Mankó és kacagás

II.

 

Jönnek, mennek, elvonulnak, átvonulnak. Jönnek a barna, meleg, élre vasalt nadrágok, eltaposott cipők, csizmák, díszes overálok (püspöklila alapon apró, fekete madarak szállnak), a fűzős cipők.

Egy nőn fényes kabát; vízhatlan, színjátszó anyag. A csempék visszatükrözik a lépcsőfordulóban. A fején barna, majdnem téglavörös színű kalap, a lábán hosszú szárú, fekete lakkcsizma.

Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, vágtat a kartonozós lány, hóna alatt nagy pakkban viszi a lejegyzett korokat és kórokat, a gyerekkori tuberkolózis dokumentumait, menstruációs zavarokéit, fekéjekéit, oltásokéit.

Miközben kint az utcán egy egész család eszi a banánt (három gyerek és a két szülő). A kuka mellett állnak, jóízűen zabálnak, húzzák, tépik a banán héját.

Robihoz bizalommal fordulnak a nők:

– Mondja, hol lehet itt pisilni?

Lám, a kövér laboros lány is ugyanarra vágyik: fogja a fiúja kezét a büfénél, és forró puszikat nyom a szájára, a kisujjukat összeakasztják, turbékoló galambok.

Egy férfi harsányan kiabál a kartonozó előtt. Az idővel van baja. Hogy iderendelték, most meg közlik vele, hogy csak később kerül sorra. Zeng a folyosó tőle. Kimegy a bejárat elé. Ott mindjárt elkezdi panaszolni a dohányzó férfinak, hogyan járt. Szentségel. Aztán hűvösen kér egy cigit:

– Adjon már, nem látja, milyen ideges vagyok!

Orvosok vonulnak a folyosón, bekötött szájjal – fehér Zorrók.

Egy mamika talpig feketében elcsoszog:

– Nem szól hozzám senki; hová megyek erre?...

Robi mintha nem jól hallotta volna: kidugja a fejét a kisablakon. De a gyászruhás addigra már eltűnt.

Sehol a hó. Bajára indul a mentő, a sofőr érdeklődik Robitól, felhívhatná-e a feleségét a portáról?

Hogy: vigyen, vegyen (négy/két/hét üveg?) pezsgőt, hallani az utasítást a telefonból.

– Persze – feleli a férfi készségesen –, persze, anyukám.

Vizes Karcsi a falnak dőlve nyeli a piskótát. Levetette a kopott, kék munkaköpenyét. Aranka, a nővérek nővére nyomban megjegyzi:

– Látja, Karcsi, így mindjárt más! Nem ám mindig a mundér. Most már meggyőződtünk róla, hogy magának is van lába.

Délig is elálldogál így a Karcsi, falat támaszt, figyeli, ki merészel mobiltelefonozni. Nem az ő dolga az ellenőrzés, de szívesen intézkedik. Harcba is száll, ha kell. Volt rá eset, hogy kellett. Pofon is elcsattant. A Karcsi adta. Miután kapott egy nyakast. Vagy orrfacsarósat? Tény, hogy a szemüvegének annyi lett. De elintézte az igazgatónál, hogy az intézet kifizesse, hiszen ő az intézet érdekét védte. Most aranykeretes a szemüvege, szebb, jobb, mint a régi volt. Ha ezt is megunja, mondja, leken majd valakinek egy fülest.

 

*  

 

A hajléktalan férfi, aki a múlt héten három cserepes virágot hozott be (próbálta őket eladni; láthatóan elfagytak a növények), most kifelé visz egy cserepes kis fát (leander?). A biztonsági őr utána iramodik, eléri még a lépcsőn, megragadja a távozó karját: – Ezt itt szerezted minálunk, igaz? – Á, nem, mondja a férfi nyugodtan. Mire az őr: – Még hazudsz is, te, hiszen ma virág nélkül jöttél ide, láttam! – Nem, dehogy, ő virággal jött, igazítja ki az alak. Az őr arca paprikavörös. – Na tűnj! Még találkozunk!

Van olyan takarítónő, aki, miután kivágták állásából (trehány volt, lopott stb.), bosszúból visszajár az intézetbe – szükségét végezni. De csak akkor jön, amikor hasmenése van, és olyankor jól összerondítja a kagylót, ülőkét, kövezetet, falat, ameddig bírja anyaggal, aztán – mint aki jól végezte dolgát – úgy hagyja. A piszkos bugyiját a sarokba vágja.

 

A két mentős a portával szemben lévő fehér padra ülteti az asszonyt. A lába van eltörve, begipszelték neki. A mentősök keresik a tolószéket. A beteg türelmesen várakozik. Olyan csapottas arcú, az orra ellaposodva, a szeme alatt sötét foltok, akár ütésektől is eredhetnek, de lehet, hatalmas kimerültség az oka. Régi fazonú, varrt élű piros melegítőben van. A lábán maszatos zokni. Oda tekint most, a törött lábára. Pillantása nyugtázó. Jó nagy marha voltam! Vagy megelégedést fejez ki az arca, az is lehet. Ezzel a kis töréssel elleszek egy darabig, benn a melegben. Nincs otthona, családja, valaki, aki főzne, mosna rá, senki. Se férj, se gyerek. Csak egy girhes macskája van, szőre-hullató, csipás szemű.

A mentősök nem találják a tolószéket, végül a hosszú fehér toló-ágyra fektetik a törött lábú asszonyt. A kocsinak a baloldali gumikereke a guruló felületen el van rehülve. S ahogy a mentősök tolják, a kerék kacsázva szitál, hangot is ad: mintha az ágyon hanyattfekvő folyamatosan szellentene.

 

*

 

Megjöttek a műszakiak. Ketten hordják föl az emeletre a tükröket, a mosdók fölé valót. Meg azt a kis párkányt, piperepolcot, a porcelánt. A festő Béla két ajtót visz egyszerre, plusz kéri a portán a nagy kulcscsomót. Robi Béla ujjára akasztja a nagy karikát. Béla lassan fordul a hóna alá csapott ajtókkal. Az egyik műszakis fiú (50-55 éves) hihetetlenül nagyorrú. A másik, a Lajos, pápaszemes, a szemüvege folyton le van csúszva az orra hegyére, ők ketten nagyon szomorúan vonulnak, mindig párban, nem tudják elhagyni egymást, kicsit hasonlítanak is már egymásra, mint az öreg házasok, 30-35 éve dolgoznak (ez persze túlzás) együtt. Szép az idő. Nincs szél. Nincs fagy. A kecskeszakállas festő Ernő hangos nagyon. Ő csak le-föl sétál, rém súlyos léptekkel, a lépcsőkön. Nem cipekedik, mégis mindig morog. Festeni sem fest nagyon, csak az overálját kente jól össze, meg az ingét. Tényleg olyan, úgy fest, mint aki nagyon dolgos. Reggelente elfüstöl néhány szál cigit, megreggelizik, megissza a kávét, a kólát, még egyszer rágyújt, aztán mondja, hogy most akkor neki kell állni dolgozni, de ő még előbb szarik. – Na, mi van, tárva-nyitva az ajtó, igen?! Na, mi van, sétálgatunk, sétálgatunk?! Na, mi van, csakúgy elhagyjuk a szolgálati helyünket, mi?! – Ilyeneket kiabál (mindig kiabál) a portásnak (Robinak vagy másnak), az Ernő, miközben komótosan, egész testét billegtetve lépdel föl-alá a porta előtt.

 

*

 

Áll a nő a plexin túl, jó egy méterre a portától. Robi épp telefonál, de azért fölpillant, kitekint a plexi-fülkéből.

– Taxit! – sóhajtja a nő.

Robi int, hogy azonnal intézkedik, és beszél tovább, valamilyen számlát lobogtat a kezében, bemondja a telefonba a számla számát: 007754, az összeget: 1115. Mire leteszi a kagylót – a nő eltűnik. Robi csodálkozva tekint körbe. Kis idő múlva újra megjelenik a nő a plexi előtt.

– Most akkor mi legyen? – kérdi Robi aggódóan.

– Kicsit várjon. – Így a nő. – Összeszedem magam.

Valóban gyengének látszik, arca sápadt, szeme beesve, a járása bizonytalan.

– Talán inkább vissza kellene mennie az orvoshoz – tanácsolja neki Robi.

A nő lemondóan legyint:

– Meggyógyulni? Ugyan!...

 

*

 

Festő Ernő a kólát rázza a büfénél. Rajta tartja a hüvelykujját az üveg száján, lassan engedi ki a szénsavat, sziszeg a kóla, sziszeg az üveg, sziszeg az Ernő – úgy fest így az Ernő a sűrű, fekete bajszával, loboncos hajával, amely eltakarja a fülét, úgy néz ki az Ernő tisztára, mint egy sziszegő, borzas borz.

– Hé! – kiált oda vizes Karcsinak két böffentés közt. – Már készíti Aladár a dobogódat, Törpe! Három lépcsős lesz. Annyi elég neked, hogy elérjed a kilincset?

– Persze.

– Az lesz ráírva, hogy „Karon ülő gonosztevő”.

– Jó. És én majd arról figyellek téged, mikor szöksz át a kocsmába. Aztán jelentem a főnöködnek.

– Rendben. De én nem köpenyben megyek ám át. Soha abban...

 

*

 

Ahogy a sürgősségi mentősök tolják kifelé az intézetből a beteget, s ahogy ő fekve, a feketekeretes szemüvegén át a kék eget nézi merengve, és már rajta az infúzió – oly nyugodt, oly csöndes is, mintha a halál útján suhanna az öreg, s közben az utcán bömböl a cirkuszt reklámozó hangosbemondó; szép tiszta idő, enyhe szellő jár, lengedeznek a lombok.

 

*

 

Hatalmas csattanás; Robi kiszalad a fülkéjéből, de már akkor arccal a kövön fekszik a csecsemő. A babakocsi felborulva. A fiatal anya épp tápászkodik föl a kőről, fölkapja a síró csecsemőt, megrázza. A babasírás abbamarad. A kis kezek megállnak a levegőben. Síri csend a folyosón. Az anya még egyre rázza a kicsit. Aztán vigyázva a kocsiba helyezi a mozdulatlan csöppséget. Ránevet. Rákacag. Lassan elindul vele. Tolja kifelé a babakocsit. Egyre nagyobbakat lép. Már szalad.

 

*

 

Idős pár totyog el a porta előtt, hajlottan. A férfi magas, vékony, ősz hajú. Az asszony sorolja neki, hogy mit intézett. Szorosan a férje füléhez hajol. „600”, vagy: „6000” – ezt mondja. És hogy minden jó lesz. „Majd meglátod”.

 

*

 

Hirtelen és vadul támadt föl a szél. A bejárat előtti öreg pálmafát döntögeti. Az imént még fényesen sütött a nap, az utcán kigombolkozva sétáltak a járókelők, most meg már itt a vihar, ki akarja lökni a nagy fát az úttestre. Kisebb jegenyék (legény-jegenyék) is hajladoznak odább. A járda egy élő lucsok. A hirtelen zápor pillanatok alatt elverte a port: kis kanálisok folydogálnak szerte. S közben fönn, a felhők közt egy nagy, szabad térség megnyílik. Akárha az ég hasadna föl. Fényözön zúdul lefelé, egyenesen a hajladozó pálmafára. A millió csepp felragyog. Fönn a fényes nyílás. Lenn, a pálmafán, a pálmafa ágán a tündökletes ragyogás.

 

*

 

Megcsörren a telefon. Kérdezik Robitól:

– Van-e barack? Hát gomba? Na és tojás?

 

(folyt.)

Oldal: Mankó és kacagás 2.
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat