A honlapon megjelenő szövegek és képek

szerzői jogi védettség alatt állnak

Kaszás Máté

LÁZREGÉNY

   

Majd ide fogok eljönni, és ezt fogom látni,

ha meghalok, ezeket a rózsákat, talán,

vagy egyszerűen sétát teszek a dombokon

                        

TARTALOM 

 

TÁVOZÁS - ELZÁNÁL - MEGDÖRREN AZ ÉG

A GYERMEK - LÁNCRA VERT KUTYÁK - A TÁVOLODÁS BESZÉDE

BUSZON - A „DRÓT” - FÖLMAGASODÓ KEHELY

A FOGDMEGEKRE VÁRVA - UTOLSÓ PARADICSOM

KIÁLTÁS - FELTŰNNEK A FOGDMEGEK - ÚTRAKÉSZEN, MINT EGY

KOPORSÓ

VISSZATÉRÉS? - A MEZÍTELEN LÁNY

A FÉRFI ELNÉMUL - A BIBIRCSÓKOS NŐ - VALAKIK BESZÉLNEK

- HEMZSEGVE FOGY A SZÓ -

- SZEREPVILÁG -

- JÖNNEK-

A MAGÁNOS HÁZ - NAGYON-NAGYON VILLÁMLIK MESSZE

BESZÉD AZ ELDOBOTT KERESZTRŐL - IMMÁRON EGYEDÜL

A FOLYOSÓ - FÜLKÉK ÉS TERMEK A HANGÁRBAN

- TÁVOZÁS ÉS ÉRKEZÉS -

- A LEVÉL-

- AZ IDEGEN ASSZONY -

 - LEGYÉL HÁT, AMI VAGY... –

 

 

 

 (részletek a könyvből)

1. fejezet

Távozás - Elzánál - Megdörren az ég

 

Maga Erhardt Lőrinc sem tudta az okát. A különös az, hogy nem is érdekelte, van-e ok. A felesége akármit tett, neki semmi sem tetszett. Neki, ha el kellett mennie mellette, hát úgy ment el, hogy nem nézett rá. Szándékosan és kirívóan nem. Elment. Némelykor kezébe vett egy könyvet, és fel-felnyitotta, amikor a felesége bejött a szobába. Ugyanakkor nagyon is érezte, hogy szenved tőle az asszony, de nem mer szólni, nem meri megkérdezni, hogy mi baja van. Erhardt kiment a házból. Az utcára. A térre. De az arcok is idegesítették. Valahol gyerekek sikonyáltak, az is bosszantotta. A fény is, minden. Ekkor arra kellett gondolnia, hogy talán nem is a feleségével van baja. Erre viszont nem nagyon akart gondolni, mert érezte, hogy a felesége iránti haragja fokról fokra alábbhagy. Gyorsan hazasietett, és újra elment a felesége mellett, úgy, hogy az asszony érezze, valamiért még mindig nem néz rá.

A munkahelyén a vendégekhez eleinte megpróbált rendes, udvarias lenni. De aztán mind gyakrabban jutott eszébe a felesége, hogy őhozzá igazságtalanul mennyire rossz, és hogy itt vannak ezek az emberek, akiket nem is ismer, és ő épp ezekhez akar jó lenni, mikor a felesége otthon bizonyára most is sír. Sír, ő meg jópofáskodik vadidegenek között.

Munka után fölkereste Elzát. A páternoszterrel ment föl a negyedikig. Nem tudta, miért megy hozzá, Elzát igazából sosem kedvelte. „Jó, hogy jössz, aranyom - fogadta lelkendezve a nő. - Most úsztam ki a kádból, két perce. Az egész heti retket levakartam magamról. Most tök száraz a bőröm és viszket. Itt ez a tejbalzsam, kend be vele a hátam, meghálálom.”

Vékony, színes kis pálcika füstölgött egy virágcserépben a fokföldi ibolya mellé szúrva, fönt a szekrény tetején. Lőrinc megkérdezte Elzát, hogy mi az, mert, mondta, ő még ilyet nem látott. „Meghiszem azt, aranyom - válaszolt titokzatoskodva a nő, és nevetett. - Látod, erre mondják azt, hogy megérzés. Megéreztem, hogy jössz. A japánok akkor gyújtanak meg ilyet, ha vendéget várnak.”

Ahogy tarka selyempongyoláját a derekáig leengedte Elza, s annak ujjait a melle alatt összecsomózva hasra feküdt a heverőn, Lőrincnek eszébe jutott első találkozásuk egy régi bálon. „Picur vagyok” - mutatkozott be a nő. „Jól van - gondolta -, én meg a Világirodalom Gyöngyszeme.” Akkoriban még csodálta Elzában, hogy olyan nagy, már akkor is mindene nagy volt, a hasa, a lába, a feneke. Ha lehajolt, és ő ott állt mögötte, ha messzebb is kicsit, akkor is időbe telt, míg szélességében végigjárt rajta a tekintete. Mindjárt az volt az első gondolata, hogy ez a nő legalább 110-es bugyit hord. Ő biztosan elveszne benne. Még évek múlva is úgy érezte, hogy Elzához őt az átlagost jóval meghaladó súly, valamiféleképpen a dromedárság ténye kötötte, s talán a tunyaságé is, ami az előbbieknek egyenes következménye. A szépség olyasvalami, így mondják, gondolta Lőrinc, amikor valakinek mindene arányos, amikor nincs kirívó rajta semmi sem. Ilyen szempontból Elza tökéletesen ronda volt. És enni is annyit evett egy nap, mint amennyit ő jó egészségben három ebédre. Aztán az arca se stimmelt. Volt rajta valami rejtélyes, aszimmetrikus, de hiába nézte, nem találta meg, hogy hol. Kissé szétterült az orrnyerge, de hát az középen volt. Amikor mesélt, az volt az érzése Lőrincnek, hogy közben szép nyugisán mindenét leveti. Privát ügyeiről (régi szerelmek) úgy beszélt, mint más rendes nő valamilyen receptről, vagy hogy mennyi ma a bab kilója. Holott akkor még csak készülődőben sem volt közöttük semmi komoly. Igaz, később sem volt olyan, hogy most van egy pont vagy egy pillanat, összenézés, érintés, valami határeset, s hogy ami addig volt, az olyan, ami meg az utáni, az amolyan. Nem, ilyen sem volt. Szeretett hanyatt feküdni összezárt combokkal, félhomályban, például az olajkályha fedelének likján kivetítődő sárgás derengésben. A ruhaneműit mindig maga vetette le, olyan természetességgel, mintha vizet engedne a poharába, mert most éppen megszomjazott. De mintha kezdettől fogva megérezte volna, hogy Lőrinc szereti nézni teste ordenáréságát, hát csak nézze, s ha akarja, meg is foghatja, amijét csak akarja; ilyenem is van, meg  ilyen is, és ez itten, ez is az enyém, teneked persze másmilyen, tudom - mintha mondta volna a szemével, mialatt Lőrinc nézte.

„Akkor nyár volt, de most tél van, hideg tél, mondja a költő” - gondolta Lőrinc. Szinte elveszhetett volna benne, amiről persze nem szép beszélnie, s főleg nem előnyös, de hát nem is volt igaz. Pedig arra számított. Nagy volt Elza mellbimbójának az udvara, és hát sötétebb tónusú mint rendesen. Azonkívül élesen cikkcakkos, nem olyan, mint általában, bár Lőrinc csak a saját tapasztalataiból következtethetett. Ám amikor mondta Elzának, hogy ez itt, szerinte, elüt az átlagostól, a nő mosolyogva azt felelte: ő, Erhardt Lőrinc, csak képzeli azt. Festi-e Lőrinc a haját, kérdezte, mert hogy igen sprőd a vége. Mondta, hogy nem, soha. Megmondta Elza, mivel kenje be, hogy lágyabb legyen, ha azt akarná Lőrinc, hogy lágy legyen. Mondta: neki jó így is. Most meg, ahogy masszírozta a hátát, váratlanul azzal állt elő: néha úgy érzi, hogy ő több nő, hogy egymaga egyszerre több nő, és ezt még csak nem is a túlzott méretei miatt érzi; több nő, legalább három. Lőrinc azt felelte rá, hogy elhiszi, és fölállt, odament az ablakhoz, kissé félrehúzta a füstszagú függönyt, és kinézett. Már sötétedett, messzebb, a bokrok mögött, egy meztelen férfit látott, akit négy meztelen asszony ütlegelt. Megkérdezte Elzát, hogy mit tanácsol, mit tegyen, maradjon pár napig nála, vagy induljon máris haza; „mert - mondta - döbbenetes, hogy nem vagyok képes eldönteni, döbbenetes.” „Maradj csak itt, husi - mondta Elza. - Pihend ki a betegségedet. Rád fér a pihenés. Maradj.” „Nem bánom - felelte Lőrinc. - Nekem mindegy.”

Puhára főtt, vastag, ilyen-olyan formájú zsíros tésztákat ettek naponta Elzával, forró, sűrű szósz öntettel, pirossal és sárgával, édessel, sóssal, savanykással. Az asztalra Elza sarkosan helyezte föl a térítőt, amit még az édesanyja szőtt lánykorában. Talpas poharakat tett a terítő két, szemben lévő sarkára. A poharakba tölcsérré formált szalvétát dugott. Vagy vörösbort ittak tisztán, vagy fehéret, szódával.

Ahogy Lőrinc szopogatta a tésztát, gyakran eszébe jutott a felesége. Látta maga előtt, amint fásultan kaviszolja a rizslevesét otthon. Olykor annyira ellágyította a honvágy, hogy megállt az evéssel, a tészta meg csak lógott a szájából, a szósz rácsöpögött a nadrágjára. Egyszer váratlanul elsírta magát, és mindjárt csuklani kezdett, úgyhogy Elzának többször hátba kellett vágnia, de ez sem használt, továbbra is sírt és csuklott. Annyit mégis ért a dolog, hogy a lógó tészta egy szempillantás alatt lefutott a torkán.

Esténként Lőrinc bekapcsolta a rádiót, odaült elé és hallgatta a híreket. Biztosra vette, hogy egyszer bemondják - netán megszakítják az adást és úgy mondják be: „Erhardt Lőrincné keresteti férjét, aki már több napja nem érkezett haza a munkából. Nincs kizárva, hogy elrabolták. A férfi 170 cm magas, sovány testalkatú, a fülei elállóak, a haja göndör, gesztenyebarna. A becsületes megtaláló vagy nyomra vezető jutalmat kap. Jutalma két gyerek után járó fél évi családi pótlék.” „A gyerekek! - gondolta ekkor Lőrinc. - A gyerekeim!” Mert el is felejtette már-már, hogy vannak gyerekei.

Elza azt akarta, hogy Erhardt a nagyszobában aludjon, ő pedig kivonul a félszobába, amíg nála lesz. Ekkora lemondást nem fogadhatott el tőle. Akit nem is szeretek különösebben, tűnődött Lőrinc, és idejöttem mégis a nyakára, háborgatom, eszem az ételét, ha megcsókolom, csakis hamisan csókolom, és most hozzon értem újabb áldozatot? Érezte, hogy máris megbolydul a gyomra. Odaállt a kagyló elé a fürdőszobában, és sokáig csak mereven nézte magát a tükörben. Mindig is gyanította, hogy fokozatosan leválik róla az arca, hogy az egész teste elválik tőle fokról fokra. Mindig is érezte, hogy létezik egy szörnyűséges kétség oda-vissza alapon: elfogadható-e ő az arca számára, tehát, hogy az arca vajon elfogadja-e? És fordítva: vajon ez az arc kellett-e, kell-e neki, éppen ez? Nem csoda, gondolta, egyáltalán nem csoda, hogy nézi, hogy annyiszor és annyira nézi ezt az elfogyó, elenyésző arcot, amely nem fárad bele az örökös alakváltozásokba, mely az övé és mégsem az övé, „aki én vagyok és mégsem én...”

Kidugta a fejét az ajtón, hogy meggyőződjék, nem leskelődik-e a közelben Elza. Látta, hogy elmélyülten ágyaz a szobájában. Akkor sietve visszalépett a tükör elé, kiöltötte a nyeltét, és nézte ezt a vöröses, jókora darab húst, ahogy jobbra-balra tekereg, mozog. Közben a szemére is figyelt, szerette volna elkapni a tekintetét a szemével, abban a pillanatban, amikor a nyelvére néz. Szerette volna, bár tudta, hogy ez lehetetlen.

Késő este (de lehet, hogy inkább már éjjelre járt) Erhardt kopogást hallott az ablakon. Két hatalmas varjú szállt le az ablaka alatti lámpaoszlop enyhén csúcsos kupolájára. Ilyen időtájt még sosem látott varjút, főleg nem a panelházak labirintusában, igaz, csak akkor jött rá, hogy még sosem látott, amikor ezeket ott meglátta. Alig fértek el ketten azon a kalapon, nem is értette, hogyan nem csúsznak le, hiszen sem egy kiálló szegecs nincsen ott, sem az ernyő széle nem pöndörödik fölfelé, még egy kicsit se. „Úgy ültek ott, mint bús özvegyek a padon.” A lámpa fényét eltompította a leszálló köd vagy füst, távol valahol legények kurjongattak, emitt meg, a szobában, megpendültek a heverő rugói a térde alatt.

Arra gondolt akkor, hogy egy külső szemlélőnek úgy festhet ő itt az ablakban (már a villanyt is felkapcsolta, remélve, hogy a madarak a fejük felett kigyúló fénytől talán majd fölrebbennek és tova szállnak az éjben), úgy festhet, mint aki láthatatlan gyóntatója előtt térdepel és irgalmasságért eseng. Vagy valami csodát vár az égiektől. Ez, hogy úgy festhet, olyannyira zavarba ejtette, hogy szégyenkezve mindjárt lebukott a heverőn, majd kartámasztással emelkedett is nyomban föl. Le és föl, le és föl, mintha fekvőtámaszokat végezne. Valójában fekvőtámaszokat is csinált persze. De akkor meg hirtelen arra gondolt, hogy ez a mozgás, ezek a mozdulatok az üvegen túlról figyelve teljességgel félreérthetőek lehetnek. S hogy ez most még rosszabb, sokkalta rosszabb reá nézve, mint mikor csak úgy tűnt az imént, hogy imádkozik. Most akár, gondolta, azt is gondolhatják, hogy az az ember/emberek ott (ő és természetesen még valaki, Elza, föltéve, ha név szerint is ismerik Elzát), nem átallanak a világos kirakatban művelni azt, ama dolgot, amit más tisztes polgárok minimum elfüggönyözött helyiségben, de ott is jobbára eltakarva cselekednek. Lőrinc úgy elszégyellte magát, hogy - mivel épp emelkedésben volt - egyszeriben megmerevedett a levegőben. „Milyen hülye vagyok! Az anyám mindenét! Milyen hülye!” Mint mikor zseblámpás figurák jöttek egyszer a hegyen. Ott futottak el a kocsi mellett, és bevilágítottak az ablakon. Olga, akivel akkortájt ismerkedett össze, ijedtében szinte a gumiszőnyeghez lapult. Ő meg úgy, ahogy éppen volt, borzasán, tüskésen, egy szál szandálban a volán mögé pattant, s gázt adva, csikorgó kerekekkel az éjszakai kocogok közé rohant. Szétfröccsentek, mint a kocsonya, csoda, hogy nem gázolta őket halomra.

Lemászott valahogy a heverőről, eloltotta a lámpát, és most már a sötét szobából leskelődött kifelé. Szemben, véges-végig, a feketén tátongó ablakok. Akár ott is lehetnek a fejek az üvegek mögött, nem zárható ki. Gondolt egyet, és újra felkapcsolta a villanyt. Kezébe vett egy ruhadarabot, s miután kitárta az ablakszárnyat, mint a porrongyot, határozottan megrázta. Akkor még nem vette észre, hogy Elza ott áll az ajtóban és figyeli, csak mikor már becsukta az ablakot és visszafordult. „Mit oltogatod meg kapcsolgatod a villanyomat, félsz?” „Nem, dehogy - felelte szemlesütve Lőrinc, és sietve hozzátette -, itt vannak lent ezek a varjak, egyszerűen nem akarnak elszállni...”

Elza, anélkül, hogy bármit is szólt volna rá, odament az ablakhoz, kíváncsian jobbra-balra, sőt - Lőrinc figyelte - lefelé is nézett, majd csendesen csak ennyit mondott: „Nincs itt, húsom, semmiféle varjú...” „Na végre - sóhajtott fel megkönnyebbülve Lőrinc -, akkor hát mégis elröpültek!”

Amint Elza magára hagyta, és ő álmosan végre kinyújtózhatott a takaró alatt, messziről - mintha gurítanának egy hordót, olyan hordót, amelybe köveket helyeztek - dörögni kezdett az ég. De csak egyszer, egyetlen egyszer, három-négy másodpercig és kész. Lőrincnek úgy tetszett, mintha ez a dörrenés lemaradt volna egy régebbi viharból, vagy éppen hogy túl korán érkezett egy másik, még csak készülődőben, sőt talán készülődőben sem lévő viharról. A takarót egészen a feje búbjáig húzta, behunyta a szemét, s miközben mind erőteljesebben nehezedett rá az álom, próbálta képzeletben megélni azt a lehetséges esőt, amely még csak ezután kezd rá, évek, évtizedek múlva, végtelen szitálással, fényesre mosva a poros leveleket, de mégis szürkén, egyhangúan, szomorúan. És akkor még szorosabban összezárta a szemét, még feszültebben és követelődzőbben nézett befelé, s már azt hitte, elaludt, az esőcseperészés az álomban van, nagy csöppek estek ritkán, függőlegesen, mint a kavics, vén diófákat látott álldogálni az út mentén, mohás kérgüket áztatta a víz; fölhúzta a térdet, lassan oldalra dőlt, már a jobb oldalán feküdt, „így - súgta -, egy kicsit, aztán majd vissza, balfelünkre, ahogy szoktuk”, közben meg mind szaporább dobolást hallott a feje fölött, az eső rézsűt csapódott be egy széles pasztában, csurgott lefelé a falakon, füstölt, párállott a mocsaras rét...

 

2. fejezet

A gyermek - Láncra vert kutyák - A távolodás beszéde

 

Kora hajnalban Erhardt hangot hallott, egészen közelről, mintha a fülébe súgtak volna: „Kelj föl. Indulj a hivatalba. Púderezd be jól a seggfejeket...”

Felnyitotta a szemét, de senkit se látott. Viszont a hang újra szólította, csak most már meglehetősen távolról: „Nem hánytál az éjjel, húsom?”

Erhardt a hófödte messzi csúcsot nézte csipásan, hunyorogva, a fehér ezer irányban folyni látszott lefelé a hegygerincről, egy pillanatra még azt is hitte, hogy ott van, ott a hegy lábától néhány száz méternyire, a szavanna ölén. „Mi az anyámat keresek itt?” - gondolta; hirtelen felült az ágyon, s igazán akkor világosodott meg előtte, hogy Elza lakásában van, s hogy amit lát, az csupán egy kép, egy színes poszter a falon. „Nem, nem hánytam - mondta. - Nem emlékszem, hogy rosszul lettem volna.”

Pedig - már tudta - abban a hideg, szörnyűséges esőben mászkált majd' egész éjjel; „igaz is - gondolta -, meg kellene néznem, hogy kint is esett-e, majd megnézem, ha kimegyek, addig talán nem szárad föl”. Rongyos, girbegurba esőcsatorna alatt állt egy régimódi ámfurtos kapualj előtt, ahonnan töményen áradt kifelé a húgyszag. Nem mert a boltív alá menni, mert belül láncravert kutyák csaholtak. A kisebbik fia vele volt, ott talált rá a párálló réten, a gyerek egy nylonba bugyolált, szétmálló, rozsdás biciklivázat cipelt; „hát ezt meg hol szerezted?” - kérdezte Lőrinc, igazából persze nem érdekelte, hogy hol szerezte, de nem is válaszolt neki a gyerek, jöttek együtt tovább a kapualjhoz, a csomagot útközben bedobták egy nyitva felejtett (?) ablakon, amelynek teljesen el volt már rohadva a tokja, „itt a begyűjtő - mondta a gyerek -, ebbe a házba van bezárva az a nap, amikor megszülettem...” Lőrinc az ámfurtos kapualjnál fölvette a gyereket a nyakába, akkor már egy élő lucsok volt mindenük, akkor már négy kutya közül kettő eltépte a láncot, de még nem rohantak ki, habzott a szájuk, hosszú szőrük volt, hosszú, hegyes orruk is, belülről mintha alattomosan uszította volna őket valaki, a gyerek akkor azt mondta, hihetetlen okosan mondta: „édesapám, nekem már mindegy, én már úgysem nőlök meg, láthatod, ennyi idő - húsz év óta sem nőttem semennyit, dobj engem oda nekik, te pedig szaladj el...”

Erhardt lekecmergett az ágyról, kereste a papucsot, amit Elzától kölcsönbe kapott, amikor megtalálta, kezébe vette és tűnődve jobbra-balra forgatta. „Tisztára, mint az anyja! És micsoda vélemény! Ennél tömörebb véleményt nem is mondhatott volna az apjáról...” - Letolta a nadrágját, mert azt hitte, pizsamában aludt, és odaállt az ablakhoz. Még sötét volt. Az utcai lámpákat viszont már lekapcsolták. Lépések kopogtak az aszfalton. A parkolóból kifordult egy autó, fénykévéje rásütött a dugig tömött, horpadt kukákra.

Semmi értelme, hogy kimenjen a házból és elutazzon, gondolta. Ugyan mit érne vele! Mondjuk kimegy, és a busz benn áll a megállóban. Bizonyára nem futna, hogy elérje. Ha meg nem állna benn, nyilván már elment volna vagy ezután jönne. Akkor is mi lenne? Várná, hogy jöjjön végre, odaállna a sor legelejére, és amikor megérkezne, igyekezne, hogy mielőbb a belsejében legyen. Talán kíváncsi valakire, hogy el kelljen utaznia miatta? Legjobb tudomása szerint senkire, de senkire nem kíváncsi, jó neki itt, ahol van. Persze mégiscsak el fog utazni, hiszen az a dolga. Az a dolga, hogy elutazzon oda, ahol várják, ahová betérnek azok, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogy betérjenek oda. Kérik, hogy tegye meg nekik ezt és ezt, így és így. Viszont holnap ugyanúgy megtehetné. Nekik is és másoknak is. Azoknak a másoknak, akik amúgy is holnap jönnek. Addig csak nőjön a hajuk, növekedjen a szakálluk. Még jól is járnak, ha csak holnap jönnek, legalább egy nappal később női ki nekik újra. Az a helyzet, semmi sem indokolja, hogy ma utazzon el, gondolta. Az égvilágon semmi. És mégis el fog utazni. Hát nem hülyeség ez...?

Hirtelen visszahőkölt; annyira közel hajolt az ablakhoz, hogy leheletétől bepárásodott az üveg. Mintha valaki szánt szándékkal elébe állt volna! Gyorsan csiszitelt egy vonalzónyi csíkot az üvegen, és most már a csíkon keresztül lesett kifelé.

„De mi lett a gyerekkel? Odadobtam volna a gyerekemet a dögöknek?”

Különös, de erre nem emlékezett Erhardt. Mikor a feleségével szembetalálkozott - valahonnan egy sikátorból ballagott kifelé az asszony, már igencsak megöregedett szegény, csupán az orra volt a régi, ami még fiatalságára emlékeztetett, kissé csapott, nem túl hegyes, de nem is tömpe orr - a gyerek akkor már nem volt a nyakában. Eltűnt. Nyoma veszett. De ennek ott semmi jelentősége nem volt.

„Talán visszament egy másik biciklivázért.”

Az idő estefelé járt már; bár ez erősen vitatható, gondolta, hisz déltájban is lehet alkonyati sötétség, s meglehet, ez is csupán a beborult ég, a vihar műve volt; ott jött hát szembe vele az asszony, ő meg szintén haladt, ugye, szembe vele. „Mintha az anyám lenne!” - sóhajtott fel Lőrinc. Mert még az eső is pont olyan volt, mint gyerekkorában, mikor az anyja jött szembe vele. Szokása volt az anyjának, hogy időnként elindult valamerre, és neki, Lőrincnek kellett megkeresnie; igen, akkor is szakadt az eső, úgy gondolta, még egyszer lesétál a csarnokig, az anyját ha nem is találja meg, ő azért csak hadd ázzon át rendesen, kapjon egy jó kis tüdőgyulladást, olyat, amilyet egyszer már kapott: közepes láz, homályos látás, szilvalekvárral adták be neki a germicidet, akkor azt hitte, vége, hogy itt van tizenegynéhány évesen, és máris vége, „nem baj, majd gyönyörű csokrot hoz anya a síromra”; még egyszer lesétál a csarnokig, gondolta, ment a szakadó esőben, már nem sírt, nem is félt, és akkor Bakóék kerítésénél szembetalálkozott az anyjával. Ahogy imitten szembetalálkozott most a feleségével. Az asszony nyomban felismerte: „Lőrinc, te vagy az?”

„Milyen fátyolos a hangja - gondolta Lőrinc. - Fátyol van a hangjában. Mint volt régen a hajában, a hajából. Aláomló fátyol. Nem földet söprő, csak a vállát...” - Semmit se felelt, és nem is nézett az asszonyra, ment tovább, határozott léptekkel befelé a sikátoron,magában beszélt csak:

„Mindig szerettem volna mesélni neki - mondta -, de már nem mesélhetek, már késő lett. Úgy látszik, annyival is be kell érnem már, hogy elhitetem magammal, hozzá is szólok, amikor magamban beszélek. Ez a folytonos távolodás tőle, ez most a beszédem vele. Vajon látja-e, amit mondok? Kétoldalt kirakatok, bezúzott üvegű kirakatok, belül fodros szoknyácskás hajasbabák az üvegcserép-szőnyegen - látja-e? Szerettem volna beszélni neki, s párszor hozzá is fogtam már, hogy beszélek, és mondhatom, beszéltem is néki egy-s-mást, de valami miatt nem tudtam igazán felszabadultan beszélni hozzá. Ahhoz, hogy felszabadultan beszélhessek, réges-rég beszélni kellett volna már vele, és sokat, nagyon sokat kellett volna beszélni. Mert akkor az a kevés beszéd is, amit már beszéltem vele, őszintébb lett volna. De mert nem volt felszabadult, nem lehetett őszinte sem. Néha, mikor beszéltem hozzá, és egy pillanatra - mintegy magamra nézve - megláttam magamat, amint beszélek, és azt gondoltam, milyen jól beszélek, nem is akadok el, mi lenne, ha elakadnék - egyszeriben bekövetkezett, egyszerre csak leálltam...”

Szemből kapta az esőt, az inge lucskosan rátapadt a testére, élesen kirajzolódtak alóla vékony bordái. „Sovány lettem, annyi szent - gondolta -, sokkal soványabb, mint voltam.” - Levette az inget, gyorsan kicsavarta belőle az esőlevet, s mivel úgy vette észre, sokkal egyenletesebb a járása, ha fölül nincs rajta ruha, nem húzta már vissza, csak lazán rákötötte a derekára. - „Egyszer meg gyönyörű, márkás autóban ültem; ezt is el akartam volna mesélni neki, de féltem, hogy elakadok, s inkább nem meséltem el. - Egyedül ültem benne. Hatalmas erdőn haladtam át. Fák szaladtak el mellettem. Éreztem a lombok hűvösét. Letekertem a kocsi ablakát, hagytam, sőt kívántam, hogy a száguldás szele az arcomba vágjon. Jó volt, szabadnak éreztem magam. S akkor egyszercsak felfigyeltem valamire. Hogy nincsenek is fák, sehol egy fa, sem előttem, sem pedig mögöttem, sík, kihalt, kopár terepen rohanok...! Lefékeztem az autót, az órámra néztem, de az időből nem tudtam megállapítani, mióta vagyok úton. Gyorsan rágyújtottam egy cigarettára, és visszafordultam. Ismeretlen vidéken haladtam, nem emlékeztem, hogy valaha is jártam volna erre, más út viszont nem volt. Leállítottam a motort, kicsit hagytam még gurulni a kocsit, néztem egyre a tájat. Teljesen halott, se szél, se csobogás. Kiszálltam és vizelni kezdtem. Úgy vettem észre, amit lelocsolok, az menten elszárad. Leguggoltam és megnéztem. A fű zöld volt, tehát nem száradt el. Viszont amikor beültem a kocsiba és indulni akartam tovább, hirtelen ráeszméltem, hogy behugyoztam; végképp nem értettem már semmit sem...”

Nagy, kivájt tökökben gyertyák világítottak a sikátornak e szakaszán jobbról is, balról is. A lángnyelvek kissé hajladoztak, ám állták a szelet, állták az esőcsapásokat. Lőrinc most kicsit hézagosán gondolkozott, máskor is előfordult már ilyen, általában akkor, amikor egy kész gondolatkörön belül, ettől mintegy független gondolatai támadtak: „vertem is?... szentül meg vagyok... mert azzal is bennem, hogy talán semmi másért nem... afféle henger ... mint azt a másikat magamban... melyben minden alkímiai kísérletre.”* - Lőrinc kidomborította mellkasát, hogy minél nagyobb felületen érintkezzen az esővel, mely - így érezte - az Ég verejtéke. Közben folytatta útját, s folytatta beszédét is magában:

„Máskor egy lánnyal voltam, sosem láttam azelőtt, mégis úgy éreztem ott, hogy mi már szerelmeskedtünk. Sőt, lehet, hogy újból szerelmeskedünk. Cserjés patakparton álltunk, nem egészen a szélén, kicsit távolabb, a vizet nem is láttuk, csak tudtuk, hogy kék, s hogy káposztalevelek úsznak rajta. A gyakori esőzések kissé megszaggatták a partot, gyökerek lógtak alá, hajszálgyökerek, mint a pókháló, tömött, néhol laza földtuskókból, csimbókosan is. Nyitva volt a kocsink ajtaja. Egy szép játékautó a fűben hevert felborulva. Fölvettem és kicsit körbetapogattam, aztán zsebredugtam. Pitymallati fény volt, de az is lehet, hogy már alkonyodott. A lány nagyon szép volt, még a régimódi plisszérozott szoknya is jól állt neki, s én néztem is volna már a helyet, ahol ledőlhetnénk kicsit. De tudtam, hogy indulnunk kell tovább, a vágy afféle elgondolás maradt csak. így sem volt fájó, nem szomorkodtunk, hogy nem valósulhat meg, különben is kicsit olyan volt, mintha túl lennénk máris rajta. Azaz: nincs nagy baj, hogy újra, hogy még egyszer nem lehet. Két nagyobbacska fiú jött akkor, illetve az egyik megállt az úton, a másik viszont a kocsink körül ődöngött, sőt körülöttem is, mintha be akarna nyúlni a zsebembe. De látva, hogy én mindegyre elfordulok tőle, s talán azért is mert, hozzá képest én igazán nagy vagyok, inkább lecsoszogott a patak-partra. Mi beszálltunk az autóba, a lány előreült mellém, s akkor hanyagul odapottyantottam a játékot a gyereknek. Sajnáltam, hogy nem lehet az enyém, de a mozdulat kárpótolt, olyan felnőttesnek éreztem...

Aztán egy iskolában voltam, tetőzete nem volt, sőt, nem volt meg mind a négy fala sem, amelyek még álltak, azok is rém messze egymástól. Nagyon nagy padokban ültünk, emlékszem, elszórtan, tulajdonképpen alig voltunk néhányan. Mindenkinek volt egy ritkás rácsa (kis létraszerű valami) a könyöke mellett a padon. Mert épp írtunk egy rézsűt vonalas füzetbe, eszünkbe nem jutott, hogy a füzetet úgy is fordíthatnánk, hogy a vonalak párhuzamosak legyenek a pad lapjának alsó szélével. Nekünk így is jó volt. Sőt épp így volt jó. Mintha a valamikori osztálytársaim körében ülnék, gondolkoztam. De nem jött el mindenki. Vagy nagyon távol ülünk egymástól, azért tűnik a létszám kevesebbnek? S igazán nem is volt föltétlen muszáj betérnünk ide. De ha már itt vagyunk - írnunk kell. És tudtuk, hogy jön majd egy férfi szűk öltönyben (pepita mintás), és hogy ő fogja eldönteni, a tudásnak milyen fokán állunk. Alig írtam valamit, engem biztosan megdorgál majd, gondoltam. De volt ott egy tanárnő is, mozdulatlanul az asztalnál ült, folyt az arcán a verejték. Élő szobor, amelyből lassan elszivárog a nedvesség, gondoltam. A szűkruhás férfi tényleg megjelent; jó is, hogy túl leszünk ezen, sóhajtottam, mindegy, hogy mivel büntet. Hátul valamelyikőnknek azt mondta: »Maga P.-től olvasott csak?! Hát kérem, az nagy nulla.« Most mellém ért, láttam, hogy a lába szárán szétfeslett a feszes nadrág, jó ujjnyi helyen, de még tartotta pár cérnaszál. Engem megsimogatott, mikor elmondtam, ki a patrónusom, s mert szelíd, jámbor az arcom. Elmehettem. És V. is eljöhetett, ő ült hozzám a legközelebb. Egy mély völgyben (inkább szurdokban) vicinális várt bennünket, sokkal öregebb masina, mint gondoltuk. Menet közben leléphettünk róla, s ha akartunk volna, vissza is. De nem akartunk. Légpuska volt nálunk, nem az enyém, nem is V.-é, ajándékba kaptuk, hogy kitől, az nem fontos. Nagyon nagy mezőségre értünk, enyhén emelkedett, szélén fél méteres csapás, olyan, mintha vonalban fölperzselték volna a száraz kórót, szabályos csík, ezen ballagtunk. De az emelkedő tetején véget ért az út, találomra választottunk egy irányt, az volt a lényeg, hogy lefelé. Utóbb láttuk, hogy ez az oldal teraszos, három terasza volt a dombvonulatnak, mi a középsőn mentünk. Egyre sötétebb lett, és nemcsak a beborult ég miatt, de a fák lombozata is sötétített, ugyanis erdőben voltunk már, igaz, ritkás erdőben, viszont errefelé a fáknak hatalmas koronájuk volt. Kimerészkedtünk a terasz széléig, s onnan mutattam fölfelé társamnak, hogy nézze, ott van az a ház (pince?), ahová meg kell érkeznünk. Ám magam is elcsodálkoztam: nem ilyennek tudtam az épületet; kicsinek, meghittnek, az meg ott hosszú, tornya van, kőből való, lehet, hogy kastély. Közben az alsó terasz felé is mutogattam, V. figyelmesen követte az ujjam. Ott lenn keskeny hasíték látszott, nem túl erős, de nem is halovány fénycsík világított be. Mikor majd visszafelé jövünk a háztól (onnan csakis egyenesen lefelé szabad haladni), ott fogunk kijönni. Ha minden igaz, tettem még hozzá magamban, ha minden igaz. Annyi biztos, sokat kell addig gyalogolnunk...”

Lőrinc most visszanézett a sikátorból. Nem volt ennek különösebb célja, a feleségét innen nem láthatta volna, egyébként is megfeledkezett már róla. így hát nem is gondolta, hogy a feleségének beszél, csakis magának mondta:

„Egyszer egy földbevájt égető-lyukra leltem. Benne hegyes furdancsra felcsavart halkonzerv-tető. Egészen lágy, de mégsem ragadós, egyik oldalán csíkosan barázdált kátrány-rög is volt a lyukban. Ilyet kerestem mindig, most legalább hazavihetem, gondoltam. De előbb két kört kellett tennem a felüljáró alatt. Aztán kis vézna fácskák között ki a rétre! A hangjukat ugyan még nem hallottam, de ingjük fehérje már messziről fel-felvillant - rúgták a bőrt a fiúk, sőt Z. lányai is ott voltak. A katonák lövéseitől kissé tartani kellett, de mint fiatal barátaim elmondták: csak elvétve téved ide egy-egy fütyülős töltény. Viszont az égen tündökletes fényű s formátumú robbanások. S mind hangtalan, illetve néha-néha egy-egy tompa pukkanás, de már megállapíthatatlan, hogy honnan, melyik - már elillant - tüneményből eredt, azaz, melyiknek lehetett hangeffektusa. Itt, a rét mélyzöld ölén, hanyattfekve, hangyáktól és csigáktól ellepve végtelenül a nyár!, gondoltam. S mintha mi magunk is végtelenülnénk benne!... Csalóka hit s remény. Már fel-feltűntek a horizonton komor lovasok, iszonytató tömegű felhőtornyok. Alattomosan körbecserkésztek minket. Még jó, hogy ágyúzzák őket, mondtuk. Bár utóbb épp ellenkező véleményen voltunk. Hogy talán maga azágyúzás, e vakmerő tett gerjesztette s ösztökélte sebes közeledésre e légnemű kolosszusokat, monstrumokat...”

Mikor beszédének e pontjáig ért Lőrinc, lépéseket halott közeledni. Négy férfi jött szembe vele az út teljes szélességét bitorolva. Azok észre sem vették őt, egyenes tartással elhaladtak mellette, úgy tűnt, fontos dolgokról beszélnek. Az első azt mondta: „Micsoda idő, mit szólnak, micsoda idő!” A második: „Képzeljék, a szomszédasszonyom (ó, ne képzeljenek semmit se!) ott állt reggel a kertkapuban. Képzeljenek el egy marha jó nőt, egy marha jót!...” A harmadik tegezte valamelyiket, és közönségesen csak ahhoz intézte beszédét: „Nézd, öregem, én kimegyek oda, ha kell, én kimegyek, tényleg. De oda pracli is kell ám, pajtikám, pracli! Mondta a barátom is. Hát naná, mondtam neki. Hülye, azt hiszi nálam semmi se...” A negyedik halk volt és szomorú: „Szegény édesanyám meghalt, tudják, és most ott vannak a tyúkok. Negyvenegy. És a tojások. Ma is összeszedtem hetvenet. De nézzék, kedves uraim, hát van nekem időm, van nekem időm, van nekem...?”

Lőrinc gondolt egyet, és utánuk eredt. Már közébük csapódott és fölvette lépésüket, mikor egyszercsak rákerült a sor, hogy ő is szóljon. Megköszörülte torkát, illedelmesen bemutatkozott, majd csendesen azt mondta:

„Hosszú mássalhangzók című költeményemet, kérem, uraim, hallgassák meg:

annyi

asszony

fonnyad

hosszan

mennyi

messze

süllyed

vessző”

Lőrinc kettőt köhintett, hogy jelezze, befejezte a versmondást. És úgy döntött, befejezi már az együttlépegetést is az urakkal. Mert hirtelen ráeszmélt, hogy visszafelé halad a sikátoron, s neki semmi kedve újra találkozni a feleségével, aki bizonyára még mindig ott áll valahol abban a hideg esőben, és néz őutána.

Megfordult, s indult most már véglegesen befelé, egyedül. Még hátrakiáltott az uraknak: „Kérem, mondják meg neki, hogy nem láttak!...”

 

3. fejezet

Buszon - A „drót” - Fölmagasodó kehely

 

„Öltözz már, az istenért! Mindjárt a hatórást is lekésed! Hánykor nyitnak nálatok?”

Erhardt nem fordult hátra, az üveg tükrében is jól látta Elzát: ott áll a nyitott ajtóban, teljesen kitölti a keretet. „Jól van. Persze. Jól van...” - kénytelen-kelletlen megfordult, odament az ágyhoz, fölszedegette a ruháit, melyeket az imént vetett le,  s Elzától kissé elfordulva öltözni kezdett.

Amikor kilépett a kapun, a verebek már csiviteltek a fákon, és le-föl röpködtek. Hihetetlenül hamar kivilágosodott. Az esőnek persze nyoma sem volt, gondolta, fölszárította a szél,ami mostanra már teljesen megszűnt. Az a fajta zöld illattal teli reggel volt, mely felébreszti az emberben a nagy perspektívák utáni vágyat. Nem is sietett Erhardt a munkába. A hatórás busz éppen benn állt a megállóban, ő fütyörészve jobbra fordult, kezét zsebre vágta, és megállt egy hirdetőoszlop előtt, úgy, hogy a buszból, a hátsó ablaknál állók is lássák, hogy megállt. Elmélyülten nézni kezdte a plakátot, „Így csapom be azokat, akik remélték, hogy az orrom előtt csukódik be az ajtó. Nesze nektek! Most röhögjetek, ha bírtok!” A busz meg szépen kikanyarodott a leállóöbölből. „Viszlát! Agyő! Nagyon örültem!...” Utána egy kis időre egyedül maradt. Ami kellett is lelkiállapotának. Nézegette a tőle pár méterre szabadon burjánzó sövényt. Észrevette, hogy a verebek oda is berepülnek, a sűrűjébe, s hogy akkor sem szállnak föl, amikor egy-egy járókelő elhalad mellettük. Kedvet érzett hozzá, hogy behajítson a bokorba egy követ, de sehol egy kő, ezért inkább elsétált kicsit arrafelé. A madarak egyike-másika követte a szemével, s mintha odaszóltak volna társaiknak: ő az! A csiripelés abbamaradt, mozdulatlanul figyelték. Lőrinc ekkor megfordult, és jött visszafelé. Mikor egyvonalba ért velük, hirtelen lehajolt, mintha elejtett volna valamit. A verebek abban a pillanatban riadtan, surrogva fölrepültek.

 Közben már gyülekeztek a következő busszal utazni szándékozók. Egy férfi két pöttöm gyereke őrizetében állt, a lurkók olyanok voltak, mint a két lábon járó gubók, behúzták a nyakukat, fáztak, igen vékonykán öltöztette őket az apjuk. Mellettük egy barnatáskás fiatalember állt, unalmában sarkáról a lábbujjaira, lábujjairól a sarkára billegett. Már-már olyan fináncos, rendőrös volt ez a mozgás! Lőrinc vizsgálni kezdte, hogy egészen mitől nem olyan mégsem. A táska egyértelműen fölösleges kellék, állapította meg, és a kilengésben is van némi erőltetettség, a kezeknek viszont hátul össze kellene fonódniuk. Valami lehetne a kézben, egy papiros vagy egy ébenfaszínű bikacsök. S akkor valaki vigyázva az illető egyén mögé osonna, és egy éles, szélespengéjű késsel, sutty!, lenyisszantaná markolatánál a kackiásan himbálódzó gumibotot. Az a kis csonka micsoda meg ott maradna a csuklón egy szíjon, és véznácskán ide-oda mozogna. „Plakátra való kép volna! Plakátra való!

És még mindig nem jött a fél hetes.

Néhány kikent képű nő is állt még a megállóban, ezekre azonban Lőrinc nem nagyon figyelt. Pedig egyikőjükkel - egy pöttyös blúzossal - később rendkívüli közelségbe kerül a buszon. Annyira tömve volt utasokkal ez a járat, hogy amint berobogott és kinyíltak az ajtók, a vezető máris veszettül csengetett, hogy indul. Iszonytató tülekedés kezdődött, és hát Lőrinc se udvariaskodott, sőt úgy sikerült, hogy megelőzte a felszállásban a pöttyös blúzost. Ahogy elindult a busz, máris érezni kezdte arcán, fülén, halántékán a parázsló tekinteteket, amint nézik, mi több: lenézik, és nem csupán helyzetüknél fogva (magasabban voltak, mint ő; neki és a nőnek csak egy-egy lépcső jutott), de úgy is, mint férfit. „Na és aztán! Na és aztán!” - hessegette el a gondolatot. Ugyanakkor viszont nagyon is érzékenyen érintette a dolog. Még a szája is leflettyedt zavarában, s hasztalan erőltetett magára egy pózt: nézze 6 csak nyugodtan az előtte álló könyököket - úgy érezte, az utasok szemében egyre ostobább és ostobább lesz. „Ha kívánhatnék valamit - gondolta -, mindenképpen azt kívánnám legelébb, hogy a füleim - ezek az elálló vackok - ne legyenek elállóak többé, hogy a hajam – ez a babásan göndör soha ne legyen már göndör, én magam viszont legyek megnyerő külsejű, legyek férfias, legyek méltóságteljes, és főleg magas, magas! Olyan legyek, akinek szívesen elnézik a kisebb hibát. Olyan legyek, aki előtt gyávákká, megalkuvókká törpülnek a többiek!...”

A nő a következő megállónál leszállt egy pillanatra, s akkor Lőrincnek is le kellett szállnia, csupán csak azért, hogy zavartalanul leszállhassanak azok, akik tényleg le akartak szállni. Ők azután visszaléptek, de most a nő ment fel a buszra elsőnek, s így került Lőrinc még inkább szélre, a legalsó lépcsőre. „A szívem! - sóhajtotta. - A szívem!” - és próbálta a kezével elérni a mellkasát, hogy kicsikét megmasszírozza. Azt érezte ugyanis (nem először az utóbbi időben), hogy a szívéből egy drótszál, egy girbegurba drótszál átvezet a bal karjába, s hogy ezt a drótszálat innen is onnan is hirtelen megrángatták.

Néhány suta mozdulatot tett a kezével, nem is volt nevezhető még próbálkozásnak sem, valójában teljesen eltöltötte a félelem, nem az összeeséstől való félelem - nagyon jól tudta: lehetetlenség ezen a szűk helyen összeesni - a félelem, hogy olyan területre tévedhet a kezével, ami lemoshatatlan szégyent hozna rá, neadjisten a nő szoknyája vagy a blúza alá nyúl, „na nem - gondolta -, akkor már inkább álljon le a motor, legyen vége mindennek, hisz végtére is: most itt, vagy holnap másutt, olyan mindegy!...” - Oldalról kicsit belemélyesztette körmét a combjába, hogy fájjon. Egész kellemesnek találta ezt a szúró, égő fájdalmat. Lehunyta a szemét; vigyázva, hosszan beszívta, majd vigyázva, hosszan kifújta a levegőt.

„Mi lenne, ha befejeznék mindent, tényleg, mi lenne? - gondolta. - Kinek ártanék vele és kinek használnék? A gyerekeimnek csak javára tennék. Untig belőlem! - így lehetnek velem. Velünk volt és mégsem volt velünk, mondanák, jobb is, hogy elment, az asztalt se kell már nyitogatni ebédhez. Szegény apa, sokat görcsölt, igazán sajnáljuk.” - Erhardt hunyorogva felnézett. Olyan fakósárga volt most az arca bőre, mint az éretlen sárgadinnye húsa. A nő blúzán a pöttyök összefolytak a szemében. Távolabbra nem is kísérelt meg elnézni.

„De vajon nem kellene-e figyelmeztetnem, hogy bajban vagyok? Van szám és kezem. Sőt az orrommal is kopogtathatnék a hátán: Bocsásson meg... most meghalok! Tovább nem érdekelne semmi. A többi nem az én dolgom...”

Hirtelen felszisszent; újra érezte a drótot. Még jobban belemélyesztette körmét a combjába.

„Látja, kisasszony, a halálommal játszom, és közben itt ólálkodik körülöttem a halál - gondolta. - Rengetegszer megéreztem már a szagát. Néha jött mellettem, kísérgetett mindenfelé. Máskor csak behúzódott valahová, elüldögélt ott, tudta, úgyis arra fogok jönni újra.

Mert én nem tudtam örülni soha, nem tudtam. Nem mondanám, hogy csak gyűlöltem meg utáltam. Valahogy nem leltem örömömet semmiben. Ahogy a légkörből kiveszik az ózon, úgy voltam én a mosolygással - eme védőpajzstól (örökletesen?) megfosztottak.

Mikor a feleségem a közelemben volt, nem értettem, miért akkora teher számomra. Még a jóságos ábrázata is idegesített, a cselekedetei: főzés, mosás, minden. Vagy amikor megkért, fáradjak át a másik szobába, míg kitakarít. De csak ha nem zökkent nagyon ki a munkából. Csúfolódik ez itt?, gondoltam. Miféle munkám van nekem!...

Azért azt nem állítom, kisasszony, hogy a feleségem kicsúfolt volna engem. Nem, ő olyat nem mert. Félt tőlem. Lehet, hogy a félelem kötötte hozzám? Hát lehet ragaszkodni a félelemhez? Mi jó van abban? De ha nem a félelem, akkor mi? Mit jelenthetek számára a szigorúságon és a félelmen kívül? - gondolkoztam. Ki az, aki még elviselné tőlem mindezt? Nincs még egy olyan - mondtam -, nincs olyan! Én ezt tisztán láttam, mégis úgy viszonyultam a feleségemhez, mintha ő lett volna a nyűg nekem, így védekeznék - csodálkoztam magamon - a mindenét! Hogy támadással, örök támadásra való készenléttel rejteném legyőzhetőségem? Uramisten, hiszen telis-tele vagyok taktikával!

Máskülönben meg, ha nem volt a közelemben, mintha hiányzott volna. Mintha sajnálnom kéne, hogy nincs a közelemben. Mikor pedig nyilván az a jó neki. De én azt gondoltam, nem jó úgy neki. Hogy rettenetes neki nélkülem. Olyankor itt belül emésztett a dolog, és egyszerre volt jó és rossz. És éreztem a gonoszságomat, és egyre hevesebb utálat fogott el magam iránt. Miféle vérem van nekem, miféle?!

Valóban sajnáltam néha. Volt, hogy meg tudtam érteni. Azok kivételes pillanatok voltak!

Máskor meg magamat sajnáltam. Én tudtam csak, menynyire pokol nekem az életem. De persze eltitkoltam mindent. A környezetem nagyobb része semmit sem sejtett a bennem dúló viharokról. Sőt! Sőt azt gondolták - tudom, tudom -, afféle nyámnyila alak ez a Lőrinc, ostoba furkó! Ha ezzel egy szobába kerül az ember - isten ne adja! - akkor megfőhet a bárgyúságától, olyan sületlen tészta ennek az agya, a gondolatai meg mintha ennek a tésztának a kigőzölgései volnának - üres, ízetlen, szagtalan vacak!

El kellett jönnöm, kisasszony. Mert nekem csak akkor van valakim, amikor már nincsen. Olyankor nagyon tudok ám szeretni! Olyankor úgy érzem, föllelhetem magamban a végest és végtelent. Ilyen nagyon beteg vagyok én, igen.

És hogy pont nekem és a feleségemnek jutott ki mindezekből! Mert mi, kedves kisasszony, már gyerekkorunkban szerencsétlenek voltunk. Én nem ismerhetem magát, bizonyára maga is sóhajthatna, volna miért, mindenkinek van, az ember maga tudja, persze. De ez itt, higgye el, nem sóhaj, nem jajongás, bár ahhoz is értek. Ez inkább elcsodálkozás, még pontosabban: teljes értetlenség. Hát hogyan, az ember született szerencsétlen vagy született szerencsés? Született boldog vagy született boldogtalan? És mért nem lehet öröme az embernek, hölgyem, mért nem lehet? Mi a nyavalya okozza, hogy - noha volna miért örülni néha - mégsincs öröm? A magamfajta folyton az árnyékban kuksol. És hol irigykedve, hol megvetően nézi azokat, akik szépek és mosolygósak. Mert nem érti (pedig kidülled a szeme, hogy legalább megértse), nem érti, hogyan lehetnek frissek, üdék, jó illatúak lényük legmélyéből? Hogyan? Az istenit, hogyan?! Nem lehet, hogy ez az egész csak kémia?...

Nézze, milyen takarosak a házak errefelé! És az udvarok!

Ó, kis paradicsom mind! Tömzsi bukszusok, fehér hintaágy, dúsan zöldellő puha gyep. Itt aztán nyugodtan lehet elmélkedni...

Máskülönben meg azt tartom, törés nélkül semmilyen az ember. Amíg nem tapasztaltam valakin a törést, nem tudtam elfogadni. Sőt törés nélkül ellenszenves volt nekem. Valami steril, üvegszerű lénynek tudtam csupán. Vagy a Majdani Embernek, akiből minden tétovaság, ügyefogyottság precízen kiirtatik. Az úgymond Tökéletes Ember mintapéldányát láttam az olyanban. A célratörő, de mégiscsak üres embert, igen. Vagy talán én voltam üres mindig, s magamat láttam már a másikban is?

Mert végül is, kivel volt nekem a legtöbb bajom, hölgyem, kivel? Csakis magammal. Ha van Isten, nem bocsátja meg nekem, hogy sorsomba bevontam a gyerekeimet. Hogy ennyire örömtelen apává süllyedtem. A legborzalmasabb ezt tudni. Ezt, hogy a gyerekeimnek ilyen apa jutott. Semmi ünnep. Noha igyekeztem, komolyan igyekeztem, hogy ne legyek állandóan nyomott. Félek, beléjük ivódott már a mindenemből áradó keserűség. S az a rettenetes, rettenetes bizonytalanság-érzet, igen. Hol utáltam magamat, amiért semmire se megyek, hol meg épp sajnáltam, lehet, pont azért, mert elébb túlságos utálattal voltam magam iránt. Lőrinc vagyok-e, vagy Erhardt? - néha már ilyet kérdeztem magamtól. Ha Erhardtnak születtem, mért adták a Lőrinc nevet, mely csupa mélaság, langyosvíz? Ha viszont Lőrinc inkább vagyok, mért vágyom mégis Erhardtnak lenni? Mért nem jó nekem soha, ami van, mért nem?

A szétfeszítettség, hölgyem, igen! A szétfeszítettség!

Amikor átöleltem azt a csövet ott (nem is tudom már, hol), és egész éjjel zokogtam, igen, mint egy nem-tudom-kicsoda, mert még azt sem mondhatom: mint egy gyerek - jobban, sokkal jobban. A szívem már-már leállt. Mit gondol, mért fáj nekem, mért érzem én olyan sokszor a szívemet? Egy egészséges ember nem érzi a szívét. Én érzem. Vibrál. Röpdös. És miért? Hát mert az Isten gondolkodással büntet, s ugyanakkor nem hagy időt gondolkodni. Vagy lehet, hogy két valakit helyezett ebbe a testbe? - Maga is?... Magában is?... Jóságos ég! - Pedig engem vizsgáltak is, igen. Ó, hányszor még, és hogyan! Mezítelenre vetkőztettek, igen, és néztek be a seggembe. Ilyen is volt. Pedig nekem a szívem fájt. Vegyék ki belőlem azt a másikat, akitől még az utcán se tudok zavartalanul közlekedni! Még ott is, menet közben is látni kell magamat, ahogy megyek. És hogy vajon milyennek lát, aki szembe jön velem. Mert mindent tudni akarok, igen. Lehajtom a fejem, és úgy megyek már át az úton. De akkor meg azt mondom magamban: hülye vagy, te talán elhiszed, hogy úgy mész itt most, mint aki nem vesz tudomást semmiről, csak befelé figyel? Holott - nini - minden házsaroknál föllesel. Hamis vagy - mondom magamban. - Hamis, hamis, hamis! És gonosz is, igen. Mert igaz ugyan, hogy meghallgatod (elsőszülött fiút), de utána egyből el is küldöd, és úgy küldöd el, abban a fagyos érzésben, magára hagyva, szeretettelenül, és nem köszönsz el tőle, csak azt mondod neki: »na, menj!« Kegyetlen vagy és káromlod az Istent. Ezerszer megfogadod, hogy megőrződ nyugalmadat, mely nagynéha valóban szinte rád ül, mint egy bagoly. De oly gyorsan s váratlanul el is száll - amilyen hirtelen felröppen a madár. Szétszakad, megszakad valami benned - így érzed. Poklokat jár be a lelked, marcangoló, perzselő kínokat érzel, és olyankor még előtted van fáradt arca, a szemek alatti sötét félkör, a figyelmes, de szomorú tekintet; örömtelenül, súlyosan a te fiad. »De hiszen vét a taknyos - mondod aztán. - Itt is, és emitt is. Hanyag és bamba!...« Holott a véred nem állhatja csak, mert épp úgy vagy, hogy lehánynál mindent.

Büntet az Isten, büntet. De mi volt jó nekem ebben az életben, hogy magamba szállva érdemes lenne emlékezni még? Vagy folyton a rosszat engedem burjánzani, sőt szítom is? Igen, szítom is! Vesszen és vesszek, sietve az enyészetbe, mely Csönd és Semmi, mely beszív és ottmaraszt. És ilyenkor még a környezetemet is, amit pedig fölösleges, tudom, de mégis okolom. Okolom, okolom, okolom! (Teleírnék egy könyvet ezzel a szóval: okolom). Mert én figyelemmel vagyok rájuk és még ezer dologra, de ők énrám soha. Ők csak a haragomtól, igen, a haragomtól féltek. Soha sem néztek belém önszántukból, soha. Ügy szűnni meg - rimánkodtam néha -, hogy elfordulva ezektől, közünk se volt egymáshoz, hamvaimat a tenger vagy a föld nyelje el, s ne legyen hely, hol megnevezhető vagyok, ahol őrizni hiszik poromat. Ne legyek sehol. Még emlékeikből is vesszek ki. Töröltessem el örökre! Istenem, add meg a békét magammal!...

Mért nem áll meg már a busz, miért nem?...

Mert egyszer majd elmúlik ez a rettenetes nyomás is itt belül, kisasszony, elmúlik. Sok mindenbe belefogtam, és nem értem semminek a végére. Ha néha sebezhetetlennek is hittem magam, a következő pillanatban biztos már azon töprengtem, mért vagyok sebezhető. A gondolkozásom és a cselekedeteim mintha kívülem estek volna meg. Valami oknál fogva leváltam mindenről. Vagy talán: levált minden énrólam? Ha észre is vettem ezt időnként - nem foglalkoztatott különösebben. Úgy voltam vele, mint a fa a leveleivel, mikor erős szélben, épp a levelek megléte végett hajladozik az egész lombkorona. Sebaj, majd lehullanak, s már nem döntögeti aszél annyira a törzset. Ők a folyton növekvők, de az elfogyók is egyúttal, a törzs az marad, és türelmes. Csakhogy én nem voltam türelmes, hölgyem. Hamisság volt a türelmem. Nagyon hamar beletanultam a módjába, hogyan kell türelmesnek és csöndesnek mutatkozni. Nem vettem észre, hogy amutatkozás lett a lényeg. Vagy észrevettem ugyan, de gondoltam: így is jó, a mutatkozás is jó, mások is így tesznek. S a félelemmel, a bennem elhatalmasodó sötét félelemmel ugyanígy akartam eljárni. Letagadtam. Úgy képzeltem, az alényeg: hihetően le tudom-e tagadni. A fiam, a kisebbik, mintha beszélt is volna nekem ilyenről egyszer. Éjjel. Ott a kapualjnál. Már emlékszem. Maga persze erről semmit sem tudhat, kisasszony. Nekem is csak most ötlött eszembe. Igen, elfeledtem, de most már pontosan tudom. Ahogy azt is, hogy nem dobtam oda a fiamat, mégsem dobtam oda a dögöknek. Hál' isten, nem dobtam oda!... Látja, így emlékezünk teljesen váratlanul már-már elfeledettnek vélt pillanatokra!

»Nem jönnek ki, ne félj - szóltam akkor a gyerekemre, és igyekeztem hangomnak magabiztosságot kölcsönözni. - Csak rángatják a fejüket a helyükön. Betanítottak ezek. Nézd, amelyik eltépte a láncát, az is a helyén marad...«

»Én nem félek, édesapám - mondta a gyerek. - Én csak azt akartam, hogy te ne félj. «

»Szép tőled, fiam, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, eltúlzod kicsit. «

»Nem gondolom, hogy eltúloznám - mondta igen okos beszéddel a gyerek. - Éreztem az előbb, hogy nagyon félsz. S ha kirohantak volna a kutyák, biztosan tudom, odadobtál volna nekik. Azért is tanácsoltam, hogy dobjál oda, mert reméltem, ha én magam kérlek rá, talán mégsem teszed meg. Én nem tőlük féltem, édesapám, hanem tőled - ne haragudj meg ezért. Pontosabban attól, hogy te félsz, attól féltem. Úgy éreztem, ha még egy kicsivel jobban s tovább félsz, nem ülhetek biztonságosan a nyakadban. De újra kérlek, ne haragudj meg ezért. «

S tudja-e, hölgyem, mit mondtam én neki ekkor?

»Szervusz, hová mész, mert én most elmegyek innen. Ha akarsz, velem jöhetsz, de ha továbbra is félsz tőlem, akkor menj egyedül. Különben is - tettem még hozzá -, nem vagy már gyerek. «

»Úgy látom - szólt újra a fiú -, mégiscsak megbántódtál, édesapám. Talán nem kellett volna mindezt elmondanom neked. Hiszen már elmúlt a félelmed. Nem is tudom, mért mondtam el. Valószínűleg azért, hogy jobb legyen neked...«

»Jobb legyen? Ezt meg hogyan érted? De gyorsan, mert még tényleg kirohannak a dögök!...«

»Úgy értem, ahogy mondom: jobb legyen. Amint elmúlt a félelmed, lám, máris elfeledted. Vagy inkább azt mondanám: nem akarsz emlékezni rá. Csakhogy így nem oldasz meg semmit, édesapám. Inkább még ártasz vele magadnak, azzal, hogy szándékosan feleded. Vajon nem szeretnél-e nem félni? Akkor pedig sürgősen be kell látnod magad előtt, hogy igenis féltél. «

»Ez meg milyen beszéd, te gyerek!«

»A félelem nem kívül van, hanem belül - olyan beszéd ez, ne haragudj. Magadtól félsz, édesapám, mert te tudod a legjobban, hogy gyenge vagy. De hogy gyenge vagy, azt ugyanúgy eltitkolnád, mint a félelmet. «

Tudja, kisasszony, ennyi okos beszédtől könnyen fölmérgesedik az ember. De én uralkodtam magamon, uralkodtam.

»Nézd, már nem is esik annyira - mondtam. - Talán el is indulhatnánk. Te mész, fiam, jobbra, én meg megyek balra. No, Isten áldjon!...«

»Csak azt akartam volna - szólt még vissza a gyerek -, hogy teneked, édesapám, jobb legyen. De már ki kell hogy mondjam: azzal, hogy beszédemet afféle gyerek-beszédnek könyveled el, bizony, újabb hibát követsz el. És megint, megintcsak magad ellen.«

Így beszélt velem a taknyos. És tudja, hölgyem, teljesen igaza volt. De mi történt, tényleg, mért nem áll meg a busz soha?...”

A torka teljesen kiszáradt. És most már a torkában is érzett valami keményet. A bal karja meg teljesen kész volt már, nem is érdekelte, „zsibbadj csak - mondta -, szakadj le, akkor legalább a drót is elszakad talán...”

Nézte a nőt. A hátát. Ha már mindenképpen el kell szenvednie ezt a végtelen utazást, anélkül, hogy csak halvány sejtelme is lenne, hová tartanak, Lőrinc arra gondolt, tovább már nem áll ellen a helyzet kínálta lehetőségnek, igenis élni fog vele, persze csak nagyon finoman, igen, gondolta, akár ha egy lágy fuvallat horpasztaná be a blúz szövetét, éppoly finoman kell izzadt homlokával nekidőlnie a nőnek. Tehát nekidől, mintegy élő dúcolást képez a hölgy gerincének, s közben - mert nagyon nagy szüksége volna rá - lopva alszik egy kicsit.

„És ha pofon vág? Akkor mi lesz?” - Ez egyszerűen nem következhet be. Egyébként - fordított hirtelen a gondolatán - gyávább ő, semhogy neki merjen dőlni, tudja. De mért szorult őbelé annyi gügyeség? Olyan puhánnyá vált néha, megjuhászodott, kettőt se mert szólni. Talán annyira tisztelte (félte?) a másik ember személyét? Holott könnyű, locsogó és bohém is lehetett volna. De legalább trombitáit volna legbelül a szívében olykor, vagy csipiszelt volna a zsebében, és áradt volna szét, áradt volna el - legalább magának - üdén, bódítón, mint az esti jázminok, „ó, bárcsak hűlt volna meg bennem a gügyeség, hogy prüszkölt volna - gondolta -, hűlt volna meg!”

Mint vizelés közben a gyorsan lefutó borzongás, egy hirtelen feltörő, ám sebesen tovatűnő, egyszerre kellemes és kellemetlen reszketés járta át. Ekkor ernyedten, elgyengülve lehunyta a szemét, s azt remélte, mindjárt elalszik; no lám, mondta kábán, nem kell ide a nő gerince sem, tud ő aludni támaszték nélkül is, igen, ugyanúgy alszik majd, mint aludt régen, az őrségben. És akkor a semmiből egyszeriben egy kopaszodó, borostás arcú fiatalember képe merült fel előtte vérző homlokkal. Lőrinc alig ismerte fel. Bizony, ezt a férfit rugdalta földön fektében három suhanc egyik este, jutott eszébe, amikor ő a munkából tartott hazafelé. Most már emlékszik, úgy nyúlt el ott a földön ez az ember, mint egy elrongyolódott, kihajított, lucskosan ázott szőnyeg, mozdulatlanul feküdt a vérében, csak a rúgások billegtették meg olykor a testet, mintha önmagától már vonaglani sem tudott volna. „Béke neked, testvér, én mentem el akkor ott, fáradt voltam, igen, de szerettelek, láttam ahogy véresre kalapálják a fejedet, jöjj közelebb, testvér, mutasd: ez még itt, ugye, az akkori sebed?”

Aztán egy fiatal, kimerült katonát látott feküdni az árokparton; lucskos, szakadt ingben, kifakult, sáros esőgalléron szétvetett lábakkal hasalt, s a szeméhez emelt távcsővel feszülten a fűzfákon túli rét felé figyelt.

„A rét... - lihegte a katona, és Lőrinc hallotta a lihegést, és látta is, amit a katona látott, a rétet látta ugyanúgy, kicsit kinagyítva, némának és mozdulatlannak látta, miként a katona. - A rét, igen... - súgta a katona; kipiszkálta az összecsomósodott nyálat a szája sarkából; sárga volt, mint a csipa, és nyúlós, a körme alá is beragadt. - Igen - rebegte a katona -, most jön... Igen - mondta -, most fog kilépni, most!...” - És a távcsőn keresztül Lőrinc látta, amit a katona látott: a lombok mögül egy lány lépett ki a rét-színpadra, 13-14 éves ha volt, megállt a térdig érő fűben, szembe fordult a katona távcsövével, föllebbentette a szoknyáját, középen kicsit letolta a bugyit, majd különös, élveteg pillantást vetve a katonára, gyakorlott mozdulattal egy leveles bodzaágat dugott a lába közé; összeszorította a combját, sebesen forogni kezdett a színpadon, négyszer-ötször is megfordult a tengelye körül, s végül ájulást színlelve, hirtelen a homlokára csapott, és tettetve elzuhant.

Lőrinc nézte a katonát. A katona kipállott, elvékonyult ujjaival mohón tépte maga körül a füvet. A keményre száradt, pengeéles levelek mélyen bevágtak a húsába. Az inge alá, a nadrágja alá (a nadrágba) gyömöszölte a letépett gazt, közben alaposan összevérzett mindent. Aztán visszahempergett a kulacsához, és kevés vízzel meglocsolta a sapkáját. A távcső elől kúszva hajtogatta félre a magasabbra nőtt katángkórót, lándzsás útifüvet, közben föl akart volna állni, ám magatehetetlenül visszahanyatlott, mint egy kehes ló, végül nagy nehezen sikerült feltérdelnie, s akarna vízzel teli poharat emelne a szájához, éppoly remegve, kapkodva, idegesen tartotta szeme elé az átforrósodott távcsövet.

De a lányt nem találta sehol.

Akkor minden erejét összeszedve egy szempillantás alatt fölállt, s nemcsak fölállt - Lőrinc figyelte -, de lábujjhegyre is emelkedett, és immáron távcső nélkül, imbolyogva, véreres szemmel tekintett körbe.

Forróság. Csönd. Sem állat, sem ember, sem egyetlen madár nem mutatkozott.

„Már negyedik napja... - motyogta maga elé a katona; Lőrinc elég tisztán hallotta, de hogy még tisztábban hallja, fejét hátravetette, és fülével feszülten a busz ajtajának hideg üvegéhez simult. - Már negyedik napja túrom az anyaföldet - mondta a katona. - S tulajdonképpen - igen - tulajdonképpen már az első napon megerősödött bennem a gyanú... a gyanú, hogy ez a lány csakis hibbant lehet. És tulajdonképpen. tulajdonképpen nem értem, hogy miért érdekel mégis, ha egyszer tudom róla, hogy dilis. Valószínű, se apja, se anyja, egy ócska kunyhóban, öregek közt éli sivár napjait, igazából senki sem törődik vele, enni adnak neki és kész, annak fejében viszont mindenféle piszkos munkát elvégeztetnek vele.

Látszólag ugyanolyan ember, mint én, de míg nekem nem okoz gondot féken tartani vágyaimat, addig ő egyszerűen kísérletet sem tesz, hogy kordában tartsa. Sőt egyenesen kívánja, hogy nézzék s megbotránkozzanak rajta, mindez gyönyörérzetét csak fokozza. Igen, igen, kétségtelenül bűnös jellem. Bár, ha jól meggondolom, titkon, magamban vajon én nem tettem-e túl máris ezen az őrült tomboláson, és rólam aztán senki sem feltételezi, hogy hibbant vagyok, de még bűnösnek se gondol senki sem...”

Az ujjbegyén ejtett seb mind szélesebbre nyílt, s a vágásba belecsordogált most a sós izzadság. A katona csak akkor vette észre, hogy véresek az ujjai, mindkét keze véres, akár egy gyilkosé. „Hát talán - mondta döbbenten -, már el is követtem?!... Semmiképpen - felelte -, semmiképpen... Mégis olyan most - tűnődött -, mintha igen... Igen, igen - hebegte -, már megtörtént minden... Végigkúsztam az árokparton, aztán a fűben, egy kiálló gyökér felhasította az ingem... ehun van, ni, a szakadás!.. . Azután teljesen a földhöz lapulva füleltem. Talán fél óra is eltelt, mire meghallottam. Közeledett. Surrogott a fű. Tompán hallottam a lépteit. Mezítláb van megint, gondoltam. Aztán arra gondoltam, bizonyára rém koszos a bőre, a pórusai telve vannak porral és piszokkal, és mert eszeveszettül forróak a nappalok, nyilván izzad is, akkor pedig marhára büdös lehet Kezem a földre dobott fegyver závárzatán, vigyázva, keményen megmarkoltam, közben kissé fölemeltem a fejem, arcomba vér tolult. Ott volt. Meglátott. Hirtelen fölugrottam, de ő már futott, a bodzaág kihullott a lába közéből, rémületében egy teljesen új csapást taposott a fűben, zsíros haja fáklyalángként lobogott utána, egyszer balra, másszor jobbra szökkent. Sebesen futottam utána, már-már elértem. Minden erőmet a lábamba kényszerítve, hatalmasan, mint az áldozatát űző s ahhoz kellő közelségbe került vad, elrugaszkodtam a földtől, és úsztam, fegyverrel a kezemben úsztam, úsztam felé, a feje magasságában úsztam. Hátravetette tekintetét. Felsikított. Öklömet már az arcába márthattam. Elzuhant, fölhemperedett, mint egy taknyos gyerek. Ráomoltam, rászakadtam súlyommal, akár lombkoronájával a kidőlt fa. Kiáltotta, hogy: ne, ne, nem akarom! Hangja belefúlt a fűbe, feltérdepelt és mászott volna el, de még idejében elcsíphettem a bokáját. Visszarántottam, a szoknya mentőövként hurkába csavarodva a hóna alatt, ráordítottam: itt maradsz! Fröcskölt a nyálam, a szívem majd kiugrott, már a fejtetőmön kalapált. Próbált feltérdepelni megint, de valójában csak a fenekét emelhette meg, s újra mondta: ne, ne, nem akarom!, de akkor már nyüszítve, lihegve, nyújtva a szavakat, mintha nagyon is óhajtaná, ami ellen tiltakozik. Akkor aztán könyörtelenül lerántottam, s először a meztelen sarkára térdelve kerestem a megfelelő pozíciót, de nem találtam jónak, így hát inkább a szétfeszített combok közé térdeltem, s akkor a puska csövét - igen, a puska forró csövét - merészen odanyomtam neki, ahová ő a bodzaágat szokta dugni, s mert a farával kissé felemelkedett, a cső vége ugyanúgy ki is bújt elöl a hasa alatt, ahogy nemrég a bodzaág kibújt És akkor megrántottam a ravaszt egyszer. Megrántottam még egyszer. Felsikított. Sikolya szinte széthasította a kifeszített kék-abrosz eget. Megrettentem, ez biztosan elhallatszott messzire, gondoltam. Ránehezedtem és lenyomtam. A fülét teljesen a földhöz szorította, izgalmában kitépett egy csomó gazt, és harapni, ráncigálni kezdte a fogával, közben pedig éreztem: egész lényét újra és újra átjárja a rettenetes élmény okozta reszketés...”

Hirtelen elhallgatott, csend volt, hosszú percekig az a siketítő, gyűrűzve lüktető, egy közelgő veszély szelét magából párologtató alattomos csend. Aztán felhangzott az első dörrenés, és Lőrinc feje abban a pillanatban hirtelen megingott a buszban. Majd az elsőt követte a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, és Lőrinc azt látta megint, amit a katona is látott: messze a rét túlsó felén, a folyó partjáról sorra a vízre buknak a kis sámlikon üldögélő méla pecások. Egész folyamban hömpölygött a vér. „Te is láttál!... Meg te is!... Meg te!... Meg te is ott!... Mindannyian láttatok!...” - sziszegte reszketve a katona, és Lőrinc verejtékében ázva még követte tekintetével egy darabig, amint amaz - kiejtve kezéből füstölgő fegyverét - véresen, csámpásan, oldalozó járással, eszét vesztve nekilódul a folyónak...

„Tudja, elfáradtam már, kisasszony - sóhajtott fel Lőrinc. - Elfáradtam. És előnytelenül sápadt is vagyok. Én látom, hogy sápadt vagyok. Odadörgölőzhetnék-e pöttyös blúzához sápadt homlokommal? Legyen nyugodt, úgysem tenném! Már csak azért sem tenném, mert maga igen-igen rendes volt hozzám, mikor legnehezebb pillanatomban kérő szó nélkül arrébb farolt. Észrevettem ám, kisasszony! Pedig azt megelőzően miket nem gondoltam magáról! Még azt is mondtam magamban, hogy: tehén. És a legkomolyabban gondoltam. Ostoba, tényleg ostoba vagyok. Teljesen elvetem a sulykot néha, aztán már nem lehet rendbehozni semmit se. Kis híján bokán is rúgtam, bocsásson meg. Ha megengedi, mihelyt megáll a busz, tótágast állok önnek az utca kövén. Vagy máris kilógathatom a lábam az ajtón, ha az magának érdekesebb. Csak szóljon, megteszem szívesen. Tudniillik már nem fáj a szívem. De nézze csak, ... amott egy kehely!...”

Erhardt hirtelen elnémult magában, amint megpillantotta a kelyhet a busz közepén. Egy férfi emelte a magasba a csukló-résznél. „De hát ilyen kora reggel?!” - gondolta. Aztán kisvártatva már azt mondta magában: „Nincs ebben semmi különös, Lőrinc. Vannak, akik kelyhet, vannak, akik aktatáskát...”

Ebben a pillanatban hatalmas csikorgással lefékezett a busz. Mindenki egyszerre előrelódult, szinte megnyúlt. Egyedül a kehely magasodott középen, mozdulatlanul.

 

4. fejezet

A fogdmegekre várva - Utolsó Paradicsom

 

Valaki mintha a nevén szólította volna: „Erhardt Lőrinc!” Asszonyok sikítozását, gyerekek sírását is hallotta. Egy hiányos fogazató, robusztus termetű férfit látott a kehelytől kicsit jobbra, gyér hajzata - valószínűleg a megállás pillanatában - mind egy szálig égnek meredt. Az illető most magasba lendítette öklét, s dühödten megrázta a vezetőfülke felé: „Ennek még következménye lesz, az biztos! Ezért még valaki felelni fog!...”

A pilóta közben már szélsebesen kipenderült az ajtón, egy darabig bukdácsolva futott az úton, majd hatalmas szökkenéssel átugrotta az árkot, aztán az árkon túli dőlt léckerítést, melynek tövében sárga, ágbogas vadvirágok nyíltak, a bokrokról fehér meg kékcirmos szárnyú pici lepkék röppentek széjjel, a kerítésen belüli fövényen egy hatalmas, kidőlt fa feküdt, a törzs egyik fele kivájva, a pudvás boltív alól zöld gyík kúszott ki a meleg fényre. Ott fordult be a sofőr, éles kanyart véve jobbra, a fűzfalombok felé, futtában mindegyre fölszaggatva sarkával a gyepet; vissza se nézett, eltűnt.

„Pontosan ugyanúgy száguld, mint a busszal! - álmélkodott Lőrinc. - De hát ennyire sürgős lett?...”

Mert, noha semmi biztosat nem tudhatott a sofőr szándékáról („legalább az arcát figyeltem volna meg, az arc sok mindent elárul!”), arra a következtetésre jutott, hogy ha egy lapostetejű téglaépület van ott a lombok takarásában, afféle őrző-figyelő modem bástya (s erre igazán alkalmasnak látszik e meghitt környék, gondolta), úgy minden bizonnyal néhány fogdmeg-legény mindjárt kirohan onnan (természetesen a sofőr bejelentését követően, mert, ugye, mi másért is futott volna ilyen eszeveszetten!), kirohan, hogy őt azután, eléggé megalázó módon, közrefogják.

Vagy feszítse ki az ajtót, s mielőtt még ideérnének, szaladjon el? De ha itt felismerték, másutt ugyanúgy felismerik majd! Lám, gondolta kicsit később, és egészen meghatódott, mégiscsak körözik őt!... Akkor pedig egy csomó nehézséget férfiasán ki kell most állnia. A fogdmegek nyilván hátracsavarják majd a karját, ahhoz nagyon értenek - fel sem ocsúdhat az ember -, s úgy vezetik el. Remélni sem meri, hogy az utasok nem köpdösik le. Az már csak úgy lesz, gondolta - leköpdösik. Lesznek majd, akik a haját húzkodják meg, és nem föltétlenül gyűlölködve, inkább hogy így szórakoztassák magukat, s persze a többieket, kárpótlásul mindazokért, amiket el kellett szenvedniük miatta. „Szóval temiattad, te jómadár! - kiáltják innen is, onnan is, és nevetnek. - Gyanítottuk, hogy temiattad, gyanítottuk!...” Mások meg széles tenyerükkel tréfásan rácsapnak majd a vállára, azután jobbról-balról finoman megpaskolják az arcát, hatalmas talpukkal - tiszta véletlenül - rálépnek a lábára, miközben szívélyesen mosolyognak, s legvégül, akárha fityiszt mutatnának, két ujjuk közé csippentik az orrát, és kedves-huncutul csavarintanak egyet rajta balra: „Hát szabad ilyen sokáig asszonyt, gyerekeket a kétségbeesésben hagyni, hát szabad ezt, mi?!...”

Mert mindez nagyon is megtörténhet, gondolta Lőrinc. Vagy talán nem történnek nap mint nap ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebb dolgok is? „Bizony, történnek - sóhajtotta. - És az ember csak egyet tehet: mindenhez hozzá kell szoknia! Megeshet például, hogy egy szép napon hullára lelünk családunkkal; már hogyha van családunk, persze. Mondjuk a fal tövében talál rá valamelyikőnk, ott van letakarva egy nejlonnal, és arra még egy kevéske földet is szórtak. Ki tehette?, kérdezzük. Szinte kilátszik már a tetem háta, mert a földben valami oknál fogva felpúposodott, csoda, hogy nem sérült meg a csákányozáskor. Gyengéden a hátára fektetjük. A hullák fagyos merevsége nem jellemzi, sőt még langyos is talán. Bevisszük hát a szobába, s mert gyanítjuk már, kicsoda volt az illető, úgy határozunk: rögvest felkeressük a családját, és tudatjuk velük a hírt. Valami aljas, sötét erő munkálkodik itt, mondjuk bőszen, s pont hozzánk, a mi házunk falához settenkedett!... Ám amikor otthon, némiképp lecsillapodva már, takarnánk vissza a gödröt, és kíváncsiságból kicsit lejjebb bökünk az ásónkkal, hát íme - még egy hulla. Amannak testvére. De jó nagy mélák mindkettő! A ruháján még látszik a vérmaradvány, furcsa, hogy nem tüntette el a föld. A szomszéd faluból aztán (közvetlenül a halottas háztól) hozzák nekünk a levest, piskótát satöbbi. Mert ez a határozat. Jönnek ugyanis bizonyos személyek (hivatalosak), kik vizsgálatot folytatnak az ügyben. És őróluk igazán tudható: egytől egyig szélesen látó, ugyanakkor föltétlenül törvénytudó emberek. Fény derül hát végre a sötét esetre: a két egyén (hullák) testvérek voltak, és eltették egymást láb alól. Először a fölső nyírta ki az alsót (ez nyomban kiderül), majd - valamilyen trükkel - az alsó is kinyírta a fölsőt, s elásta...”

Távolabb, ahol az úttal párhuzamos járda véget ért, Lőrinc egy rózsaszín tréningruhás leányzót látott, futott frissen, lendületesen, hosszú szőke haja kibomolva lengett a reggel fényében, most egy kék ponyvával takart autó mellett haladt el, kicsi melle szaporán verdesett. Arrébb, messze a réten egymásra hányt, földből kiszaggatott irdatlan betontömbök magasodtak.

Lőrinc hirtelen balra fordult most, a busz belseje felé, ahol nemrég a kelyhet látta fölmagasodni. Ott volt az most is, középen, ugyanaz a férfi tartotta a kezében, aki a fékezés pillanatában.

Lehet, hogy ennek a férfinak köze van az ő közelgő elhurcoltatásához? Ki tudja, hátha valamilyen rejtjeles módon – a kehely! - ő adott utasítást a sofőrnek. Nos, ha így van, gondolta Lőrinc, csak jöjjenek, jöjjenek mielébb, és vigyék innen el! Mert végül is, mi abban olyan rendkívüli?! Vajon nem önmagukat bélyegzik-e meg azzal, ha őt - mint egy bűnözőt - bilincsbe verve elvezetik? Hát bűnös ő talán, ahogy bűnös a tolvaj, akit rajtacsíptek? Akkor már nem olyan bűne van-e inkább, ami ellen nincs is jogszabály?... Engedelmes lesz, igen, s ha kívánják, hazamegy - ennyi az egész. Azért, mert eljött hazulról, még nem csukhatják börtönbe. Legföljebb megdorgálják kicsit, amiért komoly apparátust kellett a keresésére beállítani. Ha pedig megkérdik, mivel indokolja tettét, hát majd kitalál valamit, vagy nem talál ki semmit, egyszerűen közölni fogja velük: nem tudja. Idővel megelégszenek ennyivel, már csak azért is, mivel más, fontosabb dolgok elszólítják őket. Hát talán beszéljen nekik a számára sem teljesen világos vonatkozásokról? Ó, majd hosszan elgondolkozik: „... Igen - mondja, mert valahogy el kell kezdenie. Igen, uraim, a minap, amint ballagtam csendesen az úton, képzeljék, hirtelen azt vettem észre, hogy épp hazafelé tartok, még mint gyerek. És akként is morfondíroztam magamban: Tulajdonképpen mindig rendet akartam tartani közöttük (apámra s anyámra értve itt), erre egyébként szükségük is van, és hát én igyekszem is, de sajnos bele-belefáradok, és - mint most is - sírok. Ám könnyeimet, bármennyire is szerettem volna, hogy igazak legyenek, nem éreztem arcomon legördülni. Aztán váratlanul félre kellett vonulnom; de míg azon töprengtem, hová is bújhatnék hamar, máris nagyokat szökelltem a térdig érő kukoricásban, mely hosszan előttem egy kitárulkozó völgyben terült el. Futás közben vissza-visszanéztem: vajon követhető-e a nyomom? Ott, egy közeli gyepű szélén, végül megállapodtam. A gond csak az volt, hogy most meg szemből nyitott voltam. De - így gondolkoztam - ki jár erre ilyenkor? Később két vöröses alakot láttam a völgy túlsó oldalán a ritkás erdő hasítékában. Néha megmozdult egy ág, ám a vöröses pontok soha. Arrébb vesszőkosár-terebélyes hangyavárra bukkantam. Fűszállal pirkáltam, de nem akartam mélyen. Vörös hangyák; máris nyüzsögtek. Közel a bozótosban ág reccsent. Fácán? Az út közepére ültem, figyeltem a völgyet, ott van valahol történetem vége, sóhajtottam, de még nem láthatni igazán! Hosszú szalagos út a lucernás szélén. S íme: az a három alak ballagott felém, kik tegnap látogattak el hozzánk, már el is felejtettem, hogy itt voltak, most jöttek újra. Kisebb felhőknek látszottak még, olykor egyetlen masszív tömböt képeztek, igen, mondtam, ide tartanak, semmi kétség. A völgy fölött, magasan, egy egerészölyv keringett lomhán, fürkészőn. Vajon milyennek látja nálamnál ötszörösen (ötvenszeresen?) élesebb szemével azt, aki voltam? Jöttek egyre felém. Azt mondtam, ugye, hogy jöttek, uraim? Ám egyáltalán nem voltam már biztos ebben. A járásukból ítélve gondolhattam azt is, hogy körbejárják még egyszer a vidéket; az előbb ott kanyarodtak le az erdőszélen, most meg talán megkerülik a ritkás lucernást. Lehet, épp azt vizsgálják, amiről érkezésükkor szót ejtettem nékik. Bátorkodtam megjegyezni, hogy számomra ez a térség itten minden; nékem nyugalmat ad, s szelíd tűnődésre ösztönöz. Ők gondolhatták - bár egy szóval sem mondták, annál tapintatosabbak -, hogy hiszen nincs is itt semmi. Este még, forgatva a tűz fölött a szalonnásnyársat, föl-föltekintettek a csillagos égre, s akkor jegyezte meg a Nagy, hogy amerre most néznek, körülbelül arrafelé van az ő otthonuk. És ez a Nagy Medvénél jóval távolabbi térség halovány fénypontokkal vibráló tartományának tűnt. Kérdésemre, hogy onnan vajon mi (apámat s anyámat is ideértve), látszunk-e valamelyest, azt a választ kaptam, hogy: hogyne. Persze nem kimondottan ez a kis tüzecske itt, de a Nap fénye mindenképpen. Nékik egyébként olyan otthon a légkörük (nagyítós?), hogy azon keresztül olykor még a kicsi is nagynak látszik, ámbár ők pontosan tudják róla, hogy mekkora. Ily módon tehát, mondták, egyúttal jóval mész-szebbre is ellátnak, mint mondjuk e helyről, akár ebben a pillanatban is, én. És ezt nem fölénnyel mondták - ellenkezőleg: nagy-nagy rokonszenvet mutatva irántam. Nos tehát, uraim, igen... igen!” - mondja majd. Közben egyik lábát a másikon könnyedén átlógatja, és még beszél, beszél, s noha semmit se fognak érteni beszédéből - sebaj -, köszönettel kezet ráz a Hatósággal, a Hatóság ebből is láthatja: nem egy notórius csavargó ő; „most hát szépen hazamegyek - mondja a Hatóságnak -, s ígérem, máskor ilyen meggondolatlanul nem szököm el...”

De hol késlekednek, nem érti. Csak nem fogták el a sofőrt helyette? Vagy máris megfeledkeztek volna őróla? Lehet, hogy nincs elegendő számú fogdmeg-legény a bunkerban? És - Lőrinc csak most eszmélt rá, hogy már jó ideje semmiféle neszt sem hall - mi ez a hirtelen beállt, különös csend?

„Miért csendesedett el minden? Azt hiszem, szél sem fúj már. És a kis házak, amelyek gyakorta mintha kerekeken gördülnének a téren át, szilárdan odadöngölődnek helyükre - csend van – csend van -, már a vékony, fekete vonal sem látszik, mely máskor elválasztja őket a földtől.” - így beszélt magában Lőrinc, vagyis hogy hallott magában valakit beszélni, mely beszéd most rendkívüli melegséggel töltötte el. „Nem én szóltam, s mégis mintha én!” Mert hogy nem az ő beszéde volt, amit hallott az imént, azt természetesen tudta. Annál is inkább tudhatta, mivel ő nem látott sehol házakat odakinn, sem kerekeken gördülni, sem odadöngölődve a helyükre, nem látott semmit, tudniillik már egyáltalán nem látott kifelé, az ablakokat végig egybefüggő sűrű kékes-olajos pára borította, sőt még a kelyhen is ugyanolyan kékes-olajos máz tündökölt, de míg az üvegen nem látszott (egyiken sem), hogy cseppekben gyűlne, addig emitt, a kehely szárán, már bőségben csordogált lefelé, úgy tűnt, magából izzadja a súlyos anyag.

„Itt van hát, itt van hát végre a találkozás a valósággal!  Ez bezzeg más, mint a pápa, aki elhagyja Rómát és Brazíliába költözik; ez bezzeg nem bál a Comói-tó partján!”

S noha alapjában véve nyugodt volt, mégis úgy érezte, térde ebben a nyugodt állapotában is elerőtlenedik, megremeg, s homlokát, nyakát hideg, nyirkos verejték lepi el.

És akkor újra meghallotta a hangot: „Erhardt Lőrinc! Hozzád szólok, Erhardt Lőrinc!...” - És most már semmi kétsége nem lehetett felőle: a felesége elhaló, fátyolos hangját hallja, mely hang minden bizonnyal még a sikátorból rekedt benn a fülében. „Igen, ő szól hozzám mindig, tudom. Ő aztán rohadtul rendes hozzám, tudom, ő most is becsületesen dolgozik, és vért izzad a mocskos tincsekért, tudom...”

De vajon tehet ő arról, hogy a felesége szeret vért izzadni?

Elnézegette a vezetőfülke plexiüvegére ragasztott színes kis oroszlánt - az eljövendő oroszlánt -, mely krokodilfarokban végződött, a hasa egy gepárdé volt, a nyaka pedig jaguáré (de az is lehet, hogy tigrisé), egy kősivatag kopár fennsíkján ballagott, szemben a letarolt Utolsó Paradicsommal; hideg szél fújdogált...

„Nem tehetek semmiről” - mondta.

 

5. fejezet

Kiáltás - Feltűnnek a fogdmegek - Útrakészen, mint egy koporsó

 

Akkor hirtelen minden távolodni, távozni látszott. A hang is fokozatosan távolodott - a távolban is egyre távolodott még - majd végleg távol maradt: megszűnt. Az a hang, mely utoljára még azt mondta mélán: „Te nem ilyen voltál, te nem ilyen voltál, vagy csak én nem láttalak volna jól?, mért voltál akkor olyan, és miért vagy más?, tudod-e, hogy most nekem is mássá kell lennem?, lassan-lassan idegenekké válunk egymásnak, de gondold el, ki veszít kettőnk közül: én még emlékszem rád, és arra, hogy szerettelek” - ez a hang most végérvényesen távol maradt: megszűnt.

És ekkor már meg lehetett fordulni, és akkor már le is lehetett lépni, mivel az ajtó tárva nyitva állt. „Gyerünk hát, lépjünk le!” - gondolta Lőrinc.

De: leléphet-e a buszról úgy, mintha alászállna? Vagy: fönn maradhatna-e a buszon úgy is, ha leszállna?...

És a talaj, ahol - hinni lehetett már - földet ért a lába, egyszerű, aszfaltos útnak látszott, ám az út két szélén hosszú, szürkésfehér póznák sorakoztak sűrűn, tetejükön kicsiny, zöld zászlókkal. Lőrinc hirtelen arra gondolt, gondolhatná akár azt is, hogy ünnep van ma, s ezért a fellobogózás, bár ilyen egyszínű, parányi zászlókat nem látott még útszéli oszlopokon, olyanok voltak, mint a falevelek, a szélük ki volt csipkézve. „Igen, biztosan ünnep van” - mondta, és közelebb lépve kíváncsian megérintette az egyik oszlopot; állt, mint a cövek.

Közben az ellenkező irányból egy öreg, bogárhátú autó tűnt fel az úton. Ahogy közelébe ért a busznak, egészen lelassított; egy férfi és egy nő ült benne a vezető mögött, enyhén szólva megilletődve, mintha még sohasem utaztak volna személykocsival, a nő, egy hófehér, gyönyörű damaszt-abroszba csavarva, pár napos csecsemőt tartott a karján; mosolyogtak, sőt, integettek is Lőrinc felé; a gyerek bőre az abrosz fehérségétől igen-igen elütő fakósárga volt, míg a férfié, aki vélhetően az apa lehetett, a halványpirostól az égett barnáig terjedt; elegáns, kicsi, finom metszésű bajuszt viselt; egyenes háttal, feszesen ült, akár a felesége, mindketten benne voltak már a korban, igazán nem is illett hozzájuk gyerek, bár ez a beteges kinézetű, fakósárga bőrű mintha mégiscsak nekik való lett volna; integettek és lassan-lassan eltűntek az úton.

„Anyám mesélte, hogy születésemkor besárgultam, igen... De aztán pár nap múlva hazaengedtek. Egy gyönyörű, fényes taxit fogadott apám, így mondta anyám; kolbásszál meg tojással fizettek a fuvarért; apámnak rendkívül megtetszett a sofőr sapkája, mely szerinte (apám szerint) igazi békebeli vezetősapka volt...” - azzal Lőrinc kifutott ijedten az út közepére, ott nyomban leguggolt (kis híján hanyatt esett igyekezetében), majd - remélve, hogy így jóval mésszebbre lát - begörbítette ujjait, kezével kukker formált, s feszülten kémlelt bele a szertefoszló füstbe, amit a taxi húzott maga után. - Igen, az apját kétségkívül felismerni vélte a kocsiban, a sofőrnek azonban, sajna, nem figyelte meg eléggé a sapkáját, nem is emlékezik, volt-e rajta sapka, persze a tényen ez mit sem változtat, gondolta. És el sem véve már kezét a szeme elől - így tényleg sokkal élesebben látott -, továbbra is guggolva, körbetekintett a tájon