulnia. Ám nem hogy nem fordult vissza, úgy törtetett fölfelé, mint a tank.

– Nyugi, ezek itt mind süket verebek, nem hallják, hogy jövünk – magyarázta kimérten, okosan Danika. Akkor is kimért és okos maradt, amikor a padlásra érve a lyukacsos nyári ingére rátapadt egy méretes denevér, igaz, nem tudta, hogy az, egyből Violát gyanusította:

– Légyszi, vedd le rólam a hegyes körmödet, szivi!…

Mire Viola hisztisen fölnyerített.

– Nem a mezőn vagyunk, hé! – szólt ő fegyelmezően hátra. Ám amikor meglátta Dani világos ingén, pont a háta közepén a kifeszített, fekete bőrszárnyat, kis híján maga is fölsikított.

– Szerintetek rajtunk kívül van itt még valaki? – kérdezte szelíden Danika. És mindjárt felelt is magának: – Nekem olyan érzésem van, mintha a hátamon tartaná a hideg tenyerét...

A félhomályos padlást egymásba csimpaszkodva járták körbe. Szuette zászlórudak, ringy-rongy szőnyegek, csonkaszárnyú gipszangyalok és kimustrált harangkötelek közt botladoztak. Százéves por kavargott köröttük. Tercsi persze mindjárt köhögni kezdett, előbb csak kicsiket köhintett, majd egyre erőteljesebben tört rá a roham. Ő ebből már jól tudta: percig sem időzhetnek tovább, hamar a hátára kapta a lányt, aki görcsösen átkulcsolta a nyakát, kétségbeesésében majdnem megfojtotta őt, s így spuriztak lefelé a korhadt falépcsőn.... – Majd amikor már ősz lesz, és a templom előtti Szentjánoskenyér-fáról lehullanak mind a halott levelek, és a vörös téglával kirakott placcot teljesen beborítja az apró levelek miriádja, de még a fa alatti száz éves pad repedései is telis-teli lesznek lehullott sárga levéllel; ha ennyi pénzünk lenne!, mondják sápítozva a szülék – ő ott ül majd a kórus ablakában; Tercsi akkorra már halott; egymagában ül a zsebkendőn, amelyre pöttyös zsiráfot festettek, kint sötétedik, bent csöndít a ministráns, októberi litánia, hallani az öregasszonyok reszelős hangján a zsolozsmát: „Jézus szíve, a Benned bízók reménysége, könyörögj érettünk!...”, föl, az égre hunyorog fél szemmel, pontosan úgy ahogy Tercsi hunyorított, mikor a csillagok fényét fogta össze egyetlen fényponttá a tekintetével. Úgy magyarázta: addig kell a szemünkkel szűkíteni a rést, mind összébb és összébb, míg a rengeteg különálló fénypont teljesen eggyé nem válik a szemünkben; csakhogy ez képtelenség, Tercsi viszont váltig állította, hogy neki már sikerült a művelet nem egyszer, és ez azért is lehetséges, mert a világunk eleve – így mondta – eleve egyetlen pontból ered, sőt mi is valamennyien, élők és holtak, visszavezethetőek vagyunk ugyanahhoz az egyetlen ponthoz, hiszed vagy sem; próbálja hát a műveletet ő is újra és újra; mindhiába; hiszen ha túl közel engedi egymáshoz a fénypontokat, akkor, mielőtt azok valóban egyetlen fénycsomóvá olvadnának, hirtelen elsötétül előtte minden; mégsem adja-, nem adhatja fel: gyerünk, csak szépen, nyugodtan!... – De hisz még csak május van! Egyelőre májusi litánián vannak! Az imént cipelte le Tercsit a padlásról. Még mind itt vannak, együtt vannak! A kórus ablakában ülnek sorban, mellette szorosan Tercsi, Dani mellett Viola. Tercsinek már elmúlt a rohama, s újfent azt magyarázza, neki magyarázza, miközben ujjával a párás ablaküvegen maszatol, hogy sikerült ám a fénypontokat újra egybeolvasztania; ő persze kukkot sem szól erre, mit is mondhatna, a lány kesze-kusza mácskitolását figyeli, Tercsi ekkor már a térdére terített zsebkendőjével van elfoglalva, a zsebkendőre festett pöttyös zsiráfot simogatja, előbb gondosan kisimítja a kendőt, azután szépen összehajtja, hogy azután finomkodva újra kibonthassa. És közben azt kérdezi tőle halálnyugodtan: tudja-e, miért szűnt meg ilyen hamar a rohama, ami egyébként, szerinte, annak a holtbiztos jele, hogy végérvényesen el fog múlni az asztmája, „Na, tudod-e, Taknyoska?” – incselkedik vele, s mivel neki továbbra sincs egyetlen szava sem, Tercsi határozottan kivágja: „Hát mert templomba járok, azért!... Na és te – szegezi neki az újabb kérdést –, te mért jársz templomba?!...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Utolsó litánia
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat