Kaszás Máté

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

 

Harmadik kör folytatása 

(részlet)

 

*

 

Ha a szavak nem kötöttek volna a papírhoz, és a papír nem kötött volna olohi szobámhoz, és a szoba falai az állandó, reményteli várakozáshoz, hogy vallatóim bármikor beléphetnek, ha mindez a kötelék nem lett volna, akár neki is indulhattam volna a télnek, a végtelen hómezőnek.

Így azonban maradtam, és folytattam tovább a munkám: írtam, írtam, írtam. De más módját nem is igen láttam már az újabb napok átvészelésének, csakis így: írni szakadatlanul! Így talán, gondoltam, feledhetem valamelyest a várakozás gyötrelmét, írni és írni Klauthnak, azaz nagyanyámnak; lépésről-lépésre végigvezetni őket az én siralmasan együgyű történetemen, csakis ez foglalkoztatott. Valami egészen különlegeset is szerettem volna írni, valami meghatót, szívbemarkolót, hogy végre valahára tisztázhassak mindent magam körül. Olyasmiről írni Klauthnak s nagyanyámnak, ami egyszerre szép és fájó. Hogy hadd legyen mihamarább pernyévé az irántuk való haragom, a nekik szóló panaszom...

Úgy írtam, olyan hidegen, s mégis gyengéden, puhán, ahogy a pelyhek ereszkedtek alá odakint a parkra.

„Hogy kétféle az Idő, Franz!, s a kettő mégis egy, egyik, amelyik mindent magába foglal, másik, amelyik mindent ebbe a foglalatba hajt, már régóta gyanítottam. Az elsőt nem mérhetem, hisz benne állok egész valómmal, kezdetemmel és végemmel, ahogy minden dolgok benne állnak kezdetükkel és végükkel. A másik idő talán az, amit mutat az óra. S jóllehet az elsőt, a Teljes Időt nem mérhetem,  azért egyszer átéreztem már, hogy van, mikor másodiknak érkezett fiunkat temettük, és még aznap hosszabb időre kórházba kerültem. Nem találták meg, mi lehet a bajom, én pedig nem mondhattam, hogy az Időt éreztem meg. Akkor írtam haza, hogy nem akarok látni senkit, de ezt ne vegyék tőlem zokon. Ott történt, hogy inni adtam egy betegtársamnak, no nem azért, hogy szomját oltsam, hanem hogy abbahagyja végre a jajgatást. Senkit sem szíveltem. Naponta vizsgáltak, műszereikkel belém néztek az orvosok, én meg hagytam, hadd térképezzenek f öl, mint egy sivatagot.

Mindez eszembe jutott azon a napon, mikor Arnold fiam Hradkovban való megjelenését hírül véve, elindultam a szakadó esőben, hogy felkutassam. Bőrig ázva szintoly mezítelennek éreztem magam, mint Emanuéla előtt alig egy órája voltam. Vagy mint a kórházban, a márványteremben, ahol naponta mezítelenre vetkőztetve vizsgáltak. Még a rám tapadó vizes ruha is ugyanazt a hidegség-érzetet keltette, amely az asztalon fektemben már-már sisteregve körülfont. Hallottam fülemben a rég elhalt hangokat újra. Hallottam amint azt mondják, megkönnyítendő a vizsgálóeszköz fölvezetését a végbelembe, húzzam fel a térdem, s ernyedjek el, csússzak kicsit balra, ne annyira, így jó lesz, gondoljak valamire, ami életemben szép és nagyon erős élményem volt.

Az Időt akartam, emlékszem, az Időt mindenáron, melyre ott a sírnál ráéreztem, valóban. Megpróbáltam mondatokat kiszakítani magamból, s beszélni kezdtem az orvosokhoz, ápolókhoz. Hogy elfogyjak, mint a gyertyaláng, hogy mielőbb elfogyjak szavaim által, hogy magamból végre kibeszéljem magam, hát beszéltem, beszéltem egyre.

Először egy sárgalevelű nyárfáról szóltam, melyet egy strandon láttam gyerekkoromban. Elmondtam, hogy húsz méternél nem lehetett messzebb a víztől, alatta volt egy pad, az előtt széles füves térség, és volt ott valahol egy szemetesedény is, talán kék. El kellene most indulnom a tó felé – mondtam az orvosoknak, s közben, emlékszem, szememet görcsösen leszorítottam a kínban, szüntelenül éreztem, amint a műszerrel türelmetlenül keresik a belém vezető utat. El kellene indulnom a tó felé, mondottam, keresni kellene egy pár lábbelit, azt hiszem, szivacsos talpú strandpapucsot, széles x-pánttal, erősen gumiszagút. De belemehetek a vízbe tízszer-tizenötször, mindhiába: nem látom az akkori arcomat, nem tudom, épp örültem-e vagy sírtam. Megpróbálom most egyszerre, együtt látni a nyárfát, a fodrozó vizet, a füves partot, a kukásedényt, a szivacsos talpú strandpapucsot. Finom homokba ágyazódott apró kagylók jönnek elém, néhány hintázó falevél, s azt látom: felhúzott térddel valaki ül a parton, nem szól...

Csak beszéljek, biztattak lelkesen, ringassam magam! Csak ringassam, hogy egészen elernyedjen a testem!

Úgy gondolom, folytattam, ahhoz, hogy igazán felidézhessem egy-egy régi emlékemet, előbb az kell, hogy egészen elfelejtsem, amit róluk tudok. Addig kell néznem például egy felborult szénásszekeret, amíg a szekér négy kerékre nem áll, és lassacskán odább nem gurul. El kell veszítenem szem elől a felborult szekeret, hogy meglelhessem vakon... De öt szem poshadt kopaszbarack, kék parasztkötényben éppúgy elém idézhet egy öregembert, akivel nagyon régen együtt repültünk arról a bizonyos szekérről, széna tetejéről. Kétoldalt agyagos partból kimeredő, repedezett héjú göcsös gyökerek, arrafelé, ahol az ibolya legelőször nyílik. Vagy: északi irányban, közel a forráshoz, véres a kezünk, a lábunk, káposztalevél-bögréből iszunk...

Nagyon jól csinálom, mondták. Csak így tovább! Hajtsam hátra nyugodtan a fejem.

Van úgy, folytattam, s megkönnyebbülve éreztem, végre megtalálták az utat bennem, hogy álmodom, s felébredve riadtan, szomjúhozva keresem az álmom. Ami elveszett, csökönyösen már hiába kutatom. Viszont ha két vagy több tárgyra visszaemlékezhetek álmomból, ennyi már elég is nekem. Hisz amíg gondolatban egyiktől a másikig érek, úgy érzem, amit végérvényesen elveszettnek hittem, csendesen újra rám köszön... Kedvemre éppígy lehetek bármikor otthon. Miért akarnám hát mindenáron, hogy feleségem és fiam hozzám jöjjenek? Hiszen csak néznének rám, nem látnák valódi arcomat. Ha tetszik, inkább én megyek haza. Beléphetek a kapun, s máris meglátom a szakadt szúnyoghálót az ablakunkon, mióta készülök, hogy lecserélem! Itt most bőven van idő, talán hozzá is kéne fognom...

Nagyon ügyes!, dicsért meg az orvos. Még csak egy kicsit lesz rossz. Arra találjak ki valamit! Rajta!

Máskor elképzelem valakinek az arcát, mondtam, és nézem órákon át, várom, hogy megszólítson: »... elfeledted a mosófazékvécét? a patkányt, ahogy vizes tappancsaival fötört a salétromos falú folyosón? elfeledted a téli éjszakákat: gyapjúfuszekli a lábunkon, fejünkön meleg sapka, és alszunk nyomorult albérleti szobánkban? elfeledted volna a magától széteső rekamiét, az asztmás hurutot? elfeledtél hát mindent, hogy azt mondod: megöl a kényelem, megfojt! Hány év, kedvesem, hány forint?...« Kék pongyolában, látom, a feleségem áll az ajtóban, és beszél, beszél, de tudom, hogy ez már régen elmúlt. »Igen, igen, elfeledlek, egy nap majd arra ébredek, hogy elfeledtem az arcodat...«

Mondatokat mondtam a márványteremben, Franz, s közben hallgattam őket, hogyan szólnak. Ne azt nézd, intettem magam, mit mond a mondat, inkább arra figyelj, hogyan szól! Olyan ez, mintha nem is az eszeddel gondolkodnál már, hanem egy régi bánatoddal, vagy akár a mostanival. Mintha a szomorúságoddal gondolkodhatnál, s csakis arra kellene ügyelned, hogy a mondataid, gondolataid bánattal teljesek legyenek, szinte mindegy is, mit mondasz el általuk, velük. Szavak, melyek tetszés szerint egymásba fonhatok. Mondatok, melyek tetszés szerint lélegeztethetők. Érzed is már, itt vagy legbelül a mondataidban, s nem egy teremben, nem a közös ágyon, nem a közös lepedőn, benne vagy a mondataidban, benne a bánatban, ez kell most, mert ez a jó!... De sokáig, bármennyire szeretném is ezt, nem tudok a mondataimban maradni, akkora már a bánat. Ki kell hát nyitni a szemem, és nézni kell valahová, valamit meg kell látni, ami itt van körülöttem. Kint fecskék cikáznak, az eresz alatt lehet a fészkük, naponta százszor, ezerszer le-föl szálldosnak. Muszáj a falakon kívülre is tekinteni néha, még ha eltökéltem is, hogy arról az időről-térről huzamosan lemondok. És nem az életemet adtam így fel, nagyon is akarok élni, csak át kell sugározni magamon a bánatot. Nem pusztán a tudomásulvételét, de az élményét is szeretném annak, hogy itt vagyok. Mondatokat mondok, mondtam magamban, és közben hallgatom a mondataimat. Hallgatom, hogy hogyan szólnak. Ahhoz, hogy a hatás fennmaradjon, állandóan beszélnem kell, beszélni még tudok, szerencsére. Gondolom, mindnyájan így teszünk félálmunkban: eleresztjük képzeletünket és lebegünk, ha aludni akarnánk már, ám beszűrődnek zavaró hangok, zajok. Úgy lehet, ott az álom a kapaszkodó, itt ugyanarra szolgál a fáradtságra hangolt beszéd, mondatokba kényszerített bánat.

Tőled szabaddá tenni életét!, ez a mondat egyenletesen ível. Íveljen hát tovább. Kötelékét eloldozni, amely őt hozzád köti, melyet ő maga nem akar, vagy nem mer eloldozni. De kérded magadtól most: eloldozott kötelékkel vajon nem kötözöm-e még szorosabban magamhoz? Világát leválasztani világodról, mely már nem lehet többé az övé, nem lehet a tiéd, csak a világaitok világa világ, ez minden, amit tudsz. Fiatok szólt, aki az első és egyetlen már kettő közül: »Lesz akkor másik apukám?« S a válaszod az volt: »Lehet, hogy lesz.« Igazából talán nem is ívelt ez a gondolat, mondtam magamban ott, a márványteremben. Inkább fölszállt merőlegesen. Majdnem merőlegesen. Fölszállt, mint a fecskék. Igen, de a fecskék alá is szállnak! Próbáljunk meg hát aláereszkedni! Vajon meglesz-e a várva várt ív? Emlékszel?, de ez már új bekezdés kell legyen! Fölülről lefelé az első!

Emlékszel? Hajnal, egy erdő és egy búzatábla közt, eső után. Egyedül vagy ébren, a többiek eldőlve jobbra-balra az éjszakai mocsokban. Úgy érzed, kifeszített a várakozás: egyszerre fontos és végtelenül fölösleges. Elandalít a vágy, megtudni, egy távoli bolygón milyen lehet a napfölkelte, mondjuk, a vulkáni tufa pozíciójából nézve, milliárd éves magányban. De tudod: otthon békésen nyújtózkodva még alszik a fiad, s ha fölébred, azt kérdezi

anyjától: Hát apu, merre van? – Akácfalevélen briliáns-fényben esőcsepp, véletlenül széttöröd válladdal, amint elindulsz befelé az úton. A cipődre nézel, amely sáros, és a nadrágod szára is, föl, majdnem a térdedig. Széttörted a fényeket begyűjtő kis lencsét, ám még ezer és ezer tündököl, míg föl nem szívja reszkető testüket a nap. Elhagytad házadat, s lám, most itt vagy: sokak közt, egymagád...

Az eső úgy dőlt a szememre, Franz, mintha hideg vasakkal nyomnák a szemgolyómat, akárha vasakkal akarnának a szememen keresztül belém látni. S mintha én már megéltem volna életem e napját. Sőt, mintha szüntelenül ismétlődne egyetlen napom.  Hogy én csak arra vagyok (ennyi a szerepem, igen!), hogy folyvást a napomra készüljek, mindig ugyanarra a napra. Mert folyton ugyanaz történik meg velem, csak a helyszínek váltakoznak. Mindig ugyanaz, Mama... Mintha gyerekkorom egéből szakadna rám az eső. Mindig ugyanaz az eső...

Persze kiáltottam is. A nevet kiáltottam. A fiamét. Hol vagy, apád hív!...

Természetesen senki sem felelt. Csak a villámlás, a dörgés volt a válasz.

Így azután, amikor visszacaplattam a vadászházhoz, már igazán könnyű szívvel léphettem be az ajtón, olyan könnyedén, mint aki már semmit nem veszíthet. A házam ajtaja tárva-nyitva állt. A hírhozó nem volt már sehol. Csak a szél csapkodta veszettül a kitört ablakszárnyat.”

 

*

 

Az utolsó levélben arról szándékoztam írni Klauthnak, amikor újra betértem a hradkovi templomba. E levél megírásához készülődve először is megkíséreltem magam elé idézni magát az építményt. Mikor ez sikerült, akkor egészen lágyan lezártam a hidegre oly érzékeny szemem, és gondolatban beléptem a templom nyikorgó, öreg ajtaján.

„Későn érkeztem...

Szerda délután volt.

Mindez két nappal azután, hogy otthonról másodszor is Hradkovba menekültem.

Vagyis hat nappal a gyilkosság után.

Jöttem, hogy találkozhassak a pappal, s megkérjem, engedje meg, hogy olykor orgonálhassak a templomban. Későn érkeztem, Franz.

A litániának vége volt, a hívők szétszéledtek, a vidékről járó pap is elment a kocsijával, csak a sekrestyést találtam benn, a mellékhajóban; már ismertük egymást látásból, ő volt a méltóságot sugárzó asszonyság, akit volt szerencsém mezítláb is látnom, mikor az oltárt díszítette virággal.

Mint akkor, most is mindjárt anyám jutott róla eszembe.

Későn érkeztem, mondta, de azért lépjek be nyugodtan. Isten házának, szerinte, nyitva kellene lennie mindig, íme, az én esetem is ezt a véleményét erősíti. Biztosan erős hívást éreztem belül, magamban, hogy most idejöttem. Egyébként, úgy tudja, nem vagyok gyakori látogató.

Mondtam, én tulajdonképpen zenész vagyok. Engedélyt szerettem volna kérni a plébánostól, hogy játszhassak a templom orgonáján, csak úgy magamnak, ha lehet. Már nagyon régen játszottam hangszeren.

Mindegy, hogy zene vagy ima, csak magunknak magunktól semmi sem adható.

Mondtam, eljövök máskor, és megkérem a plébános urat.

Orgonáljak csak nyugodtan, ajánlotta az asszony, ő már megy el, majd visszajön az ajtót bezárni, itt lakik nem messze.

Különösebben nem volt kedvem hálálkodni, de még csak mosolyra sem futotta tőlem. Leültem a padra. Kicsit körbe akartam nézni, meg aztán szerettem volna valamennyire elmélyülni. Már amennyire erre képes lehet ilyen helyen a magamfajta kiüresült hitehagyott. Közben az ujjaimat már tornáztattam a nagy mutatványhoz. Nagyon régen játszottam hangszeren, erre gondoltam. S hogy még régebben orgonáltam. Ugyanakkor arra merészeltem gondolni, hogy most talán minden rosszaságommal szemben előállhatok, s elő is kell állnom valami méllyel, igazzal. Ha már imádkozni elfeledtem, legalább szólaljon meg a zene.

Néztem előre, az oltár felé, valami kis jelre, bátorításra várva, amit, tudtam, magamban kell megéreznem majd.

Két gipszangyal őrizte a tabernákulumot, melynek ajtaján egy tűzzománc-kép volt. Az angyalok enyhén göndörödő haját s szemöldökét sötétbarnára festették, pirossal kihúzott ajkuk kissé elnyílt, arcuk pufók volt, kicsiny gömbálluk alatt lehajlott párnás tokájuk.

Úgy írom mindezt, Franz, úgy sorolom, ahogy – felidézve magamban azt az órát, akkori ottlétemet a templomban – a múltat engedem hatni magamra. Még azt is kimondom, ha itt »hazudok«, ha valami másképp volt talán, nem szándékosan ferdítem el, hiszen mindezeket már innen, Olohból, a klinikáról, az én verem-hideg szobámból látva s érezve élem újra.

Az örökmécses kovácsoltvas karja a bal oldali angyal hónalja alól nyúlt ki a falból. Alacsony, vaslábú asztalka állt a szentségtartó alatt, díszes térítővel fedve. Erre helyezték ovális fémtálcán a két pici üvegkancsót, melyeket zsebkendőnyi kikeményített, hófehér kendőcske takart. A falon repedés futott föl, egészen a mennyezet aljáig.

Itt volt a Nagy Kép.

Gyerekkoromban egyszer-kétszer ministráltam a templomban, s már akkor megragadott hatalmas méreteivel ez a festmény. Közel tíz térdepelő és legalább ugyanannyi álló alak, mind abban a hosszú-hosszú lepelben; a két, féltérdre ereszkedő személy kezében pedig egy-egy sárgán lobogó fáklya. A lángnyelvek, megfigyeltem már kiskoromban, Franz, elhajlottak a kép képzeletbeli középpontjától kifelé. A festő nyilván ezzel is jelezni kívánta műve fő hangsúlyát, az pedig a középre rajzolt, bal könyökén épp felemelkedő, meghatározhatatlan nemű és korú, törékenységében is kecses vonalú alak volt, szabad kezét hosszan előre nyújtotta, ujjával megérinteni szándékozva az eléje állított, s így mintegy a középpontból is kimagasodó, kissé előre döntött keresztet.

Hogy meggyógyuljon, mindig így gondoltam.

Ahhoz ugyanis nem fért kétség, hogy az illető nagy beteg, de még az sem volt elképzelhetetlen számomra, hogy most, az esemény pillanatában támadt föl holtából.

Püspöki süveggel a fején, kezében a hajlított végű pásztorbottal, szakállasán bizonyára maga a püspök hajolt a beteg avagy a halálából feltámadott fölébe. A kereszt metszéspontjából nyíló négy derékszögén szerte minden irányba az égi fénysugár áradt.

Új, nagyméretű tejégők világítottak mind az oszlopfőn, mind pedig a főhajó alatt, jó három méter magasságban.

A kisebb hajó jobbra esett a főoltártól, valaha csupán ennyiből állhatott a templom, de még az átnyílóban, aranyló fali lábazaton, Szent Antal teljes méretű szobra díszelgett.

A sekrestye ajtaja mellett egy kicsi, fali harangocska, mellyel kivonuláskor csöndít a ministráns.

Hátul, a harangláb irányában volt a kórus, magas mellvéddel látták el, homlokzatán két ikonnal.

Miután alaposan megszemléltem a templom belső terét, fölmentem a kórusba, s tétován mindjárt leütöttem néhány hangot az orgonán. Az akusztika tökéletes volt.

Helyet foglaltam a kántor örök pulpitusa előtt, és találomra játszani kezdtem.

Amikor végére értem, csukott szemmel még ülve maradtam egy darabig, s ujjaimat is a billentyűkön pihentettem, de már nem akartam egy hangot sem előhívni, a zene amúgy is még jó ideig hallható volt a templomban.

Csak azután, hogy minden dallam elült, csak akkor percent egyet odalenn valamelyik pad. Valaki, míg játszottam, csöndben megérkezett, és leült vagy letérdepelt a hűvösben imádkozni.

Épp indulni akartam lefelé, amikor meghallottam a jövevény hangját.

Nem nézett föl a kórusra, továbbra is háttal nekem, az oltár felé fordulva térdepelt, most már láttam, hogy nem ül, s így, háttal, lehajtott fejjel most arra kért, játsszak még egy kicsit, jó hallgatni a játékomat, úgy érzi, az imájához neki fontos az én muzsikám.

Végül is nem húzódoztam, visszaültem iménti helyemre, s engedtem a kérésnek.

Egy régről bennem maradt, még gyerekkoromban tanult zongoraátiratot játszottam, lendületesen adva elő a különben érzelgős darabot, könnyedén futtatva a hangokat...

Amikor a játék végére értem, mozdulatlan maradtam a helyemen, megvártam míg minden rezgő hang teljesen elhal kívül, belül.

Akkor szólalt meg újra csendesen a padban térdepelő, akiről közben már meg is feledkeztem, hagytam elragadtatni magam saját zenémtől.

Az illető, most sem fordulva felém, azt mondta: nagy vagyok. És megismételte: mindig tudta rólam, hogy igazán nagy vagyok...

Csak ekkor fordult meg, s tekintett föl a kórusra, ahol még mindig mozdulatlanul ültem az öreg orgonapadon.

Nagyon megtört, vöröses szakállal borított fáradt arca ellenére is felismerhető maradt számomra jellegzetes vonásairól, tekintetének alázatosságáról, lénye egészéből sugárzó keserű mélaságáról.

Hirtelen nem tudtam, Franz, vajon van-e még rajtunk kívül valaki a templomban?

Visszafogjam-e feltörő hevületem, vagy engedjem érzéseimet gáttalanul áramlani, nem tudtam.

Rohanjak le a lépcsőn a kórusból máris, s vessem magam a jövevény nyakába, ölelve, csókolva őt, nem tudtam.

Végül a mértékletesség javára döntöttem. Ehhez, gondolom, az is kellett, hogy miközben tépelődtem, mit tegyek, mi volna a helyes cselekedet, hirtelen felvillant emlékezetemben néhány régi kép az immár egyetlen, elveszettnek hitt fiamról – hisz ő volt odalenn a főhajóban, kétség nem fért hozzá –, hogy ő tulajdonképpen engem, s anyját hidegen elhagyott...

Mégis, valamennyire leküzdve magamban a feltörő rossz érzést, sietve elindultam lefelé. Négy-öt lépés után azonban hirtelen megálltam, s vártam, hogy ő siessen elém.

Hogy átöleljem, ahogy utoljára kicsi gyerekként, és felismerjem testének régi, nyugtalan, fájó rándulását, ahogy borzas fejével a vállamnak feszül, azt akartam. De ő csak állt, nem jött felém. És már én sem mertem menni.

Nem mintha nem okozott volna rendkívüli meglepetést, Franz, hogy több mint nyolc év után újra láthattam a fiamat, de már semmiképpen nem akartam elárulni, hogy mi zajlik bennem. Ugyanakkor észre kellett vennem, hogy valami mélységes némaság honol belül, a lelkében. Hogy afféle tombolás utáni elgyötörtség nehezíti a szívét. Erre következtettem mozdulatlan tekintetéből, ahogy nézett felém, de mintha nem tudná, hogy engem néz. Azonkívül a nyakán és az arcán, fültőtől előre, pár centis karcolás nyoma látszott, mintha az elmúlt napokban tüskés bozóton kelt volna át, esetleg menekülnie kellett volna. Azt maga mondta fenn a vadászházban, ahová az ő sürgetésére hamar felszaladtunk a kocsival, hogy titokban van itt nálam. Kérdésemre, hogy hogyan talált rám a templomban, teljes nyugalommal azt válaszolta, van itt valaki, aki kezében tartja a történések fonalát. Mondtam neki, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hívő lélek lett. Erre azonban nem válaszolt. Azt mondta, nem szeretné, ha rajtunk kívül, s mintha azt a titokzatos harmadikat is ide értette volna, a kézmozdulatából gondoltam így, ha mások is megtudnák, hogy ő itt járt nálam. Egyébként, folytatta, már jóval előbb is itt volt, a padláson bújt meg, még azelőtt, hogy megjelentem a hegyen a kocsimmal. Meg kell mondania, nem volt egyedül. Egy nő volt vele. Szép, bolond, kegyetlen nő, mondotta.

Nem hittem a fülemnek.

Azt mondta, szerette azt a nőt, tudjam meg! Úgy szerette, ahogy még embert, rajtam kívül, és ekkor, ámulatomra, rám nézett (kétségkívül jóleső melegség öntött el), ahogy rajtam kívül még nem szeretett. De, tette hozzá máris, nem is gyűlölt még jobban senkit, megmondja. Abban a pillanatban nem tudtam: valóban vérig aláztattam-e, vagy csak rosszul ítélem meg a hangsúlyait.

Azzal folytatta, szeretett volna olyan lenni, mint én, és közben bedobott egy fahasábot a lángok közé; ujjaival fázósan összefogta a kabátja gallérját az álla alatt.

Azt mondta, sajnos én már egészen kicsi korától beléje fojtottam minden indulatot. Ha valamiben úgy tűnt, hogy igazat adok neki, akkor is én voltam az erős. Én maradtam. Miért nem tudtam soha elbukni őelőtte?!...

Szavai már-már nem is e világi hangon vádoltak.

Tulajdonképpen szerettem őt, csak éppen elbukni nem tudtam. Uramisten, apa, nyögött fel ekkor, és nem tudtam, sírni készül vagy hozzám akar vágni valamit. Uramisten!...

Azután megismételte, hogy szeretett engem, mérhetetlenül. Mert, így mondta, nem is tehetett mást. Én ugyanis a kitalált meséimmel, történeteimmel egészen magamhoz láncoltam a szívét. Foglyommá vált, azt mondta. Mindig én voltam a példaképe.Nem akart nagyobbra nőni, mint amekkora én vagyok. Nem akarta, hogy több haja legyen, mint nekem volt. Engem másolt megszállottan. És amikor megszületett a testvére, s hamarosan meghalt, emlékszik, én akkor sokáig nem tudtam talpraállni. Elbuktam akkor, igen, mondotta, de még akkor is erős maradtam. Mert megértette, nem akármilyen teher roppantott meg. S ha így nézett, ha innen, akkor már újra nagy és méltóságteljes voltam a szemében...

Hogy hívták azt a nőt, szóltam közbe, s még tétováztam kis ideig, kérdezhetem-e, aki veled volt?

Nem értette, vagy nem akarta megérteni a kérdést; nem válaszolt nekem. Viszont a következő mondatával már engem is hosszan elnémított.

Azt mondta: ő hallott és látott mindent azon az éjjelen. Ott, vagyis itt volt az ablaknál, végig figyelt minket, különösen engem...

Nagyon mély lélegzetet vett. Sípolt a melle. Szemembe nézett, hidegen, mélyen. Úgy éreztem, tekintetével egészen elmerül bennem. Az is lehet, hogy önmagát nézte ilyen kitartóan a szememben. Ahogy én is csak magamat néztem az ő szemében.

Még odapillantottam reszkető, csontos ujjaira.

Azt mondta: kiskorában gyakran úgy érezte, ha akarnám: eladhatnám vagy kicserélhetném őt. Hogy ahhoz nekem elemi jogom van, úgy képzelte. Ha megunom őt vagy nem tartom jó gyereknek, mert kárt tett, akkor kicserélem egy másik gyerekkel. Az utána öt évvel született öccse, aki pályásként meghalt, s akit  ő  nem is látott, vagy lehet, hogy látta, de nem emlékszik már rá, szóval mindig csak ő volt fontos nekem, mondta, mindig az ő  sírhelyét, s vele az emlékét ápolhattam, mondta. Ami szép is egy apától, folytatta. Csakhogy a testvére, ne feledjem, nem hibázhatott. A testvére nem tudott rossz lenni, nem ejtette le a poharat, kanalat, nem rúgta be focival az ablakot. A testvére mindig tiszta és jó maradt. Sőt, mondta, az én szememben épp a testvére volt mindezen erények foglalata. Egy halottat nem győzhetett le a napi botlásai közepette, mondta...

Aztán váratlanul felnevetett, erőltetetten, eszelősen.

Sajnos, nem mutatkozhat ezen a vidéken többet, folytatta hűvösen, ugyanakkor igen nagy nyugalommal, s odaállt elém. Még arra kérne, engedjem meg, hogy a vadászházban (ő egy ebként úgy mondta: házadban) pár percet csendben eltölthessen a közelemben. Ez egyben búcsú is lenne tőlem...

Aztán elém állt újra, megölelt, mosolygott, észrevettem, hogy az esőkabátja még mindig csurom víz... – És akkor nyújtotta át, Franz, az Ön levelét. Tartalma lényegében annyi volt (ezt nem is kellene említenem), hogy ön, dr. Franz Klauth, Klára nagyanyám javaslatára fel merészeli ajánlani nekem, hogy fiává fogadná az én fiamat, amennyiben ezzel én és a feleségem egyetértünk. S nagyanyámat idézve írja: a fiam lelkesedik az ötletért, s Önért úgyszintén. Ebben megerősíthetem, uram, magam is így láttam, így éreztem, amikor Arnold átnyújtotta nekem az Ön levelét...

Végül eltűnt a fiam újra. Ahogyan érkezett: váratlanul, olyan váratlanul ment el. Itt hagyva ölelése emlékét, elment a fiam. De ezt már, kedves Doktor, nálamnál is jobban tudja... És nincs is több mondanivalóm az Ön számára.”

 

*

 

Letettem a tollat, és hanyatt zuhantam az ágyamon.

Egy pók ereszkedett lefelé a sarokból, lassan, nagyon lassan hintázott alá a fonalán, azt néztem.

Mintha észrevett volna engem az ágyon, gondoltam. Mintha megzavartam volna tervében azzal, hogy itt vagyok. Vagy a fonala fogyott el, az is lehet, hosszú percekig nem mozdult. Akárha odafagyott volna a szoba légterébe, várt valamire.

Kint újra rákezdett a havazás, előbb csak pihézve, aztán mind sűrűbb gomolygással. Az ágyról is megállapíthattam: szinte ugyanabban az időben érkezett meg a szél és a hó. Minden erre a pillanatra várt?, gondolkoztam. Föl akartam kelni, de az erőm teljesen elhagyott. Valósággal belezuhantam az álomba.

Reggel üzenet jött. A trampli nő kért, keressem föl. Már-már el is felejtettem őt. A leveleimet mindenképpen vissza akartam még olvasni, ezért, no meg mert nem volt kedvem sietni, csak késő délután mentem át a női osztályra. Társamat szobájában az ágy szélén ülve találtam. Hihetetlenül lesoványodott. Szinte csont és bőr volt már, azt hittem, rossz helyen járok, ez nem az, gondoltam, akinek én annyit meséltem. Én tettem vele ezt, a beszédemmel, hogy így tönkrement?

Nem tud álmodni, mondta.

Sejtettem, hogy így lesz. Azt mondtam neki nyugtatólag: nem baj, ha nem álmodik, itt vagyok én, nézzen rám, megállás nélkül álmodom, gondolja, hogy ez jó?

Amit még sosem tett: szétnyitotta előttem köntösét, s megláttam hegektől tarkított, reszkető, csupasz testét. Azt mondta, tapintsam meg bátran, közben gyengéden átölelte a nyakam, s fülembe súgta: „Ma meghalok...”, nevettem nagyot: micsoda perspektíva! És mert mást is súgott, karon fogtam, s kivezettem, előbb a folyosóra, aztán tovább, kifelé, végig a folyosón, a parkba. A betegek jobbról-balról a falak mentén álltak. Éreztem, kutató tekintetükkel mindenfelé kísérnek bennünket. Mint megannyi sebesült madár, eddig ezek hol voltak?, gondoltam.

És mit mondjak ennek a halálos betegnek? Kell-e, hogy vigasztaljam? Van-e elegendő vigaszom? Vigasz lehet-e számára, ha azt mondom neki: félrevezettem. Halj meg, te árva! A szemed majd én csukom le...

S most már ő is szólt, nem csak én beszéltem: ugye olyan az ő haja színe is, mint Emanuéláé volt: vöröses-barna? És ugye, pont úgy is van hátul összefogva: lazán,lófarokban? Ha nem figyeltem is rá, tudtam, hogy néz ki. Azt mondta, az éjjel lehúzta, letörölte arcáról a púderes maszkot, amely, immár felismerte maga is, nem volt jó másra eddig, csakis a benne bujkáló kór álarcának. Ezt egyszer s mindenkorra leradírozta, hogy végre a teljes valóját felfedhesse nekem. Hálából nyújtottam a karom: vezessen! Láttam, örül, hogy mindenki szeme láttára, nyíltan felfogadtam kalauzomnak. Kisétáltunk hát a parkba. Leültünk a tapintásáról is már ismerős padra, azt a pokrócot terítettem alánk, amit a hátamra vetve magammal hoztam, néztük a fehér fákat, a havas bokrokat, néztük az alkonyati, ólomszínű eget, s még egyszer utoljára meséltem neki. Megismertettem mindazzal, amit a nagyanyámnak szánt levelekben dr. Klauthnak megírtam. Elmeséltem a leveleket sorban. A bennük foglaltakról részletesen beszámoltam.

Társam akkor váratlan javaslattal állt elő. Azt mondta: szökjünk el, vigyem el Hradkovba a hegyre, nagy az én képzeletem, mindegy hogyan, találjam ki, fő, hogy legalább a lelkünket elkössük...

Mondtam, dőljön hátra nyugodtan a bakon, helyezkedjen el kényelmesen (deres volt a pad, át-meg átjárt rajtunk a fagy), én most befogom a lovakat a szánba, két öreg gebém ímhol az istállóban, mindjárt kihajtom őket, ő meg addig helyezkedjen el kényelmesen, itt a pokróc...

A betegek, mintha kedvenc filmjük szereplőit néznék, úgy bámultak, lestek bennünket az ablakokból.

Befogtam a lovakat. Máris közébük csaptam; elvágtattunk. A nő hunyt szemmel végig belémkarolt, lázrózsái pillanat alatt kivirultak...

Amikor megérkeztünk, azt mondtam, nézzen körül, remélem felismeri a helyet.

Jámbor arccal felelte, igen, minden olyan, amilyennek lefestettem, gyönyörű hely.

Közel hajolt, arcomba csapott fülledt testmelege, gyengül már, mondta, gyengül nagyon. S újra a fülembe súgott...

Igen, feleltem, kész vagyok.

Ültő helyben, lényegében egy mozdulattal, miközben az ablakokból lelkesen integettek felénk a betegek, tettem magamévá. Nem sokat éreztem, de erre nem is gondoltam többet. Neki se lehetett különösebben jó.

Suttogva mondta, kedvelt engem, ugye, tudom. Ahogyan, szerinte, én is kedveltem őt mindig. Mert benne megtalálhattam mindazokat, akik engem elhagytak, s akiket én elhagytam. Nos, ő éppúgy megtalálta énbennem, akit elvesztett – a fiamat...

Persze gondolhattam, s gondoltam is a lázára.

Azt mondta, ugye, sejtem már, hogy ő volt az áldozat azon a végzetes éjjelen, a hegyen?...

Mert a támadó, emlékezzek csak, mennyire lehetetlen volt a tájékozódás abban a viharban, tévedésből őt támadta meg.

Ott akkor, ne feledjem, utak keresztezték egymást, sorsok...

Felnevetett bugyogva, bugyborékolva. Kérdezte: tévedést mondott az imént? Ugye, tévedést mondott nekem?...

Persze semmi sem volt tévedés, semmi sem volt véletlen. Ahogy nem véletlen az sem, hogy ő annak idején elhagyta a férjét... Nem, nem véletlen semmi, tette hozzá...

Egyébként büszke rá, hogy a támadó rajta ejtette azokat a rettenetes sebeket, az egész testén, amelyekbe már-már belehalt...

Viszont csak így menthette meg azt, aki ellen a támadás valójában irányult. S aki akkor már egy másik személyt is magában hordott...

Végül is, mondta, őt a szerelő, azaz az ő volt férje, nem gondoltam volna, ugye, hogy ő?, mentette meg...

Így ő a volt férje által készített fényképfelvételeken, melyek a vadászházról mintázandó kutyaházához kellettek a volt férjének, szintén rajta van... Együtt a fiammal...

Ha tehetem, feltétlenül nézzem majd meg azt a képet...

Azon a képen ő hajszálra olyan, mint... Na, majd meglátom.

Nos tehát, ők akkor a fiammal a vadászházban háltak... Ugyebár, erről már tudok.

S végezetül, ne feledjem s ne feledjük, hogy én a sírkamrában, már amikor a nyomozóval ott jártam, valójában őmellette álltam, úgy bizony!

Megérintettem a homlokát; legalább negyven fok, gondoltam. Az volt a különös, hogy lélegzéskor már egyáltalán nem is sípol.

Mikor a hó újra nekieredt, társam már „mindent” elmondott nekem, s elégedetten hallgatott, keze az ölében pihent, nyitott szemén végiggördültek a felolvadt hókristály-csöppek.

Este halt meg, nem sokkal lámpaoltás előtt, a szobájában.

Az asztalán egy füzetet találtak a nevemmel, mindjárt át is adták nekem. Emlékeztem, valóban volt valaha ilyen füzetem. A lapokon, végestelen-végig, szakasztott mintha az én kézírásom lett volna:

„... Mikortól, honnan kezdődik az ég?...

Nyolc éves koromban egy férfit láttam a szemközti ház kivilágított ablakában. Átázott, hosszú kabát volt rajta, hóna alatt ugyanolyan füzetet szorongatott, mint amilyen apának volt akkoriban. Állt és nézett felém. Én is álltam, és néztem felé. Még sosem láttam ennyire ismerős idegent. Nemrég érkezhetett, gondoltam, s bizonyára nagyon messziről, és útközben elérte egy kiadós zápor. Óriási égszakadásnak kellett lennie, gondoltam, hisz a kabátja csurom víz. Néztem, s ahogy néztem, megrettentem. Mert hirtelen megtudtam valamit magamról... Úgy vonultam át a szobáinkon akkor este, egyikből a másikba, súlyosan, akárha vasban, mint aki előre tudja rettenetes sorsát. Mint aki bepillanthatott a jövőbe. Meg kell változnom!, fogadkoztam magamban, hogy mindaz, amibe bepillantást nyertem, soha ne lehessen igaz. Gyorsan benedvesítettem a hajam, és ég felé fésültem. Megnéztem magam a tükörben. Igen, kicsivel máris más vagyok, és holnap, holnapután még tovább fogok változni! Ebben bízva mentem be apához, én, a leendő langaléta, máris gyermeki báj nélkül. Apa rám nézett, de nem szólt. Ledőltem mögé az ágyra, tenyeremmel meg-megérintve fölfelé meredő sűrű hajtüskéimet.

A szobában minden úgy volt, ahogyan lenni szokott: az asztal, a székek, az ágy ugyanazon a helyen, a virágokat megöntözték, a hamutartót kisúrolták, ugyanolyan minden, gondoltam, és mégsem. Éreztem, hogy mégsem.

Reggel különös ablakokat láttam szemben. Mind fekete volt, holott sütött rájuk a nap. Vagyis nem sütött folyamatosan, ám mégis volt annyi fény mindig, hogy a sötét üvegekről el kellett volna tűnjön a fekete, csakhogy nem tűnt el. Sőt, e sötét háttér előtt, de már a mi ablakunk üvegén, egyszeriben megpillantottam megszámlálhatatlanul sok ujjlenyomatomat. Némelyik szétkenődve, elmaszatolódva, mégis mind ott volt: az összes ujjlenyomatom, amelyeket már otthagytam rajta, s amelyeket csak ezután fogok otthagyni...

Le kellett hunyni a szemem, s így, belül, megkísérelni valahogyan elrendezni ezt a különös látványt. Miközben persze szüntelenül éreztem, hogy reszket a kezem, a lábam. Ugyanakkor hangokat is hallottam. Mintha nagyon messze csöndesen sírdogálna valaki...

Mikortól, honnan kezdődik az Ég, Apa?

Apa, valamit el kellett volna mondanom neked akkor este, amikor megpillantottam azt a férfit a szemközti ház ablakában. El kellett volna mondanom, hogy az a férfi, ott, a szemközti ház ablakában, hóna alá szorított füzettel – én voltam. És el kellett volna mondanom mindazokat a dolgokat is, melyeket akkor ott az ablaknál állva, nyolcévesen megtudtam magamról, megtudtam magunkról: hogy te már nem leszel a házunkban, amikor én ott állok majd ismét (majdan!) a szemközti ház ablakában, és nézni fogom azt a fiút, amott, magamat. Messziről jövök majd, és mint egy színpadra, úgy érkezem meg. Mint egy megrendezett történetbe, ahol minden mozdulat jelentőségteljes. Nagyon eláztam, apa, és a hosszú kabátom szegélye sáros lett. Nem léphetek be a szobába már soha, oda szembe, a miénkbe, amelyikben mint gyermek, a másik oldalon még benne voltam. Apa, a tékozlófiú, akiről annyit meséltél nekem, megkésve érkezik meg...”

Velem már akkor este közölte az orvosom, hogy utolsó kívánságának megfelelően, a nőt Hradkovban helyezik örök nyugalomra. Azt mondta az orvos: láthatóan eredményes munkát végeztem a meséimmel. De egyébként is csak gratulálhat nekem, mondta. Holnap már pontosan tudni fogja, mikor lesz a temetés. Addigra, tanácsolja, kérjem ki a ruhámat s egyéb személyes holmimat. Én is részt vehetek a szertartáson, mint ahogy még néhányan a klinikáról, nekem azonban, s reméli, ezt örömmel hallom most, nem kell visszajönnöm Hradkovból. Még azt is mondta, szerinte én rég tudtam, hogy a nő így dönt. Egyébként kicsit sajnál engem, hogy ilyen hamar vége a „kapcsolatomnak”. De tisztában van vele, hogy számomra nincs mentség. Csakis magamnak köszönhetem, hogy köröttem minden megfagy, semmi meg nem él. Bár ő azt is tudja: nekem ez így jó. Végül közölte a temetés időpontját: péntek, délután négy.

Azon a pénteken sokáig álltam a kiürült étkezde ajtajában. A takarítókat néztem hosszan. Ahogy lerámolják az asztalokat, s ahogy a koszos, ronda szivaccsal moslékosbödönökbe kotorják a maradékot.

Hogy végig úgy jött-ment itt körülöttem valaki, hogy nem mutatta meg nekem az arcát, még az alakját sem láthattam, igazából még a ruháját sem, a haját sem, és nem hallottam léptei neszét, nem éreztem testének illatát, mert így akarta, viszont észrevétlenül is tökéletesen elrendezte a dolgaimat: mindig friss teát helyezett az asztalomra, lepedőmet időben lecserélte, a három kispárnámat úgy rendezte, hogy a gombok soha ne a nyakamnál legyenek, ne nyomjanak, ne törjenek, ha kimentem rövid időre a folyosó végébe, ő azt is tudta, s amíg visszaértem a helyemre, annyi idő neki elegendő is volt, hogy közben kiszellőztesse a szobám, de már be is csukja az ablakot, hogy azután letörölje, lemossa a párkányt, s főleg ügyelt rá, hogy a fiókomban mindig legyen levélpapír, amivel, ezt is tudta, én nagyon jól elvagyok, s hogy esetleg még be is takart néha, amikor fázósan összegömbölyödve aludtam, s gyengéden igazított a karomon, hogy el ne feküdjem, letörölte a homlokomról a verejtéket, elűzve ezzel félelmetes álmom, hogy valóban volt mellettem valaki, aki mindezeket elrendezte, s nem csupán képzelgés létének feltételezése, erre vonatkozólag sokáig semmi biztosat nem tudtam Olohban.

Csak amikor felszálltunk a buszra, s indultunk Hradkovba, akkor világosodott meg előttem a titok. Az illető, aki mindaddig láthatatlan volt nekem, egészen hátul ült, a sarokban. Amikor elé álltam, rám emelte tekintetét, de nem szólt.

Kérdeztem, ő hozta-e utánam a leveleket? Azt felelte, igen. Megkérdeztem, mért tűrte, hogy hónapokon át egy másik nővel sétálgatok, hogy annak mesélek, hogy neki élek? A hóborította, elfutó tájat nézte hosszan. Ezért?, mondtam mérgesen, és kifelé mutattam.

– Igen, hadd legyen minden fehér – mondta nyugodtan.

– Mint az álmodban? – Rábólintott nyomban. – És most akkor minden fehér már? – Bólintott. – Tiéd lett minden, úgy érzed? – Nézett kifelé szelíden. – Tudsz már mindent, igaz? – Bólintott. – Azt is, hogy a vakítóan fehér micsoda? – Bólintott újra. – Jó neked – mondtam, s otthagytam.

A busz a temető kapujában állt meg Hradkovban. Ott volt már a falusiakból verbuválódott gyásznép.

Láttam a szerelőt, láttam azt a férfit, akitől régen a vizet szoktam vinni, láttam a sekrestyés asszonyt, és láttam a nyomozókat. Valamennyien egy kupacban álltak, nem néztek rám, nem én érdekeltem őket, viszont igen elcsodálkoztam, hogy a szerelőn van a bilincs. Erre nézve semmiféle magyarázattal nem tudtam magamnak szolgálni.

A gurtnit már átvetették a sírgödrön, a koporsó két rúdon pihent, a gurtnik vége szabályos csigaformába volt tekerve. A gödör körül sárga, agyagos földhalom, egészen finom szemcséjű, csak a halom tövében volt egy-egy nagyobb száraz hant.

Aztán peckesen előlépett a klinika egyik ápoltja, és mély átéléssel szavalni kezdett. Nem igazán értettem, mire megy ki a dolog. Talán, gondoltam, a távozó szócsöve akar lenni.

Majd visszanézel, mint én most visszanézek, ahogy majdan visszanéznek azok, az utolsók… És beszélt, beszélt. Arról, hogy megpróbál visszanézni, a távolodó szemével. Megpróbál elmondani valamit valakinek: nekem, neked. Azt mondta, a hajóhídon áll: jó hely ez, jó a kilátás. Amilyen keveset megtudhattam rólad – íme, érzem már, milyen félelmetesen sok. És mégis szinte semmi. Ahhoz képest, amit még tudni lehetett volna. Ezt a semmit kell most magamba röntgenezni. A hosszú alkonyatok áttetsző vázát. A tiéidét  s enyéimét. A kertből a szál rózsáét. Meghitt ebédek neszét. Utcákat, kavicsokat. Nyelvet, melyen annyiszor szóltál… Ég veled; ég velünk...

Fázott a fejem.

A koporsó leeresztése után az egyik temetkezési dolgozó átlépte a sírgödröt, a földhalommal szemben megállt, szétvetette a lábát, és kapájával húzkodni kezdte a földet. A lábai közt, hátrafelé dolgozott. Két társa is hasonlóan végezte a munkáját: mindig hátrafelé szórtak. Csak a negyedik lapátolta úgy, hogy közben szembe állt a sírral, ő az egyik szétvetett lábakkal álló férfi bokája mellett suhintotta be a gödörbe a lapát földet, ami aztán a koporsó fedelén eleinte dübörgött, majd huppogott, végül egészen eltompultak a hangok. A sír elnémult.

Titokzatos vigyázom, a feleségem fogta meg a kezem.

Sírt, bár nem tudtam, mire véljem e hirtelen gyengeségét.

Azt mondta hüppögve, őszintén sajnál engem.

Mondtam neki: hiába, akkor se megyek haza.

 (...)

 következő fejezet: Utolsó kör

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője (III. kör folytatása)
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat