Kaszás Máté

 A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

 

(részlet a regényből)  

 

Második kör

 

Én már a klinikán azon igyekeztem, hogy a szemem mögé behúzódjak. Hogy ha le is hunyom a szemem, azért továbbra is lássak mindent, amit kell. Amit pedig látnom kell, tudtam már akkor, ott van belül, a szemem mögött. Ha sikerülne végre behúzódni oda, gondolkoztam, akkor egészen megnyugodhatnék. Hiszen az azt jelentené, hogy megérkeztem magamba.

Sokszor gondoltam apámra. Hogy mennyit szenvedhetett a kórházban utolsó óráiban. Neki aztán kijutott a megpróbáltatásokból. Annak idején már anyám önsanyargatása is kész gyötrelem volt számára. Bennem bízott, rám számított, de olykor már fogcsikorgatva kérdeztem magamtól, vajon miért olyan vakon? És mert sem egészsége, sem pedig betegsége idején nem látogattam (kivéve egyetlen esetet, a szanatóriumban), mégis kitartott mellettem haláláig, ez a tény ott, az olohi hideg szobámban mindig mélyen elgondolkoztatott. Ha apám behatóan ismerte volna jellememet, s nem csak annak a tíz éves kisfiúnak emlékképe élt volna benne, akit még közel érezhetett magához otthon, ha megismerhetett volna felnőtt koromban, akkor bizonyára nem engem jelöl örököséül. S úgy folytattam: ha apám nem engem jelöl örököséül, akkor nyilván nem is lépek már soha Hradkov földjére, nem ismerem meg belülről a vadászházat (kívülről már sokszor láttam, igaz, akkor még nem apám rendelkezett vele, csak jóval később, a második házassága idején vásárolta meg), nem bolygatom föl az ottani nehéz éveim emlékét, és talán nem is vágyom valaki után oly mohón, hogy azután a közelébe férkőzve megsanyargassam. S föltehetően nem következett volna be sok egyéb más sem, amikor újólag Hradkov földjére léptem.

Az orvosomnak úgy mondtam: – Néha az előre nem számítható fordulatok tartanak meg bennünket a sorsunkba eredendően beírt utunkon. – Betegtársamnak, a trampli nőnek pedig, hogy: – Mindannak, ami történt velem, így kellett történnie. – Rá néha úgy tekintettem, mint valami kémre, akit mellém rendeltek, „hivatalból”. Ragaszkodása miatt föltételeztem ezt. Később beláttam, szó sincs itt semmiféle kémkedésről, valamilyen belső szükségtől vezérelve a nő maga választott. Betegek közt megesik néha az ilyen. Talán a lélegzésem technikáját akarja ellesni, gondolkodtam, hogy kivédhesse az időnként rátörő fulladásos rohamait. De még az is lehetséges, morfondíroztam, hogy nem is kettőnk személyes találkozása számít itt, hanem hogy valahol, valamikor, valami módon történetünk egyszer találkozik. Amiről most még halvány sejtelmünk sem lehet.

Hátunkat egymásnak feszítve ültünk választott padunkon (csak egynek hiányzott a támlája; ez látszott a legalkalmasabbnak számunkra), néztük az alkonyi eget együtt, tekintetünkkel a teljes boltozatot befoghattuk, előttünk tizennyolc kőszobor állt a szökőkút körül, mindahány egy-egy női alakot formázott, a kút rég kiszáradt, zöld, barna és gálickék lepedék borította a málladozó köveket.

Épp az alkonyatról szólva jegyeztem meg, hogy bárhol ért engem útjaimon, mindig engedtem, hogy elragadtasson halványuló fényével, mellyel mintha az idő is fokozatosan kioltódott volna számomra. Olyankor elfogyni éreztem a jelent, s a sötétséggel inkább a múlt visszaérkezését véltem, semhogy a holnap eljövetelének ígéretét kaptam volna. Azt mondtam, ez minden esetben szép és igaz érzés volt nekem. Ám legnagyobb hatással kétségtelenül a hradkovi alkonyatok voltak rám. E hatást egyedül az fokozhatta volna, ha mindazokkal, akiket szerettem és gyűlöltem életem során, egyszerre osztozhattam volna e káprázat nyújtotta élményen. Jelenlétük túlhevítette volna bensőmet, efelől semmi kétségem. Hogy adni is van olyan jó, mint kapni; majd egyszer megtudom!, vetette a szememre egyikük dorgálón, régen. De hogy én feleltem-e erre bármit is, nem emlékszem. Viszont eltökéltem, hogy megkísérlem majd tiszta ésszel, s lecsillapult lélekkel szemlélni múltam eseményeit. Akárha – így mondtam – én magam lennék az a távoli, elhagyatott kolostor, s az életem során kapott és adott sérülések emlékezete lenne az én anya, feleség, szerető hármasú végtelen kerengőm. Hiszen, végül is, erről van szó...

Akkor is alkonyodott Hradkovban, amikor a vadászháznál rám köszönt a két idegen. Elmondtam hallgatómnak, hogy mindez már azután volt, hogy a hegyről hazaugrottam a kocsival egyik éjszaka (azon a rettenetes és végzetes éjjelen, erről majd máskor beszélek... – súgtam a fülébe titokzatosan), meg azután is már, hogy újra visszaérkeztem Hradkovba. Nem azonnal jöttem el, két egész napot a feleségemmel töltöttem. Tovább azonban nem maradhattam már vele; kocsiba ültem, és mintha hívott volna egy hang, irány vissza: Hradkovba! E második Hradkovba menekülésemet követő napon történt, késő délután, vagyis már jócskán alkonyattájt, hogy látogatókat kaptam a hegyen.

Ez volt a nyomozók első érkezése.

Jövetelük napján fülemüleének szólt a hegyen, miközben a hatalmas vérvörös nap-kupola fönségesen merült alá a nyugati hegygerinc mögött. Nem is mondták kezdetben, hogy ők nyomozók; név szerint mutatkoztak be, és mint kirándulók e vidéken, a kolostor felől érdeklődtek. Kiderült, annyit sem tudok keletkezéséről, múltjáról, mint ők. A csupasz falak közt évenként megrendezett Hradkov-hegyi Kolostorjátékok néven népszerű színielőadásokról is jóval többet tudtak, mint én, aki e helyen nevelkedtem. Állítólag évszázados múltja van a rendezvénynek. A legenda, amit elmondtak, egyes elemeiben ismerősnek tűnt ugyan, de arról is inkább ők meséltek nekem. A történet körülbelül úgy szól, hogy évszázadokkal ezelőtt egy lány beleszeretett egy szerzetesbe, aki nem viszonozta érzelmeit, harang alá rejtőzött előle; a lány emiatt gyötrődve szenvedett, majd belehalt bánatába; a halálban azután újra találkoznak, s immár egyesülnek a harang alatt. Az éves periódussal ismétlődő színielőadások ezt a romantikus históriát dolgozzák fel.

Hogy elnyerjem bizalmukat, ámulatot színlelve hallgattam a két idegent. Mi szükségem volt hirtelen a rokonszenvükre: magam előtt is örök rejtély. Annyi biztos, csöppet sem voltam kíváncsi sem rájuk, sem pedig a meséjükre.

Aztán egyszercsak felmutatták igazolványukat és egy véres, szakadt muszlinkendőt: láttam-e ezt, vagy ehhez hasonlót valakin. S mondták, hogy a kolostor közelében talált, felismerhetetlenségig szétvert nő nyakán volt. A kendő eredetileg piros mintázatú lehetett, ezért a vérfoltok nem is igen különböztek színükkel az anyagtól.

Nem láttam ilyet senkin, feleltem.

Tapintatosan tovább kérdezősködtek, igazából persze nem is kérdések voltak ezek, inkább amolyan udvarias csevegés, még meg is vendégeltem őket (mi jött rám hirtelenjében, nem tudom) szál kolbásszal, pohár itallal, töretlen dióval és jószagú fokhagymával.

Mondták, milyen nagy nyugalmat érezni itt, közvetlenül a vadászház környékén, itt bizonyára megújul az ember lélekben, szellemben, és talán még testileg is.

Nem hinném, hogy a férfiúi mivoltra céloztak volna, ez csak később ötlött föl bennem, hogy hátha, ott az asztalnál ilyen eszembe sem jutott.

Magam nyesem-e a sövényt?, kérdezte az idősebbnek látszó nyomozó.

– Ez az egyetlen dolog, amihez értek – feleltem –, és amit szívesen csinálok.

– Nehéz lehet a túlsó felét nyírni, ahol eléggé meredek a part.

– Amennyire csak be tudok hajolni, erről a feléről vágom – válaszoltam. – Egyébként van olyan ollóm is, amelyiknek hosszú a nyele, általában azzal szoktam dolgozni a túlsó felén.

– Nincs, aki segítsen? – szólt közbe a másik nyomozó, aki épp a diót törte föl úgy, hogy kettőt egymáshoz szorított a markában, erejétől könnyedén roppant a kemény héj.

Odébb toltam a poharamat az asztalon, és a lábam mellől fölemeltem a viharlámpát, s közel az arcomhoz gyújtottam meg a kanócát.

– Most már hirtelen fog sötétedni – jegyeztem meg. Örültem volna, ha máris tovább indulnak. Olyan érzésem támadt, hogy ezek itt sunyin visszaélnek a vendégszeretetemmel, már az általuk elfogyasztott bort, diót, kolbászt is kezdtem sajnálni.

– A felesége nem szokott kijönni ide? – kérdezte megint az, aki a diót törte. Széttúrta a markában a törmeléket, és huncutul felém kacsintva, két ujjal csipegetett belőle.

Arra gondoltam örvendezve: na, most elhibáztad, faszikám!

– De igen, ki szokott jönni – feleltem –, csak mostanában épp nem vagyunk valami jól... – Elhallgattam. Mielőtt újra megszólaltam volna, külön-külön mélyen a szemükbe néztem a lámpafénynél. – Ugye, nem szükséges mondanom, hogy miért nem vagyunk jól?... Szerintem önök a lábam méretét is tudják már, nem így van?...

Lehet, hogy ez cinikusan hangzott, de arra gondoltam, ők meg nem voltak kezdetben nyíltak velem.

A kérdésem merész célzásán csak egy pillanatig színleltek csodálkozást. Lassan súrolta össze tenyerét a fiatalabb nyomozó.

Azt mondta, nekik az a dolguk, hogy vizsgálatot végezzenek egy bűntény felderítésében. S hogy az én vadászházam a talált tetem helyéhez jóval közelebb van, mint a falu bármelyik portája. Javasolja, mindezt fogadjam el tőle magyarázatul arra nézve, hogy be kellett gyűjteniük néhány adatot a kilétemről. Ha netalán mint szemtanú számításba jönnék, akkor sem árt, ha tudnak egy s mást...

Remek, remek!, gondoltam ingerülten, viszont azt mondtam: – Semmi gond. Csak az a kár, hogy nekem, sajnos, semmiféle ismeretem nincs az önök kilétéről. Szerintem nagyon egyoldalú így ez a dolog...

– Már ne vegye rossz néven – vette most már amolyan hivatalos formájúra a beszélgetést az idősebb nyomozó –, de kötelességünk megkérdezni: mióta tartózkodik itt a vadászházban?

Azt feleltem, most második napja vagyok itt.

Ekkor kérdezte a társa mintegy tréfásan, ugyanakkor nyíltan felvillantva valami magabiztos ravaszságot is:

– Talán csak nem veszekedésből menekítettem magam ide?

– Végül is – feleltem szavain s arckifejezésén kissé elgondolkozva –, nem volt az igazán veszekedés. Tény azonban, hogy sietve elkívánkoztam hazulról. Sok minden összejött nekem az utóbbi időben, az a helyzet.

– A fiuk miért hagyta el magukat? Ha mondana erről valamit – bökte ki újra a diótörő, és mindjárt hozzátette: – Természetesen nem köteles válaszolni, ha nem akar.

Sejtettem, hogy ezt is tudják, pedig erről mélyen hallgattam jó ideje. Ha megtagadom a választ, gondoltam, akkor az még rosszabb. Elmondtam hát nekik, hogy minálunk a családban ennek hagyománya van. Pontosan így mondtam: hagyománya van. Mi ugyanis mindannyian világgá megyünk előbb-utóbb. A belénk oltott nyughatatlanság miatt ez szinte törvényszerűen ismétlődik. Apám famíliájára persze ez nem áll. Rájuk hallatlan magabiztosság és bölcs szemlélődés volt jellemző mindig. Abból az ágból nem él már senki. Ez különösen hangozhatott látogatóim számára, utólag megéreztem, de a helyzet tényleg ez volt: apám családja föfelé és oldalirányban mind kihalt.

– Hol van most a fiuk? – érdeklődött az idősebb nyomozó. Odalépett a viharlámpához, és följebb tekerte a kanócát; de sem előtte, sem utána sem egy „megengedi, uram?” nem hangzott el, sem egy elnézést kérő pillantás nem villant. Az ilyen megmozdulásokat, mikor a dolgaimba csak úgy kedvükre belenyúlnak mások, ki nem állhattam soha. Ezután jön az, hogy a vállamra könyökölnek, úgymond barátilag, majd szintén barátilag megpaskolják az arcom, vagy jobb esetben hátba vágnak, barátilag. Az ellenérzés, gondolom, átvillámlott az arcomon, mielőtt megszólaltam:

– Stockholmba utazott, a dédöreganyjához, már legalább nyolc éve.

– Illegálisan távozott az országból?

– Szabályos útlevéllel ment ki – feleltem. – Aztán elfelejtett visszajönni.

– Volt egy másik szülöttjük is. Ő volt az első vagy a második?

– A második – válaszoltam.

– Baleset vagy születési rendellenesség okozta a halálát?

– Születési; de most már azt hiszem... Megbocsássanak, uraim – mondtam, és fölálltam az asztal mellől.

Láttam, amúgy is már szedelőzködtek.

Mielőtt eltávoztak volna, fontosnak tartottam tudatni velük, hogy semmi közöm a gyilkossághoz. Remélhetőleg ők is így gondolják. Mindamellett, mondtam, néhány apróságot, amit eddig nem éreztem fontosnak, most muszáj megemlítenem. Amikor egy héttel ezelőtt a Kolostori Színjátékok elkezdődtek, én már akkor is itt voltam egyszer a vadászházban. Fölöslegesen nem akartam bonyolítani a helyzetet, erről azért nem szóltam eddig. Most azonban úgy vélem, ha itt-tartózkodásomról utólag, mástól értesülnének az urak, akkor lennék még csak igazán gyanús a szemükben. Csakhogy, folytattam, helyzetem ennél is rosszabbnak látszik. Amikorra ugyanis a gyilkosság elkövetésének idejét teszik, ez ugyebár pont az ötnapos előadássorozat közepe, épp azon az éjjelen távoztam el a vadászházból. Kocsiba ültem, és hazamentem, egyszer azért, mert nem bírtam már tovább hallgatni a lármát, még ha két kilométerre van is a kolostor tőlem, másszor azért is döntöttem a hazamenés mellett, mert hirtelen olyan érzésem támadt, hogy a feleségem az egyetlen ember, akit szeretni tartozom, nincs még egy nő a földön, aki megtűrne maga mellett, „engem”, tettem hozzá e szavakkal, „rigolyás, vénülő faszt.”

Láttam, érdeklődéssel hallgatják nyelvemnek ilyen szabad és hirtelen megeredését.

A továbbiakban egy szuszra elmondtam nekik, hogy, mint bizonyára utánanéztek és tudják, két napig maradtam otthon; nagyszerűen éreztem magam; boldoggá tett, hogy a feleségem túljutott egy mindkettőnknek, de neki különösen kínzó krízisen. Emberileg olyan közel éreztem magamhoz már-már rajongva szerető hevületével, mint talán még soha. Távollétemben, támasz nélkül, egyedül jutott túl lelki válságán; ilyen asszony ő!...

– Mikor értesült a bűntényről? – vetette közbe a fiatalabb nyomozó, csak úgy, a nyesett sövény fölött messze eltekintve a hegy lábánál megbúvó, pislákoló fényű falu felé.

– Amikor két nap otthon-lét után újra távoztam a házból, tegnapelőtt, a korai órákban megérkeztem ide, Hradkovba, feleltem. Boldogságban voltam otthon, de fájdalomban is. A feleségem hál' isten túltette magát a gondján, csakhogy közben nekem egyre mardosóbb önvizsgálatot kellett folytatnom egy másik nő miatt. S akkor hirtelen teljes súlyával, elvesztett örömével, s persze a kínzó gyötrések s gyötrődések emlékével, rám szakadt a boldogtalanság...

Észrevettem, túlságosan is fecsegő a beszédem, ám mégsem fékeztem a nyelvem, sőt, valami belső, mindaddig szunnyadó kitárulkozni-vágyás arra késztetett, hogy mély lélegzetet véve máris továbbfűzzem a mondatot:

– Először a faluba, Hradkovba érkeztem meg. Nagy ballon vizet töltöttem magamnak annál a háznál, ahol máskor is szoktam. Az én kutam vize sajnos nem a legalkalmasabb fogyasztásra. No és akkor mondta a gazda, hogy mi történt a hegyen. Még meg is kérdezte, hogy jól meggondoltam-e, biztosan maradni akarok, nem fogok egyedül félni? Én erre, túljutva a hír kiváltotta döbbeneten, azt válaszoltam, hogy van puskám. Persze ezt inkább tréfának szántam...

Anélkül, hogy hosszas beszédemre feleltek volna, kurta köszönéssel otthagytak a nyomozók. Meg kell hagyni, gondolkoztam el aztán, értik, hogyan kell az embert a maga kétségei közt felejteni, ebből is tanulhatok.

Persze minden bűntény rosszkor történik, tűnődtem tovább, már visszafelé ballagva a hegyi gyalogúton, újra egymagámban, teljesen egyedül, minden bűntény rosszkor, igen, de ez, sóhajtottam nagyot, a lehető legrosszabbkor következett be. Úgy éreztem, hogy minden súly óhatatlanul ott összpontosul, oda torlódik ama gyalázatos tett ismert vagy éppen csak sejtett körülményei köré. Az én terhem ahhoz képest igazán semmiség.

 

*

 

A nő meglepően fáradtnak látszott egyik délután. Igazán akkor jutott el a tudatomig: hiszen beteg! Emlékeztem is, egyszer suttogva beszélték róla az étkezdében: halálos beteg.

Én nem kérdeztem meg soha, mi baja.

Hozott magával valami rágcsálnivalót, Győri kekszet vagy mogyorót, ilyesfélét. Fölöttünk repülő húzott el magasan. Arrébb, túl a kerítésen, gyerekek gurigattak egy üres kátrányos hordót. Társam, megtörve hosszú hallgatását, váratlanul arra kért, beszéljek még neki Hradkovról és Emanuéláról. Amikor Emanuélára gondoltam Hradkovban, arról szeretne hallani.

Hirtelen azt gondoltam: egykor nagyon szerethette ezt a nőt valaki, éveken keresztül állhatatosan körüludvarolta. Úgy képzeltem, az a férfi rendszeresen virágokat gyűjtött neki erdőn és mezőn. Talán letörte vagy letépte a virágokat, összeszurkálták a tüskék, megcsipdesték a méhek, a bogarak. Csupa seb volt a tenyere annak a férfinak, amikor a fogatával megállt a nő házánál. Az udvarba hordta azt a rengeteg virágot. Hogy amerre a nő lépdel, virágossá tegye vele az útját. Persze a nő roppantul szégyellte ezt a faluban, hetekig ki sem tette a lábát az udvarából. Magas kerítés övezte az udvart, az utcáról nem láttak volna be az emberek, csakhogy a suttyó kölykök fölmásztak a palánkra, s onnan közvetítették, mit látnak. Kint fel-felharsanó ovációval fogadták a részletező beszámolót. A nő nem csillapuló gyűlölettel gáláns lovagja iránt, csak főtt egyre a mérgében...

Vagy netán a nő szedte össze s vitte a virágokat egy férfinak?, tűnődtem. Annyi bizonyos: a szívében örökké vérzik egy seb, amit maga ejtett és mélyített gyűlöletével...

 

Mondtam, úgy igaz, gyakran jártam magányosan Hradkov utcáit. És olyankor legtöbbször Emanuélán gondolkoztam, valóban. Azt mondtam neki, képzelje el, megyek az utcán és kérdéseket teszek föl magamnak. Egyszeriben kérdéseket kellett föltennem magamban. És akkor – mondom a nőnek – így lépkedek a kérdésekkel is a lépéseim után araszolva: Hogy egy nő, ezt sorolom magamban, ezt kell sorolnom egyre, egy nő, egy 24 éves nő, hogy jön ahhoz...? hogy jön ahhoz, hogy egy nálánál 27 évvel idősebb férfinak...? hogy azt a férfit nyíltan lekötelezze...? hogy lekötelezze fiatalságával, szépségével, lénye legbelsőbb valójával...? hogy máról holnapra elhalmozza élete derűjével, hogy jön ahhoz?...

Padtársam egymás után temette magába a kekszet vagy mogyorót, s tekintetével álmatagon hol a számat, hol a szememet fürkészte.

Hradkovban az utcák majd mindig üresek, elhagyatottak voltak. Sohasem értettem, hogyan élhetett ilyen helyen anyám és apám, mi hozta őket annak idején ide, és mi tartotta meg őket ott lenn a faluban, abban a halálosan sivár fészekben? Fönn a hegyen persze egészen más volt, ott minden csodás, s érthetően vonzódott oda az ember, csakhogy fenn a hegyen mi nem is igen jártunk az idő tájt, úgy tudom...

Mondhatom, hallgatómat boldoggá tettem beszédemmel nagyon. Lélegzése ekkor már igen mélyről fakadt, akárcsak az enyém, s legalább olyan hosszan kitartott. Éreztem, olykor ezredmásodpercre pontosan együtt szívjuk be és fújjuk ki a levegőt. És nem is mindig volt hallható halálos sípolása.

Mind lelkesültebben meséltem. Az utcáról is szóltam, melyen annyiszor ballagtam magányosan, amire mindig is áhítottam.

    Mintha a Hold egyik kráterében sétálnék, fordult meg a fejemben. Hradkov egész térségében halálos csend volt. Nézegettem a fehérre meszelt házakat, néhol egymásba értek, a hegy oldalába épült otthonok egyikének sem volt udvara, viszont erős mellvéddel látták el valamennyit. Eszembe jutott, hogy amikor a kolostori játékokon részt vevő társulatok tagjai a megnyitót követően elvonultak e szűk hegyi utcákon, a falu apraja-nagyja ezekre a masszív mellvédekre könyökölt ki; az asszonyok sötét ruhákban, fejkendősen ácsorogtak, a férfiak kalapban vagy sildes sapkában, szűk öltönyben, fehér ingben, nyakkendő nélkül, legtöbbjük borostásan, szájukban füstölgő cigarettával. Ásítozva nézték a kolostorromhoz vonuló színes társaságot. Volt a menetelők közt egy vörösesszőke hajú nő, az egyetlen, akit még úgy-ahogy Emanuélához hasonlíthattam; ő haladt az élen, neki nem volt viráglánc a nyakában, mint a többi nőnek, csupán egy fehér szegfű ékesítette a bal halántékán. A nő az Olthatatlan szenvedély című melankolikus dalt énekelte, a hradkovi férfiak, nők hidegen bámulták a mellvédek mögül, már-már olyanok voltak mosolytalan feszességükben, mint egy-egy kiállított mellszobor, felöltöztetve.

    Hogy szinte senkit sem ismertem közülük gyerekkoromból, tulajdonképpen még örültem is neki. Úgy éreztem sokszor, hogy talán nem is éltem itt soha. Érdekes módon nem volt ebben számomra semmi szomorú, sem elviselhetetlenül nehéz, s ez is csak azt az alapérzést erősítette bennem, hogy igazából nincs is hely sehol, ahol otthon lehetnék.

Egyszer-kétszer láttam (mert elmentem, hogy láthassam), hogyan temetik el a halottaikat. Ugyanolyan feszes-hidegen álltak a sírnál, mint a mellvédek mögött. S akkor arra gondoltam, mégiscsak közülük való vagyok magam is.

Erre egyébként a feleségem is célzott, amikor először s utoljára nagybeteg apámat látogattuk meg a szanatóriumban. Örökké emlékezetes marad a hangsúlya, s szemében a csodálkozás. Azt mondta, közvetlenül azután, hogy elköszöntünk apámtól, és ballagtunk lefelé a lépcsőn: – Te milyen könnyen mondasz sziát a halálnak!

Szerinte én ízig-vérig hradkovi vagyok, ebből is látszik, merthogy csakis ott ilyen kegyetlenül könnyedek elváláskor az emberek...

Nem szóltam rá semmit.

Egy képet őriztem magamban gyerekkoromból apámról; melyet össze kellett vetnem ezzel a mostanival, apám utolsó képével; ahogy a pohárból a fagylaltot ette, egyedül a folyosón, annál a pöttöm asztalnál, idegesen, szinte úgy lökte be a szájába a teáskanálnyi fagylaltot, nyeléskor a nyakát behúzta, szemét lehunyta, száját széthúzta a kíntól, s vagy lement az adag, vagy visszajött; gyér haja koszos-fehér színű volt körben, a jobb karja teljesen feldagadva hónaljig, és a hóna alatt is jókora csomók, a bal vállán almányi gennyező dudor, LEVlS-feliratú fekete strandpapucs a lábán, bütykös, csámpás ujjain lehullni készülő sárgás köröm, suttogva tudott csak szólni, egy vállrándítással azt mondta: ma csak hetet vittek el innen, látta, úgy hullnak, mint a legyek; a karját mutatta, mint egy idegen tárgyat, hogy neki ez már semmire sem jó; egy asszony tegnap kivetette magát a legfölső emelet ablakából, a lenti, malomkeréknyi követ vette célba: sikerült neki...

Amikor a szanatórium parkjához értünk a feleségemmel – meséltem tovább a nőnek –, láttuk, hogy a fenyőbokrok alatt cirmos macska rágicsál egy csontdarabot, amit bizonyára kihajítottak neki az ablakon. Az orrán fehéres volt a szőrzet, s ezzel szinte meg volt jelölve. Apám szervezetének ritmusa már teljesen felbomlott akkorra, szétesőben volt, ami addig összetartozott, beindult az önmagát felfaló időzített pokol, és neki viselnie kellett e kínokat; amikor elbúcsúzott és megköszönte, hogy eljöttünk hozzá, a cigarettára hivatkozott, hogy el akar szívni egyet hátul, a vécében, valójában persze más miatt is sürgős lehetett neki, hogy elváljon tőlünk: a kínok, s a gondolat, hogy ide jutott, kikezdték az idegzetét, nem volt maradása, s mint a végét érző macska, ment, és nem nézett hátra...

Szia!, intettem könnyedén (igen, ilyen könnyedén!) a halálnak...

 

Ahogy ujjheggyel megérintettem színtelen arcához tartó kezét, éreztem a bőr villanásnyi rándulásából: sikerült visszatérítenem társam figyelmét a körülöttünk neszező világra. Igen, meg ő talán sejti is már, gondolkoztam el magamban, hogy ebben a szép, késő őszi kavargásban, a sárguló fák aláhulló leveleinek összesúrlódását imitálva, érintésemmel minden földi test búcsúzó egymáshoz-simulását játszom és gondolom.

S persze bíztam abban is, hogy amit elmondtam magamról eddig, abból ő világosan látja helyzetem. Hogy nekem az életem is ilyen. Forgás, kavargás. Egyáltalán nincs szép íve. Legföljebb a képzelet, a „szép” gondolat, az emelhet rajta.

A vajszínű, nagyfülű csészémre gondoltam, amely már első elmenekülésem napján a vadászház asztalán állt. A csésze oldalán, ovális keretben, egy festmény kicsinyített másolata volt látható; rózsaszín, fodros tüllruhában darázs-derekú hölgy, piros fátyolkendővel a fején; arcát épp elfordítja az őt magához húzó sárgakalapos úrtól, aki mintha csókot akarna hinteni állára. Egy tánclépés könnyed lejtése pillanatában ragadta meg különös párosukat a festő; a háttér telis-tele virágokkal.

E sejtelmes, minden bizonnyal híres festmény után készült képet nézegettem már első elmenekülésem napján.

S mivel a kolostorromnál minden előadás után tűzijátékot is rendeztek a szervezők (csak az első napokban; a gyilkosság miatt ez félbeszakadt aztán), s mert az ablakom épp a felröppenő tündökletes fénynyalábok fel- és eltűntének égi tájéka felé nézett, csészémtől elfordulva bámultam e parádét, s hallgattam a kurjantásokat, sikongatásokat, melyek, kiváltképp az éjféltáji hűvös légben, szabadon elértek az ablakomig.

Aludni nem tudtam e késői órán sem.

Emlékezetemben újra láttam belépni Emanuélát azon a nagyszabású és látványos fogadáson vendéglátónk házának halljába, ahová én is meghívott voltam. A férje oldalán jelent meg; már rég nem találkoztam ezzel az emberrel, kissé kövérkés, ám roppant elegáns alak, a legkisebb rossz érzés sem volt bennem. Sőt! Végre együtt vannak, együtt előttem, és milyen jól összeillenek, igazán kár, hogy a lányaik nincsenek velük, gondoltam.

Egy kitárt ablakszárny üvege mögött álltam. Emanuéla nem láthatott a tükröződés miatt. Én viszont szabadon figyelhettem. Bár olyan nagyon nem akartam figyelni. Egyszer azért sem, mert valaki észre találja venni oldalról, mennyire nézem. De azért sem, mert ahogy így együtt megláttam őket, mindjárt úgy éreztem, hogy a két lányukkal ők igenis szép, meghitt család lehetnek. Tudtam a gyerekeik korát: öt és három év, a nevüket is tudtam. Emanuélát elnézve, most éreztem csak igazán, mennyire fiatal.

El akartam jönni az estéről, ahová még a feleségemet sem vittem el; szégyen, gondoltam, az én undorító stílusom!

És a hányhatnékom (lényegében önmagámtól) egyszerre feltört bennem, egészen parányi nullává redukálódtam az üveg mögött – fogalmaztam így betegtársamnak –, s épp ebben a magam előtti végső lenullázódásban kellett észrevennem, hogy Emanuéla egyre türelmetlenebbül keres a tekintetével.

Alighogy szabadult férje oldaláról, máris kutatóan keresett. Megfordult a fejemben, hogy talán nem is engem. De engem kereshetett mégiscsak, mert amikor egy pillanatra, csak úgy könnyedén, akárha a telő Holdat szemléltem volna eddig, s mostanra magam is telve a látvány kiváltotta gyönyörrel, előléptem az ablakszárny mögül, ő máris rám emelte tekintetét.

Azt kellett érezzem szeme villanásából: végre megvagy!

S úgylehet, valóban csak villanásnyi idő volt, míg találkozott a tekintetünk, ám az az idő, érdekes módon, nem folyt el azonnal mégsem, hanem inkább nagyon lassan befelé csordogált. Nem történhetett ez másképp, mert közben pontosan emlékezni tudtam a mi kétes kapcsolatunkra, s mindezt egy szemváltásnyi idő alatt.

Emlékeztem, mikor azt a piperkőc cigány embert láttuk a járdán állni, és ő azt mondta rá lekicsinylően: – Nézd, milyen otromba magas sarkú cipőt hord a pofa! – Véletlenül ugyanolyan volt az én lábamon is.

Mikor autók húztak el mellettünk, arra gondoltam, ha most meglökném kicsit, a kerekek alá zuhanna, én meg elszaladnék.

Haját most egészen szorosan hátrafésülve hordta, gumi fogta össze, amit ívelt csat takart, semmi kirívó nem volt rajta, annyira illett rá a hosszú fekete szoknya, felső testére a habfehér könnyű blúz, mely alól áttetszett vékony dereka, amit csak részben fedett a széles öv.

Úgy nézett a szemembe, nyíltan, merészen, mintha egyedüli joga lenne rám.

Nekem viszont, amint tekintetének épp e vakmerőségét felfogtam, el kellett fordulnom tőle. Vagy nem is fordultam el egészen, csupán igyekeztem közömbösen tovább siklatni pillantásomat, jelezve, hogy én: én vagyok, s magam döntöm el, hogy mikor mit akarok.

    Abban a pillanatban valahogy elveszett a szememben kicsinyes bűnével.

S már akkor csak azért is a szavaló színész felé fordultam, aki tőlünk valamivel odébb, a sokaság alkotta gyűrű közepén állt, s zengzetes hangján büszkén előadott.

...A földön fekvő kövekre támaszkodtunk, hogy átláthassunk mérhetetlen térségeket.

Mintha bőgtek volna dühödt, pihegő bölények – évezredes remegés rázta meg a termet.

Nem láttuk pásztoraikat a falon — a vadak egyedül nyögtek a századok sötétsége alatt.

Angyalokkal megrakva értem a felszínre; a napfényre érve elengedtem őket...

Hatalmas, szűnni nem akaró taps következett ezután.

Közben felszolgálók érkeztek itallal megrakott tálcákkal.

Tudtam, már nehéz lenne elszöknöm; le is mondtam róla, viszont sietve elindultam a terasz felé, hogy a korlátra könyökölve majd elnézegetem a csillagos eget, a kertben a diszkréten világító lampionokat, s a távolban a várost, útjainak gyöngyfüzér-fényözönével.

Nem igazán értettem, miért vagyok itt; meghívtak, mert durva tiszteletlenség lett volna mint új dolgozót kihagyni a meghívottak sorából, lévén, hogy a házigazda volt a munkaadóm. Pontosabban – magyaráztam a nőnek – ő volt az elnöke annak az intézménynek, ahová főleg Emanuéla közbenjárására vettek fel, hiszen akkoriban gyakran jártam be hozzá a fiam keresése ügyében.

Csodálattal, s némi irigységgel figyeltem az est vendégeit a terasz ablakán át, azokat is, akik hallatlan intelligenciával társalogtak, s csak olykor-olykor, visszafogottan eresztettek meg egy-egy kacajt, de elnézegettem a fiatal párokat is, akik már összefonódva keresték házon kívül, a kertben a homályt.

Könyököltem, merengtem.

Elképzeltem nagyanyám estélyeit, Stockholmban, melyekről csak fényképeket láttam még fiatal koromban; hol anyám, hol pedig a kedves mama küldött el egyet-egyet levélben később, mikor már megállapodott helyen laktam. Ezekkel a fényképekkel akart volna magához édesgetni Svédországba? Vagy csak tüntetni akart az emberek előtti rangjával s lehetősségével, ezzel is lesújtva rám, a földönfutóra? Ezen gondolkoztam a korlátra könyökölve, amikor valaki váratlanul mellém lépett, s hangjában némi bátortalansággal azt mondta:

– Ó, szegény! Mint egy kivert kutya! Még az ábrázatod is egészen megnyúlott... Rossz egyedül?...

Üvegkancsó vízzel a kezében Emanuéla érkezett.

– Árva kis virágok – sóhajtotta a kaktuszok, leanderek fölé hajolva –, őket persze nem itatja senki!...

Próbált valamit újra. De az is lehetséges, csupán meggyőződni akart: az imént, odabent, tényleg elutasítottam megint?

Hűvösen odébb léptem a teraszon, utat adva neki, s a kezében lévő kancsónak: hadd folyjon el mielőbb a vize!

– Megint mi van veled? – fakadt ki panaszosan. – Megmondanád, mi bajod?

Persze visszafordultam, mért is ne!

Hosszú idő után újra szemtől szembe álltunk egymással. S noha mi a tekintetünkkel akaszkodtunk keményen össze, előttem máris fölrémlettek a hajdan tíz-tizenkét éves fiammal vívott szkander-erőpróbák. Arra gondoltam, ez a szempárbaj is versengés két ember között. S mint minden versenynek, ennek is ugyanaz a célja: mindenáron legyűrni a másikat.

Végül – meséltem tovább a nőnek – én adtam fel, igaz, olymódon, hogy tekintetemmel elébb testének úgymond hibás területére összpontosítottam figyelmemet. Valahogy úgy, mintha először látnám a heget, s némi ellenérzéssel vegyes csodálkozást váltana ki belőlem, hogy ő ott olyan: ó, nem is tudtam!

A nyakán volt ez a heg; rémlik, hogy említette is egyszer: kislánykorában a játszótéren rázuhant egy beton virág-gruppra. E sérülés nyomát általában eltakarta a hajával, most azonban fedetlen volt.

Természetesen megérezte, hogy testének mely pontján időz a tekintetem, s most már azt figyelte szégyenlős zavartsággal a szemében: vajon eltaszít-e engem a látvány.

Gondoltam, ha már maga kínálta föl e lehetőséget, miért is ne játszanám el, hogy igenis van rajta valami, ami zavar, de még mennyire, hogy van, s milyen csúnya! – és akkor újra elindultam, hogy most már tényleg magára hagyom.

Valami baj van otthon?, kérdezte teljesen tanácstalanul, de azért mégis mélyen együttérezve velem. Baj van, igaz?

Hirtelen megrázkódtam, mintha hideglelésem lenne: brrr!

Nem!, szinte kiáltva feleltem. Dehogy! És most már megvetéssel a szememben fordultam feléje: mit képzel?! Egyáltalán hogy jön ahhoz, hogy ilyen kérdést föltegyen?

Miért nem mondom el neki, ha valami gondom van?, kérdezte. Miért nem beszélem meg vele nyíltan?

Mit kellene vele megbeszélnem? Szerinte mégis mit kellene?, támadtam rá.

Hát ő azt nem tudja megmondani. Azt nekem kell tudnom, nekem kell éreznem. És biztosan érzem is, csak elfojtom magamban.

Miből gondolja, hogy bármit is magamba fojtok? Ő talán érez hasonlót, amit szerinte nekem éreznem kellene?

Éppenséggel van némi fogalma a dolgokról, ha tudni akarom. Vagy talán azt hittem, ő egy fadarab? Már régóta várja, hogy kezdeményezzem vele a mélyebb beszélgetést. De vegyem tudomásul, ő már nem bír kivárni engem. El akart már hívni egy presszóba, ahol talán oldottabban beszélgethetünk. Hiszen, zárta a beszédét, így, ahogy mi vagyunk, ez egy lehetetlen állapot.

Bizonyára ekkor eszmélt rá, hogy túlságosan megnyílt előttem. Hogy végül ő nyílt meg, nem én. Ettől, láttam a szemében, valósággal megrémült. S máris új megközelítéssel próbálkozott, hogy mentse, ami méltóságából még menthető.

Azt mondta, és ezt felettébb száraz tárgyilagossággal fejtette ki, nem vitás, hogy beírtam magam az életébe, elvégre nagyon sok szépet is kapott tőlem, nemcsak nehézséget, ezeket a napokat őrizni fogja emlékezetében, hihetetlen belső erővel rendelkezem, kevés ember ilyen, nagy ajándék számára, hogy megismerhetett, ugyanakkor azt is elmondhatja velem kapcsolatban, hogy egyáltalán nem ismer, volt úgy, hogy már félt tőlem, nem tudja, igazából milyen is vagyok, egyik pillanatban közel, nagyon közel érzett magához, a másik pillanatban viszont már elmondhatatlan messzeségben voltam tőle, ő ezt az én belső vívódásomként könyvelte el magában, s csak remélni meri, hogy talán ő is nyújtott nekem valami szépet...

Rezzenetlenül hallgattam.

Persze neki fogalma sincs, folytatta elgondolkozva, fogalma sincs arról, hogy mikor és hogyan jött létre köztünk ez a kapocs, ez a gyakorta szúrós és fájó kapocs, tette még hozzá. Sokszor elnézett engem, amint gondolataimba és gondjaimba feledkezve órákon át monoton munkát végeztem, olyankor elnézte görnyedtségemet, és őszintén sajnált.

Uramatyám, mondtam fölháborodva, csak azt ne, csak sajnálni ne! És indulatomban siettem máris tudomására adni, hogy én sem tudom, mikor és hogyan jött létre köztünk az a bizonyos valami, kapocs vagy, így mondtam mérgemben, anyámkínja. De hogy én magamtól nem szorgalmaztam, az biztos.

Márpedig ő csak viszonozta a közeledést. Hiszen, mint mondotta, nem fadarab ő, érezte, hogy valamit akarok...

Mi a fészkes fenét?!, böktem ki erre megvetően. Mi a fenét, szerinte?

Ő ebben a hangnemben nem tud társalogni velem, mondta. És az igazatmegvallva, nem is érti, most miért beszélek megint így. Szerinte ez nem az én hangom. Ezeket a szavakat érezhetően az indulat löki ki belőlem, valamiféle kegyetlen vadság, ami persze nagy valószínűséggel mindenkiben megvan, csak kérdés, kit ural, és ki az, aki uralni tudja magában.

Ha most megpillantana bennünket a férjed, mit gondolsz, elég  vadnak találna?, ezt mondtam, egyenesen bele az arcába, melyet, ellentétben várakozásaimmal, éppen hogy nem húzott el, inkább még felém fordította megadóan.

Mit tehettem, nem futamodhattam meg a közelségétől! – folytattam hallgatómnak, a trampli nőnek – a csókunk örökre véres maradt. Én akartam, hogy olyan legyen, hogy amíg él, emlékezzen a fogaimra. Föl is jajdult tüstént, ellökött, épp csak meg nem ütött. Vére rápöttyent a könnyű tüll-blúzra; elámulva néztem: hát neki is ilyen színnel van telve a teste?!

Az orvosom néha este is benézett hozzám. Megkérdeztem tőle, számíthatok-e vallatóim érkezésére? Mit gondol, eljönnek-e utánam ide, Olohba is? Ha igaz, amit itt mondanak, hogy Hradkovból ők szállíttattak be engem, akkor várhatóan meglátogatnak előbb-utóbb. Mondtam, nekem ezt tudnom kell, hogy még idejében föl tudjak készülni fogadásukra. Ez a munka igazán komoly kihívás lenne nekem; mármint a fölkészülés, úgy értem. Ám az orvos egyszerűen eleresztette füle mellett a kérdésemet. S mikor már nem viselhettem el konok közönyét, s egyenesen a szemébe nézve tettem föl a kérdést, ő válaszképpen széttárta a karját. Mintha azt mondaná, sajnálja, neki, orvosnak, csakis kérdeznie szabad. Mondtam, akkor én most lefekszem, csukja be az ajtót, megkérem. Még álldogált egy ideig, aztán látva, hogy komolyan beszéltem, szó nélkül otthagyott, anélkül, hogy az ajtót becsukta volna. Én pedig nyomban betapasztottam a fülemet kenyérbéllel, lefeküdtem. Persze, amint arra előre számíthattam, nem tudtam elaludni. A nyomozókon töprengtem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a két éles eszű detektív bármikor betoppanhat a szobámba. Bizonyára már jó néhány fontos információt begyűjtötték rólam azóta, hogy utoljára láttak... Én viszont még azzal sem vagyok tisztában, hogy miképpen kerültem a hegyről abba a tetőablakos „cellába”, ahol – fogságomban? – a nagyanyámnak szánt leveleknek jó kétharmadát megírtam. S ahonnan aztán a következő, meg az utána következő, és a még utána következő (az orvosom utólagos elmondása szerint legalább négyszeri) ájulásom után beszállítottak a klinikára. Életem e pontja körül félelmetes űr tátongott emlékezetemben, s nem úgy látszott, hogy ez az űr valaha kisebb lehetne. Igazán mély és maradandó nyomot a nyomozók második hradkovi látogatásának emléke hagyott bennem. Erről számoltam be másnap a beszélőben. Az orvos nem hiába sündörgött nálam este. Egyébként egyáltalán nem érdekeltek a fortélyai. Nem valószínű, hogy személyemet egyszer is komoly vizsgálódás alá vonta volna. Azt mondtam neki, amit az első kihallgatásom során még csak gyaníthattam, az a nyomozók második eljövetelével már teljes bizonysággá vált számomra: hogy a bűntény feltárása ügyében nekik sokkal fontosabb a személyem, mint amennyire én e téren megítélhetem magamat. Az pedig, hogy nemcsak egyszerűen kihallgatnak, de egész életemre vonatkozóan tartalmasan el akarnak velem beszélgetni, rám nézve tulajdonképpen még hízelgő is volt.

S jóllehet – folytattam a nyomozókról szóló történetemet – agyafúrtak voltak, hamar ráéreztem ravaszságaikra. Amiből megint csak azt szűrtem le, hogy komoly céljuk van velem. Ugyanakkor azt is jó időben megéreztem, sejtik rólam, hogy természetem nem egykönnyen becserkészhető. Nem vagyok s nem is leszek soha nyitott könyv számukra, ha mégannyira annak is látszom néha. Rá kellett jönniük (akartam, hogy rájöjjenek!), hogy amikor nyitottságot mulatok, az nálam gyakran csak szerep: kész vagyok kívánságra tálalni magam. Ezzel tulajdonképpen jelezni akartam nekik újra és újra, hogy az eszemet, a figyelmemet, a gondolataimat teljes valómmal birtokolom, s ilyenformán szabad vagyok, és amikor olyasvalamiről vallók nyíltan, ami a helyzetemre nézve éppen tőlem enyhén szólva nem a legszerencsésebb tett, én akkor is e szabadság teljes jogú birtokosaként cselekszem, tehát épp gyakorlom azt.

Erre a viselkedésre nemcsak a bennem maradt tüske miatt kényszerültem (hogyan válhattam ama gyalázatos bűntényben egyáltalán gyanússá a szemükben, én, pont én?!), hanem részint a csökönyösség, a csak azért is kimondom hajtott. Vegyék tudomásul, ha nekem úgy tetszik, igenis túllépek a határokon, azaz, ha a kedvem úgy tartja, jóval többet árulok el magamról, mint amennyire ténylegesen számítottak. Minden elé így megyek, ezt mutattam harsányan, ami sunyin vár rám elbújva. Mint az éjszakai ijesztőim elé gyerekkoromban, akik elől nem hogy nem futottam el (ahogy pedig remélték, egyébként pajtásaim voltak, igaz, akkor még ezt nem tudtam), hanem félelmemben éppen feléjük indultam...

A két nyomozó egy-egy esernyővel érkezett a második találkozásunkra, és mindjárt azzal kezdték, ha nincs ellenemre, sétálhatnánk együtt a vadászház körüli erdőben; szívesen vennék, ha végigkalauzolnám őket a széles erdei úton.

Az út már keskenyebb, mint egykor volt, igazítottam ki őket. S hogy lássák, mennyire szolgálatkész vagyok, máris indultam, hogy mutassam is, amit mondok.

Amint látják, a zöld lassan egészen elfedi a még nyitott helyeket. A kövek közül is egyre erőteljesebben tör elő a gyom. Csak idő kérdése, és mindent beborít a feledés zöldje.

Szándékosan fogalmaztam így. Akkor már pontosan tudtam, hogy befelé megyek, ahonnan nem lesz már visszaút számomra. És hogy a hullámokat is én keltem magam körül, melyeknek előbb-utóbb össze kell csapniuk fölöttem, azzal is tisztában voltam. Mindezt már a Hradkovba való második – hangsúlyoztam az orvosnak – elmenekülésem élménye adta. Mintha büntetnem kellene magamat valamiért, kegyetlenül alászállni a magam feneketlen mélyébe. S egyúttal minden fölmerülő gyanút (következetesen!) magamra terelni; néha már szinte tombolva e vágyat fűtő dühtől, csakis erre törekedtem.

Ha valóban az a célom, hogy hagyom elburjánzani a gazt, szólalt meg a fiatalabb nyomozó, akkor nincs mentség: vadonná változik ez a valaha gondosan alakított erdő.

Azon kívül, hogy a vadászház előtti sövényt visszanyesem, feleltem, láthatják, másutt nem ártom bele magam a versenybe. A versenybe, folytattam, amit már a jövő határoz meg, méghozzá a jelen és a múlt ellenében.

Tehát tényleg eldöntöttem: engedem szabadon növekedni a hajtásokat? Semmit sem szabályozok? Milyen elv szerint döntöttem így?

Ha nagyot akarnék mondani, válaszoltam nyugodtan, akkor azt kellene mondanom, az élet elve szerint.

Pontosabban az Idő elve szerint, nemde? – szólt közbe az idősebb nyomozó. Úgy érti, az időre bízom, hogy elvégeztessék a változás, tette hozzá.

Még csak másod ízben jártak nálam, de máris olyan érzésem volt, mintha legalábbis hosszú heteket töltöttünk volna el együtt, s hogy ezután még sokáig egy lesz az utunk. Hogy a szándékunk voltaképpen ugyanaz, azt kellett éreznem a közelükben. S hogy a meghallgatásommal nemcsak ők jutnak előbbre ügyükben, de azzal rajtam is segítenek. Persze nem tudtam, ők tudják-e vajon, hogy én így gondolkodom.

Épp az öreg gesztenyefák alatt álltunk, amikor a bozótosból a három kutya, előbb csak vicsorítva, aztán őrjöngve-ugatva kirontott elénk. Ez a lehetőség valahogy kiment a fejemből. Persze honnan is gondolhattam volna, hogy itt vannak az erdő szélén. Alig győztem csitítani, szép szóval magamhoz édesgetni őket, hogy a nyomozók nadrágját meg ne szagassák. Minden bizonnyal az esernyők ingerelték fel az ebeket. Ráadásul a két megszeppent férfi (ekkor látszott csak, hogy az arcok hogyan változnak pillanat alatt: ki a vallató és ki a valló, ki a fogoly és ki a fogvatartó) bután hadonászott a hosszú, fémvégű fekete ernyőkkel. A marakodás-csaholás-vicsorítás-ugatás közepette igencsak meg kellett erőltetnem a torkomat, hogy hallhatóan értésükre adjam: azonnal dobják nekem az esernyőket.

Azt kiáltották vissza, szét akarom őket szaggattatni?

Mire én, szintén ordítva, akkor fogják széttépni mindkettejüket, ha nem azt teszik, amit mondok.

Tulajdonképpen hajlanak rá, hogy elhiggyék, az az egyetlen megoldás, amit tanácsolok, de én is értsem meg őket, szorult helyzetükben hogyan tudnák épp ezt az utasításomat követni? Mi a garancia arra, hogy a dögök ugyanúgy reagálnak majd az ernyők eldobására, mint egyébként ilyen esetben szoktak?

Azt javasoltam erre: dobja el előbb egyikük, dobja el a bátrabb. Dobhatja a kezembe is, elkapom.

Engem nem fognak miatta megmarni?, kérdezték bizonytalanul.

Egészen biztos, hogy nem. S még hozzátettem: ha sokáig szarakodnak itt – igen, pontosan így mondtam, hogy egyben nyomatékosítsam a véleményemet róluk –, akkor hamarosan saját szemükkel láthatják, mint falják be a heréiket. Én mindenesetre megmondtam, amit megmondtam, zártam a mondókámat.

Végül mindketten erőt vettek gyávaságukon, és szinte hajszálpontosan egyszerre hajították el az esernyőket, az idősebb nyomozó maga elé a földre, a fiatalabb pedig határozott lökéssel a kezembe.

Máris elcsitultak a kutyák, a lábamhoz dörgölőzve teljesen megjuhászodtak.

Vendégeim csak ámultak ezen. Később megjegyezték, látszik, hogy keményen betanítottam az ebeimet.

Éppenséggel szó nem lehet itt betanításról, feleltem. Egyszerűen az történt, hogy ami eddig ingerelte őket, ettől a pillanattól fogva a kutyák szemében (eközben a földre hajított ernyőt vettem fel) mozdulatlan, tehát nem él. Másrészt (az elkapott esernyővel hasítottam a levegőbe) hozzám tartozik, tehát nem fenyegeti őket. Egyébként pedig fogalmam sincs, ki lehet a gazdájuk. Ha itt vagyok Hradkovban, időnként meglátogatnak. Tőlem mindig bőségesen kapnak enni-inni. Igaz, az étel porciózásának nálam szigorú sorrendje van, minden ételből először én kapok be egy falatot. Utánam következik a morcos, sátáni tekintetű vezér, azután a sunyi sárga szuka, majd pedig a szeleburdi fiatal farkas-fogú, így is hívom őket: Sátán, Sunyi, Szeleburdi. Egészen bizonyos, hogy más a nevük, mégis pontosan hallgatnak a tőlem kiosztott neveikre is. Soha sem marasztalom őket, igazából szállásuk sincs nálam. Időnként megjelennek, aztán tovább állnak. Hogy ma épp itt tartózkodnak a parkban, őszintén megvallva, eszembe sem jutott.

Most, hogy hála nekem, életben maradtak, fújták ki magukat a nyomozók, leginkább az érdekelné őket, s megvallják, ezen első találkozásunk óta úgyszólván egyfolytában törték a fejüket, miért mondtam el a feleségemnek, hogy viszonyom volt egy másik nővel? Mert úgy mondtam nekik legutóbb, hogy a gyilkosság elkövetésének napján, pontosabban azon az éjjelen, kocsiba ültem, és hazamentem föltárni a másik nőhöz való vonzalmamat feleségemnek. Miért tettem?

Ez az egész a maguk képzelgésének szüleménye – feleltem. – Tudtommal semmi ilyesmiről nem beszéltem. Nem is tehettem, hiszen a feleségemnek nem kellett föltárnom semmit. Amikor én még nem is gyanítottam, hogy tud valamit, ő már ráérzett bizonyos dolgokra. Ilyenek a nők. És főleg ilyen egy feleség: megérzi, amikor meginog a trónja. De végül is mindent letisztázott maga. Magával maga, így kell, hogy mondjam.

Mióta ismerem azt a másik nőt, aki miatt elvonultam ide, Hradkovba?

Ezt talán hagyjuk most – feleltem, de máris bántam, hogy kitértem a kérdésük elől. Hiszen beszélni akartam én arról is. Majdnem mindegy volt már, miről, csak szólhassak.

Szeretnék tudni, mondták, hol és hogyan ismerkedtem meg az illető hölggyel. Úgy gondolják, én magam is beszélni akarok erről, csak talán a körülmények zavarók. Úgy tűnhet föl nekem: kényszerű az egész. De biztosíthatnak: nem kényszerítenek semmire, amit én nem akarok.

Ebből azt szűrtem le, hogy egy lépéssel megint előttem járnak. Ugyanúgy, mint amikor a családom felől érdeklődtek, s kisült, ők már részletesen mindent tudnak. Sőt, úgy éreztem, ahhoz képest még előbbre léptek, itt már tudni vélik azt is, hogy épp mit gondolok. Előadtam hát egy mesét, abban a reményben, hogy sikerül finoman a tudomásukra hoznom: egyáltalán nem veszem komolyan őket.

Azt mondtam, egy rendkívül fényes nyáreleji reggelen történt, hogy kölcsönösen megajándékoztuk egymást a mosolyunkkal. – Míg beszéltem, a mélyebb átélés végett gyakran lehunytam a szemem, némi pátosszal a hangomban folytattam: Különösen szép, virágba borult lombok alatt pillantottam meg őt, amint épp magokat gyűjtött kicsiny kosarába. Még sosem láttam olyan fát: az előző év termése, az ezer meg ezer életképes mag barna, száraz hüvelyekben fürtökben csüngött ugyanazon ágakon, melyeken már sok-sok apró, labdányivá tömörült, rózsaszín-lilás virág virult, így a fa egyszerre látszott élőnek és holtnak...

Igazán élvezetes az előadásom, de köszönik, szakítottak félbe, nekik ennyi elég volt. Most talán elmondhatnám úgy, ahogy valójában történt. Scsípősen még megjegyezték, az a személy nagy vihart kavarhatott az életemben, ha már ilyen szép mesét kreáltam róla s rólam, hogy ebben a mesében elbújtassam magunkat...

Egy frászt!, vágtam rá nem kis indulattal. Majd némileg mérsékeltem hevességemet: Nem akkorát, amekkoráról önök szeretnének hallani... Magam is csak fölfújom ezt az ügyet, talán hogy a nagyobb gondomat elaltassam. Ennyi az egész.

Igaz, hogy sokszor bántottam azt a nőt?

Ha egyáltalán mondtam hasonlót, feleltem, akkor csakis azt mondhattam, hogy megbántottam sokszor. Az egészen más.

Természetesen ők is így értették, mondta az idősebb nyomozó; mint utóbb megtudtam, századosi rangja volt.

Azért azt ne feledjük, szólt közbe a fiatalabb, aki csak hadnagyi rangban állt, hogy sok esetben nagyobb és tartósabb sebet lehet okozni megbántással, mint a tettlegességgel.

Erről nekem nincs véleményem, hárítottam el a tudálékos okfejtést.

Kérdezte a százados, járt-e itt a vadászháznál a barátnőm, mikor még jól álltak a dolgaink?

Enyhén szólva különös volt a megfogalmazása, nem lehetett nem érezni belőle a gúnyt, mégis igyekeztem természetesen fogadni, s azon voltam, viszonzásul inkább a válaszommal lepjem meg: Járt, igen. Akkor történt, hogy míg aludt, belevagdostam a hajába.

Pontosan tudtam, a faluban megmondták nekem, a meggyilkolt nőnek szintén belevágtak a hajába.

Most ezt komolyan mondom, vagy csak ugratni akarom őket?, kérdezte a két férfi ugrásra készen.

Ekkor nagy vonalakban elmeséltem, hogyan történt; megmutattam nekik a fát, amely alatt a „barátnőm” elaludt. Tudniillik, mondottam, előzőleg kimerítő gyalogtúrát tettünk a hegyen, plusz a két pohár bor, amit visszaérkezésünkkor mindjárt beléerőltettem, no meg a parázs vita köztünk, mely már-már veszekedéssé fajult, főleg az én jóvoltamból, szóval mindez együtt annyira kimerítette őt, hogy a leterített laticelen pillanatok alatt elaludt. Én meg, kapva az alkalmon, a bennem fortyogó méregtől elvakultan: nyisz-nyisz, észrevétlenül belenyirbáltam gyönyörű hosszú hajába.

Mit csináltam a levágott hajjal?

Összeszedtem és megettem, mondtam.

Hülyék ezek?, gondoltam aztán.

A barátnőm biztos nagyon boldog volt, amikor felfogta, hogy mit tettem vele. Előfordult máskor is, hogy megaláztam?

A liánt néztem, tömör, dús, zöld kötés a testen, bepólyálta a fák törzsét, sőt, az ágakra is kikúszott, és alattomosan tekeredett tovább. Előbb-utóbb, gondoltam elmerengve, a kedvenc platánfám is sorra kerül.

Némán indultam tovább, a két férfi, még mindig tartva a kutyáktól, szorosan jobbról-balról mellettem. Az jutott akkor eszembe: végeredményben ezek itt most befelé kísérnek engem egy régóta elhagyatott úton. Szinte megsajnáltam őket félszükben. Ugyanakkor egyre erősödő kétségeim is támadtak, újra és újra föl kellett tennem magamban a kérdést: annyira agyafúrtak lennének, hogy ügyeskedésben még rajtam is kifognak? Válaszul vessem be újabb trükkjeimet? Vagy inkább nyissam meg előttük szívem legbelső kamráját, melyet bizonyára már szeretnének meglátni?

Halkan bár, ugyanakkor a lélegzetvételekkel hangsúlyossá erősítve mondandómat, csak úgy magam elé a levegőbe azt mondtam: Egy napon semmire sem kellett már nekem. Nem voltam rá kíváncsi. Persze ez kimondhatatlanul fájt neki. Már-már megkérdezte: ki vagy te? milyen jogon kínzol engem? És én erre biztos elnevettem volna magam, amivel aztán újabb tanácstalanságot váltottam volna ki belőle. Egyik nap kedvesen, figyelmesen beszélgetek vele, és úgy is válunk el, hogy ez egy jó nap volt. Ám másnap, anélkül, hogy erre okot szolgáltatott volna, hidegen átnéztem rajta. Persze nem tudta, hogy távollétében is minden órában velem volt, és gondolatban szüntelen vizsgálódásnak vetettem alá. Nem tudta, hogy újra és újra meg kellett kérdeznem magamban, vajon hogyan számol el magával otthon a gyerekei előtt, a férje előtt, amikor eléjük helyezi az ételt, vagy mikor megpuszilja lányait iskolába indulás előtt? Amikor ezen gondolkoztam, szívből szerettem volna, hogy visszatérjen hozzájuk. Máskor meg azt gondoltam: hiszen hozzám is éppolyan közel áll, most éppoly fontos vagyok neki, mint ők, sőt némely pillanatban talán még fontosabb, akkor pedig miért űzném el magamtól épp azokhoz, akik miatt nem lehet velem? Mert, hogy erővel elvegyem tőlük, talán mondanom sem kell önöknek, uraim, fordultam komoly pillantással kísérőim felé, ilyet én soha nem tettem volna. Viszont tudnom kellett minden nap, hogy erre módom van. Hogy ha más nem is, a lehetőség mindenkor az enyém...

A vadászház körüli kiserdő túlsó végéhez, az öreg, rozoga kilátóhoz érkeztünk, amikor befejeztem a beszédemet. Tőlünk kissé balra, a kerítés mellett, kátránypapírral körbeszögelt szerszámos bódé állt. A kátránypapírba kést vágtak bele, sőt föl is hasították a pengével, föltehetően olyan élvezettel, akárha az ellenfelük hasát nyitnák meg. Nem tudni, ki tette, miért tette, minden bizonnyal hirtelen indulatában, elborult elmével cselekedte, erre kellett gondolnom, valahányszor megláttam.

Azért azt ugye tudom, szólalt meg sokára az idősebb nyomozó, láthatóan mélyen elgondolkozva szavaimon, hogy ma már nem igen nyílnak meg az emberek így, ahogyan én itt nekik. Mégis hajlanak rá, hogy minden szavamat elhiggyék. Tehát úgy tekintsek rájuk, ők letették hitelem mellett a voksukat. Ez nem figyelmeztetés részükről, még csak nem is tanács, egyszerűen az őszinteségem előtti tisztelgésük kifejezése. Szerintük ugyanis meg kellett élnem fájón, amit eddig elmondtam, gondolataimnak érezhetően mély és megszenvedett a gyökere.

Csak azt nem tudtam, vajon most meg akarnak vásárolni maguknak bókjukkal? Mennyire hihetek szavaiknak? Melyikünk őszinte? Vagy: melyikünk őszintébb?... Vajon a dicséretükben benne van az elbuktatásomat célzó terv valóban, vagy csupán túlkombinálom a dolgot?

Nem válaszoltam a bókra, megmutattam, hogy képes vagyok a közeledésnek még az ilyen nyilvánvaló jeleit is simán elengedni a fülem mellett.

S mivel a magaslesre való feljutást nem tartottam éppen balesetmentes műveletnek, meg azért is, mert a távcsövet lent felejtettem a vadászházban, a két férfit nem hívtam föl, hogy szabad szemmel széttekintsenek a távol elterülő völgyön. Különben is, míg kalauzoltam őket, szüntelenül olyan érzésem volt, igazából semmire másra nem kíváncsiak, csakis arra, amit kiszedhetnek belőlem.

Visszafelé mégegyszer rákérdeztek a barátnőmmel való ismeretségünk kezdetére. Nem tudom, miért tartották ezt olyan fontosnak. A magam részéről egyáltalán nem éreztem jelentősnek megismerkedésünk körülményeit, leszámítva azt a belső jelzést, amit Emanuéla megjelenése eleve kiváltott belőlem.

Mondtam nekik: a fiamat akartam kerestetni a világban; ugyanis akkor még nem tudtam, hogy a svéd öreganyjánál van, és elmentem abba az intézménybe, ahol, újságokból értesültem erről, kérésre ilyen felkutatásokat végeznek, de sok más egyébbel is foglalkoznak, például munkahelyközvetítéssel, számítógépes nyilvántartást vezetnek a bérelhető lakásokról, idős, magatehetetlen embereknek végeznek illetve végeztetnek ilyen-olyan szolgáltatásokat. Mindezt azért tudom ilyen részletesen felsorolni, fordultam ekkor határozott mozdulattal a nyomozók felé, mert, amint önök bizonyára alaposan utánanéztek a dolgaimnak, s tudják, azóta már magam is abban az intézményben dolgozom; ám akkor még, fűztem tovább a szót, csak mint fiát a világban kereső apa léptem be e helyre; ámulatomra senkit nem találtam odabent, a számítógépek be voltak kapcsolva, a telefon is csilingelt, vártam, hogy valamelyik oldalajtón végre bejöjjön valaki, és megkérdezze, mi járatban vagyok; egy ideig tanácstalanul álltam a terem közepén, majd csöndben leültem az üvegasztal melletti, modern kivitelezésű hajlított vázú székre, lapozgattam a prospektusokat, már egészen belefeledkeztem egy tengerparti nyaralást ajánló részletező leírásba, amikor egyszerre olyan érzésem támadt, hogy bejött valaki, talán észre sem vette, hogy itt van egy ember, hogy én itt vagyok; úgy éreztem, az illető szó nélkül teszi a dolgát, amit bizonyára akkor szakított félbe, amikor kiszaladt valahová; s hát úgy is volt pontosan: egy kéz fölvette a csöngő telefont, egy lágy tónusú hang beleszólt a kagylóba: tessék, ilyen és ilyen intézmény vagyunk, parancsoljon; és amikor befejezte a beszélgetést, letette a telefonkagylót, jószerivel csak akkor vett észre engem. Rögtön fölállt az asztal mellől, sietve odajött hozzám, először is elnézést kért, hogy nem vett előbb észre, majd, végig a szemembe nézve, meleg hangon megkérdezte tőlem, miben segíthet?; nos, mondtam a nyomozóknak, ő volt Emanuéla...

A két férfi összenézett. S mert észrevették, hogy erre felfigyeltem, nyomban szét is vált a tekintetük. Egyikük a cipője talpával kezdett el foglalatoskodni, előre-hátra csoszlatta, mintha valami ragadósba lépett volna. Az idősebb nagy komolysággal az órájára tekintett, mondván: ó, hogy röpül az idő!

Visszaérkezve a vadászházhoz, ördögi fordulat lehetőségét sejtve (a dolgok apránkénti adagolása egyébként is a terveim közt szerepelt – mondtam az orvosnak), magam ajánlottam föl, hogy szívesen megmutatom Emanuéla levágott haját. Sőt, mondtam nagyvonalúan, akár át is adom az egész hajcsomót, ha kívánják. De hozzátettem: remélem, érzik az urak, ez már annyira az én ügyem, hogy nem is tudom, miért hozakodtam vele elő újra...

Tehát mégiscsak megőriztem a levágott hajat, mondta a százados igazolva látván korábbi sejtését, s megjegyezte még: Na ja, a haj az ugyebár örök emlék!...

Ekkor álltam elő a kérésemmel. Bár az igazat megvallva, nem sok reményt láttam a megvalósulására. Azt viszont tudtam, sőt valójában ebben bíztam: ettől a pillanattól még gyanúsabbá válók a szemükben.

Egészen higgadtan azt mondtam, örömmel venném, ha lehetővé tennék számomra, hogy megtekintsem az áldozat tetemét. Tudom, hogy egy fali sírban helyezték el itt Hradkovban, azt is tudom, hogy lelakatolták a nyughelyét a nyomozás végéig. Ne kérdezzék, miért akarom látni, mondhatnék erre bármit, valami indokot biztos ki tudnék találni, például fölhozhatnám nyughatatlan kíváncsiságomat: hogy lehetett egy feltehetően szép nőt a felismerhetetlenségig szétverni? Ekkora düh hogyan férhet emberbe? Egyáltalán ember volt az elkövető?

A nyomozók erre újra összenéztek, most már nyíltan és hosszan néztek egymás szemébe, én pedig, nem várva meg, míg megszólalnak, hogy a gyanújuk teljes legyen, folytattam: Nekem tudnom kell, hogy a tettes hogyan követte el a bűntényt. Hiszen, így szőttem tovább a gondolatot, magam is, igen, igen!, magam is számtalanszor megtettem a barátnőmmel ugyanezt, elkövettem, úgy ám!, fojtogattam őt, korbáccsal vertem, a karját kitéptem, az arcát szétlapítottam gyűlöletemben, mikor már a gyűlöletben odáig jutottam... És nem tudom, lihegtem már akkor, szinte szédelegve szavaim zivatarától, nem tudom, vajon nem én cselekedtem-e ama gyalázatot, épp csak nem emlékszem, hogyan... Tehát látnom kell az áldozatot mindenképpen s mielébb, hogy megtudjam...

Csak vigyázzak! Lelki válságban az egyedüllét könnyen az őrület felé viheti az embert, vigyázzak!, tanácsolták.

Akkor hirtelen újra észleltem a homályt a szememben, már napokkal előbb is jelentkezett néhányszor, igaz, mindig csak egy-egy villanásnyi ideig, most is ezt éreztem, a szemnek ezt az idegesítő furcsaságát, amely teljesen indokolatlanul azt a képzetet kelti, hogy most mindjárt lecsukódik a szemhéj, és nem nyílik fel egyhamar; csak azért is lezártam, leszorítottam, azután pedig egészen lassan, elnyújtva a folyamatot, felnyitottam. Még mindig homályosan láttam. Méregetni kezdtem, forgattam a szemgolyómat, végül megállapodtam egy ponton. Ugyanaz a homály volt most is. Már a szemöldököm is irtóztató nehezék volt, s ahol összeért, fájt.

Látják rajtam, hogy nagyon kimerült vagyok, nem lett volna szabad sétára hívniuk. Ön beteg, uram, mondták látogatóim elrettenve, de azért mélyen együttérzőn. S hogy pihennem kell, a zaklatásért elnézést kérnek tőlem, bizonyára a kérdéseik sokkolóan értek, s noha ők nem orvosok, látják, amit látnak; én szándékosan, úgy bizony, ne is próbáljam tagadni!, magamat pusztítom itt a hegyen, az elvonulásom nem a megerősödésemért van, ó korántsem azért, épp ellenkezőleg: mindennek, ami velem kapcsolatos, minden emlékemnek, örömömnek drasztikus elpusztítása a célom, látják ők jól, de miért, azt kérdik, miért, teljesen magam ellen mért fordultam, mi a jófenének szaporítom a bajomat, miért nem akarok fölépülni, túl lenni bizonyos...?

Elég!, vágtam a szavukba, és szédelegve megindultam befelé a vadászházba, a homály gyötört, a nem-látástól való félelem eluralkodott rajtam, bementem, és már jöttem is kifelé, kezemben egy gyűrött zacskóval, benne Emanuéla haja, odavágtam a nyomozók elé. Vigyék, mondtam, vigyék a picsába az örök emléket, és ne is hozzák vissza, bárcsak Emanuéla feküdne ott, és én követtem volna el rajta, gyűlölöm ezt a hajat, gyűlölöm, akié volt, gyűlölöm!...

De hát mi történt ilyen hirtelen velem?... Ez a haj nem az áldozat haja, számukra ez nyilvánvaló... Mi van énvelem?...

Akkor egészen előre hajoltam, szájamat óriásira tátottam, mintha okádni készülnék: menjenek, takarodjanak!, takarodjanak innen!, ordítottam: unom, unom, unom, unom, ismételtem egyre, mint egy gépezet, szinte önmagam visszhangjaként, őrjöngve, unom magukat!...

Elmondtam az orvosnak azt is, hogy már a nyomozók távozása után, amikor hosszan álldogáltam a vadászház előtt, és néztem az eget, a végtelen csillagait, a túlságosan is közel látszó Holdat, éreztem az ürességnek egy nemét, de próbáltam elhessenteni, mint halálos idegenséget, gyorsan bementem a szobába és lefeküdtem.

Álmomban párás és piszkos időben egy faluba érkeztem, amely külsőre ugyan egyáltalán nem hasonlított Hradkovra, ám levegőjében mégis volt valami nyomasztóan hradkovi, s szentül abban a hiszemben is voltam, hogy Hradkovban vagyok. Egy régi üzletet kellett megkeresnem, ahol, úgy tudtam, apám dolgozott valamikor. De már csak a hajdani üzlet helyén kialakított temetőre találtam. Sokáig a sírok közt, a lehajló, göcsös ágak alatt botorkáltam. E helyen a csend és az időtlenség érzése borított be minden tárgyat, gondolatot. Ahogy a por a már rég elfeledett aktákat, irodai asztalokat, székeket. A templom, amely érkezésemkor biztos útmutatóként szolgált hagymakupolájával, ékes keresztjével, villámhárítóval, tulajdonképpen nem volt messze a temetőtől, sőt, nagyon is közel volt, de a közbeeső területen már sűrűsödött a fiatal erdő, sejthető volt majdani hatalmassága, zöldje. Az út mentén, balról, mély árok húzódott, s arra gondoltam, biztos ide zúdul majd le a víz, miután mindent elárasztva és elmosva végighömpölyög az elátkozott falun. A porban sűrűn barázdált nyomokra leltem, arccal máris leborultam, úgy néztem a nyílegyenes vonalak irányába. Valameddig elláttam. Mindegyik vonal egy-egy utca volt. Aztán mozielőadás kezdődött a szabad ég alatt, ahol egy régi ismerősöm marék gyógyszert kapott be, vele volt felesége és gyermeke. Kissé elgondolkoztatott ugyan, de nem tettem szóvá: neki engedélyezték, hogy felesége és gyermeke elkísérje?! Bebújtam egy gipszből formált kerub-angyal mellett, mely fehér volt, ezüstös; a nyílás azonnal eltűnt mögöttem, de nem rettentem meg ettől. Egyik kripta fedelén két mély, csillagszerű lyuk tátongott. Mintha a Csuli kutyám lába nyoma lenne a hóban, gondoltam. Közben valahonnan a szürkeségből, egyenletes járással, apám ballagott elő, de még nagyon messze volt, s arra gondoltam, amíg ideér, nyugodtan leguggolhatok a gazverte sírok közt. A fűben agyonhasznált, repedezett övet találtam, karikákkal; ujjam közé csippentve fölemeltem, majd pedig teljes erőmből elszakítottam. Később kerestem a kisebbik darabot, de már nem volt sehol. Ahogy megnyitottam a vízcsapot az egyik sírnál, a gombok rezonáltak, maguktól zárultak el, mintha áram lenne bennük.

Mohón ittam.

Tudtam, hogy ez egy új sír, tenyeremmel végigsimítottam, a föld fele leomlott, s beláttam az üregbe, ami tiszta és száraz volt, csak fölül lett nedves a maradék föld.

Mondta egy asszony, hogy náluk mindig az ember mondta meg, hogy mikor és hogyan. A sírház előtt szónokolt; többen álltak körülötte, szintén asszonyok. Mintha csirkéket kopasztottak volna bakokra helyezett, nagy, ovális teknőkben. A szónokló asszonyság, amint észrevett engem, dühödten megfenyegetett: Ne nézz ide, te szemét! Ne nézz ide!

Ijedtemben máris eliszkoltam, a szurdokon át a falu felé vettem az irányt, az asszony szúrós hangját azonban még a pocsarasból is hallani véltem.

Olyan gyenge volt a fény, akárha befüggönyözték volna a napot. S arra kellett gondolnom: lehet, ez már mindig így lesz. Mindegy, mondtam magamban, én azért elindulok, ha nem várnak is túl a hídon, ha nem mondják is majd: vesd le rongyos kabátod, megfoltozom, elindulok.

A kapuk közeledésemre elém dőltek hangtalanul, a zsebemből előhúzott két csonka gyertyát meggyújtottam, magasan a fejem fölé emeltem, hogy fényük az udvarokba is bevilágítson.

Kis csoportokban néhol ecetfák álltak, másutt törpe akácok, gyönge kérgükön valami világító folyadék szivárgott.

Aztán asszonyok, lányok, félrehúzódva a homályos utcában, állva kötögettek a zsebükbe dugott színes fonálból, s csak az égre lestek néha, úgy látszott, csillagtalan lesz az éjszaka.

Félénken előadtam, mi járatban vagyok: a házunkat keresem, a sárga zsalugáteres ablakokat, a petúnia-ágyásos udvart... Végig sem hallgattak, összeborulva jót derültek rajtam.

A cipőmre néztem ekkor, amely sáros volt, és a nadrágom szára is, majdnem egész a térdemig. Nem tudtam, hol kenhettem magam össze ennyire.

Egy keskeny közön, amolyan átjárófélén kellett tovább mennem, balról végenincs vályogfal emelkedett, jobbról viszont csak egyetlen porta volt, tyúkok ültek a gyöpbe kapart gödrökben, jöttömre is némák és mozdulatlanok maradtak, mintha alulról, a föld mélyéből felnyúlva egy erős kéz szorítaná a lábukat. Aztán hosszú emelkedő következett, ökölnyi folyamkaviccsal borítva, és fölülről is, oldalról is liánszerű behajlások. Az emelkedő közepén torony nélküli templom állt, belül, szorosan a fal mellett, magasba ívelő lépcsősor vezetett; nők haladtak rongyaikban fölfelé, ahol egy titkos, hatalmas szoba volt, csak belesni lehetett a törött ablakon.

Ott benn víz mindenfelé, iszapos, poshadt. És omladozó falakból, kifordult földtuskókból tépett erekként csüngő gyökerek.

Csak ekkor vettem észre, hogy már este van. Egészen este. Fölöttem vörösben, sárgában nyúlt el a hosszú, nagy ég.

A gondolat, ahogy felfogtam, éreztem, egészen elnehezíti a szívem: nincs már tovább hová mennem, talán megérkeztem végcélomhoz, nem tudom...

Egy téren álltam, ahogy régen udvarunkban a fák – mozdulatlanul, körülöttem szőke hajú legények sürögtek, mintha a fiam régi barátai lennének, de a fiam sehol...; hordták, halmozták elém a venyigét, a fekete kátyúkkal teli téren egyszerre fellobogott a hideg máglyaláng...

Tudtam, hogy rengeteg időm van. Még elképzelhettem a bedőlt homlokzatú házakhosszú sorát. Az üres szobákat, ahonnan füst gomolyog majd elő. És máris láttam ellobbanó testem fényénél a pudvás oszlopokat, amint szanaszéjjel úsznak lefelé a vízen...

Amikor felnyitottam a szemem (... )  <<< folytatás a következő részletben >>>

    

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője (II.kör)
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat