Kaszás Máté írásai

Kaszás Máté

 Tükör

A mész és cement tárolására használt felvonulási bódéban  kőműveskalapáccsal ütlegeled a sípcsontodat, hogy vagy törjön el, vagy repedjen meg. Hivatalosan ez már a második tanuló év. Borzalmasan folyik a könnyed, nem akarnál még meghalni, az a terved, hogy garantáltan megnyomorítod magad, aztán ha úgy sem, ha azután sem szeretsz élni, nincs mese, be kell fejezzed.

Hiába volt a nagy lázadásod; a szökéssel semmit nem értél el.

Egy éve, hogy a város főterén megérinti a válladat a szúrós tekintetű rendőr: „Hát te, mit keresel itt ilyenkor!?”

Már vége az utolsó mozielőadásnak, a sarki önkiszolgáló kirakata előtt állsz, és a gúlába rakott halkonzerveket nézegeted. Sűrű köd gomolyog az utcákon.

Valamit felelsz, de nem elég meggyőzően. Igazán még nem tettél senki ellen, nem mondtál nemet, nem okoztál csalódást.

„Itt lakunk, nem messze... A szüleim megengedték, hogy sétáljak kicsit...”

„Szóval nem messze... Szóval megengedték.... Na, gyere!...”

A macskakövek a lecsapódó ködtől feketén csillognak. A bérházak piszkosak, szürkék. Ha most látná apád és anyád, hogy rendőr kísér... Még jó, hogy férjhez ment a nővéred, gondolod, s hogy épp ide!...

„Merre?”

Mutatod kísérődnek: erre!

Otthon, a faluban, ilyenkor már csak a csöcsös búrájú lámpa világít a tejcsarnok bejárata fölött, az ajtó zárva, a külső vasrácson is rajta van a sárga lakat, olyan henger alakú, a kulcsot az oldalán kell beledugni.

Átvágtok a makadámúton, érzed, hogy a talaj csúszós, el kellene vágódnod, hadd törjön kezed-lábad, akkor legalább egy csapásra minden megoldódik.

Kettő után pár perccel csuktad be a kollégium kapuját. „Az ősz! Az ősz!...”  sóhajtottad. És hogy: „Nem viszontlátásra, nem, soha!...”

Egy órakor keltél föl az ágyadról. Akkorra lett kész a búcsúlevél. A toll a régi rágott végű volt: „...Én mindig másokhoz igazodtam.... Engedelmes, szófogadó voltam... Ellenkezést nem tanúsítottam... A magam akaratát sorra föladtam...”

Heil Károly, ő rendes volt veled. És Berta Gergő is, a sarokból. De nekik sem szóltál semmit. Majd sírnak a szakácsnők, meg Mancika, a takarító: „Ó, egy kis költő!...”

„Szép kis szüleid vannak, mondhatom! – dörmögte a rendőr. – Ez lenne az utcátok?...”

„Csak ez...”.

Apád kuffert csináltatott neked otthon, a faluban, a Mayer Hendrikkel, mint a bőrönd, csak szélesebb, a fogantyúja barna, és fénylik, a buszon poggyászjegyet kellett rá váltanotok, anyád a megállóig kísért benneteket, induláskor a keze magasba lendült, a szemében megcsillant a könny. Aztán megérkeztetek apáddal a városba, hamar.

Te az apám vagy – akartad neki mondani, de nem merted, mégsem –, apám vagy, és tudom, te nem lehettél az, aminek most engem adsz. Apa!...

Olyan véső-hideg volt a tekintete!

„Rendben van, kőműves leszek. Az embereknek házakat építek. Rendben...”

Holott semmi nem volt rendben.

Azt, hogy ennyire nehéz lesz – nem gondoltad volna. Hogy magad ellen ennyire nehéz – sose hitted volna.

Amikor kiléptél a kollégium kapuján, már nem sírtál.

Háromtól ötig, öttől hétig, és héttől kilencig ugyanazt a filmet nézted meg a moziban. Abból már semmire nem emlékeztél.

„Szép kis szülők az ilyen szülők! – dünnyögött a rendőr. – Szép kis szülők!...”

Ilyenkor ősszel összesöpörted a templomnál a falevelet, lepedőbe kötötted és hazavitted...

Az volt a neve az első kutyádnak, hogy: Csuli...

Már tél lesz, nemsokára, gondoltad, már Karácsony, nemsokára...

Ha mentél litániára harangozni, és már volt ott valaki (az öregasszonyok mindig korán jöttek), akkor a templom előtt illedelmesen keresztet vetettél.

Az elsőt a nagyharanggal, a másodikat a kicsivel, a beharangozást mindkettővel.

Közben kétszer fél óra szünet.

Járkáltál a templom körül, vagy fölmentél a kórusba, és beültél az ablakba. Nézted a sánta Wahr Ilonát, ahogy botjára támaszkodva fölfelé ballag a lépcsőkön. Vagy bámultad a falut, lent a völgyben, a tört-cserepes házakat. Olyan magasan voltál, mint a nyárfák csücske. Még azoknál is magasabban.

És neked igazából az volt a legnehezebb mindig, hogy másoknak pontosan megfelelj. Ezt kellett szem előtt tartanod. Olyan tükör, amely mindig mutatja, milyen kell legyél. Nem amilyennek jó volna néha lenni: könnyű, súlytalan... Mindig olyannak kell lenned, amilyennek mások mondanak: „jóravaló, csöndes”, meg ilyenek. Vigyázni. Örökösen vigyázni. Nem magadra, hanem arra, akinek lenned kell. Egy tükörre. Egész életedben ez volt a legnehezebb. És volt, hogy nem mertél tudni valamit. Nem merted jobban tudni, mint az, akivel épp beszéltél. Mert féltél kimondani valamit másképp. Mintha a máshogyan gondolkozás is nyílt ellenszegülés lehetne. Mindig egy ilyen félelem...

Azt mondta a rendőr, állj meg.

„Mért álljak meg? – mondod. – Mindjárt odaérünk.”

Mert nem bántad már, mi lesz, mikor becsöngettek és a nővéred kijön. Jöjjön csak, s tudja meg minél előbb: a testvére megszökött.

Kísérőd némán odamutatott az egyik ablakra.

Ott belül, a világos szobában egy férfi lendítette a karját újra és újra. Valami volt a kezében, szíj vagy szablya, azzal ütött. A szőre hullató macskáját püfölte, s közben ujjával oda-odabökött mérgesen a szőnyegre helyezett tányér ételre. Mintha mondaná az állatnak: Kell?... Nem kell?... Nesze!... Az asszony, aki a feleség lehetett, a férfi mellett állt, és férje lendülő karja felé nyújtózkodott. Hogy megállítsa a könyörületlen, büntető kezet. Ám a férfi könnyedén ellökte magától az asszony kezét, és megint lesújtott. A szobában két helyen világított lámpa, egyik a mennyezetről lógott, a másik az ablakkal szemben lévő falra volt szerelve. A mennyezeti lámpa az ütések keltette légmozgástól jobbra-balra kilengett.

Annyira bámultál befelé, hogy nem is figyeltél már a rendőr szavára. Hallottad, hogy beszél, sejtetted, hogy hozzád szól, ám nem fogtad föl, mit mond. Aztán egyszer csak megérezted a kezét; a nyakadnál megragadott, és maga felé fordította a fejed. Valószínű az erős szorítástól, meg hogy egészen közelről a rendőr arcába kellett nézz – bevizeltél. Kis fénylő tócsa keletkezett a lábad körül, s ez egyre terebélyesedett. Nemsokára már a rendőr is a gőzölgő tócsádban állt. Amint megérezte a vizeleted szagát, a férfi bőszen horkantott. Téged meg utálkozva ellökött magától: lódulj!...

Pedig már elkönyvelted, hogy most majd szépen elővezetnek, és végre lehull a lepel...

Futva elindultál fölfelé az utcában. A rendőr az ablaknál maradt, és továbbra is a benti eseményeket figyelte.

Fogalmad nem volt, hová mehetnél. Így még a nővéredékhez sem mehetsz be, gondoltad. Legalább bilincsbe vertek volna!...

A fölső utcasaroknál megálltál, reménykedtél, majdcsak fölhagy a rendőr a macskaverő férfi figyelésével és elindul utánad, belátván, hogy a te ügyed sokkal súlyosabb eset, mint gondolta. De hiába vártad: az továbbra is lesben állt az ablaknál, már a fegyvere tokját markolászta izgatottan.

Minden világos, mondtad lemondóan, én itt szóba se jövök, a szemében egy nulla vagyok, nem létezem.

Csak az utcában üresen kongó lépteid neszét hallottad, amint futva siettél vissza a kollégiumba...

Behunyod a szemed, és lesújtasz a kalapáccsal. Újra meg újra lesújtasz. A hallásod eltompult már, a szemedre homály borult, nem hallasz, nem látsz, pedig neked látnod kell. Látni akarod legalább a sebedet. Nem igazán mély. Még nem az.

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat