Kaszás Máté

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

 

(Második kör folytatása; részlet)

 

Amikor felnyitottam a szemem, az idő jó délelőttre járt már – magyaráztam az orvosnak –, sokáig mozdulatlanul, kóválygó fejjel feküdtem az ágyon, a rigó füttyét hallgattam a félig nyitott ablakon át, és néztem a mennyezetről a fonalán hintázva aláereszkedő pókot.

Odakinn csöndesen szitált az eső, bár – tettem hozzá, hogy az orvos láthatóan lankadó figyelmét felélesszem – ezt akkor még nem tudtam ilyen határozottan; csak valamivel később, kitekintve az ablakon, a cseppek lyuggatta tócsák felszínén a fényváltozást figyelve eszméltem rá, hogy valóban esik. Csakis ebből, a lyuggatás sűrűségéből tudtam megítélni az esőzés mértékét, ugyanis sem az ég szürkeségéből, sem a fák közt kifeszülő fátyolos gomolygásból nem következtethettem erre, legföljebb a neszezésre támaszkodhattam volna még, a cseppek permetezésére, csakhogy érdekes módon épp e finom hangokra lett érzéketlen a fülem, valaminő szokatlan üresség, a magam és a külvilág üressége, egyhangú, halálos tompultság ült mindenen, néztem egyre kifelé, Hradkov irányába; a levelek súlyosan csüngtek az ágakon, egész lombok hajoltak meg a föld felé, s ezeken a levelek cafatos csomókba álltak össze, így némelyik fa odaadóan nyílt az ég felé a szünet nélkül szitálva hullongó esőnek, s úgy tűnt, nem is az esővel, inkább afféle csiganyál-mázas nedves ragyogással teljes a törzsük. A fű is meghajolt, és több helyütt, akárha tankok gázolták volna le, kuszán elfeküdt.

Kisebb megszakításokkal szinte egész nap esett, mégis útnak indultam abban a permetező esőben, mint gyermekkoromban a végtelen éjszakák nyugtató záporában, olyan céltalanul, mégis eltökélten róttam a fölázott hegyi ösvényeket.

A kolostornál jártam, amikor délben egy kis időre elállt az eső. Ahogy a fák nedves lombját lengette a szél, s a levelek mintegy lerázták magukról a vízcseppeket, s közben szólt Hradkov templomának nagyharangja, mintha közvetlenül a közelemben húznák, abban a borongós időben hirtelen megéreztem a dolgokon-belüliség egyhangúságát. Csakis úgy volt ez lehetséges, hogy ugyanakkor meg kellett érezzem a dolgokon-kívüliség egyhangúságát is. Egyazon pillantással tekintettem tehát belülről kifelé és kívülről befelé. Fölöttébb furcsa érzésem támadt. Leginkább talán az elhagyatottságra emlékeztetett, ám mégsem pusztán csak ennyi volt, úgy mondanám: önmagám-nélkülisége sejlett föl egy pillanatra, az a fajta függetlenedés a dolgoktól, amely csakis a halottnak jár, csakis őt illethetné sírba tételekor.

Egy óra múlva kisütött a nap.

Nem jelentett semmit. Nem hozott változást a lelkemben.

Körbejártam a kolostorromot.

Még egy óra, és nekieredt újra. A fal tövébe, egy kisebb beugróba húzódtam, ott vártam meg a zápor csendesedését, amely megint csak rövid ideig tartott, hamarosan kezdődött elölről minden, szinte vég nélkül járt körbe az eső és a nap.

Búvóhelyemről elnézegettem a csonka falakat, bennük a lőrésszerűen tátongó fekete lyukakat, melyekben nyaranta madarak fészkeltek. Valamennyi lyukban megtelepedett a gyom, sárga, rózsaszín és kék virágot bontó bokrosodó növények hajtottak ki a falból, de nagyobb csemetefák is megkapaszkodtak a sziklák között, nem egy közülük hat-hét méter magasan; elgondoltam, ezek csakis a falból táplálkozhatnak, meg ami eső az égből rájuk hull vagy ami a sziklák közé szivárog, hogy csakis annyi a vízháztartásuk.

S körben a falon is virultak mindenféle gazok, sőt, gyógyfüvek, emlékeztem, hogy gyerekkoromban ide jártak Hradkovból az asszonyok különféle bogyókat, gyökereket, leveleket gyűjteni, anyám sosem ment velük, ő mindig is elkülönülve élt köztük, s nem rajongott a babonás titok övezte főzeteikért sem. Apám már inkább; még azt is tervezte, hogy létrehoz a faluban egy szárító- ésfeldolgozóüzemet, és irányítása alatt majd országos terítést végeznek a hradkoviak teafélékből, aromákból; mindebből semmi nem valósult meg, viszont örökre megmaradt bennem gyerekkoromból néhány gyom neve, melyek gyakori emlegetésük révén beköltöztek apámmal a házunkba. Főleg a különösen érdekes nevűekre emlékeztem, mint a kígyószisz, gyújtoványfű, acsalapu vagy kalaplapu, aztán az angyalfű, más szóval orvosi angyélika, s a vérontó pimpó.

Meséltem az orvosomnak azt is, talán érdekli: a faluban úgy tartották, hogy ezeket a gyógynövényeket valamikor maguk a szerzetesek honosították meg itt. Azóta mindenfelé elszaporodtak a hegyen, a völgyben, magjukat szertefújta a szél, vagy elhintették ürülékükkel a madarak.

Viszonylag épen álltak még a kolostor kerengőjét övező oszlopok. Több helyütt boltíves átjárók sejttették a hajdani folyosókat.

Néhány karcsú, mandulaformájú levelet hozó fa őrködött szorosan a falak mellett, kívül és belül. Búvópatak vize csordogált elő a hegy sziklái közül.

Még megvoltak az északi bejáró belterében az ácsolt feljárók, s a széles színpad, a hozzá tartozó emelvényekkel. A viszonylag frissen vágott fenyődeszkák illata elnyomta a növények illatát. Úgy tűnt, az eső még jobban kimossa testszagukat. Halomban hevertek itt a lécek. Néhány gombaszerű fülke is ittmaradt az előadások emlékét idézve, ezeken slafrokban lógtak a ponyvák.

Távolabb, az egykori kertben öreg vadgesztenyefák sorfala. Alattuk, a temetőket idéző, zöldeskék, kicsi gubacsot nevelő örökzöldek egy-egy csoportja.

Vaskorlát zárta le a hegy lejtőjére néző járatokat, nehogy kizuhanjon valaki a mélybe. Mert délkelet felől már közvetlenül a fal tövétől, meredeken szaladt le a partoldal. De még így is, hogy elkerítették, látszott, hogy alább szélesebb-keskenyebb csapásokat tapostak ki, bár az is lehet, hogy a falu gyerekei csúszkáltak ott kedvükre, még azelőtt, hogy a Kolostori Játékok előadássorozat kezdetét vette volna.

Kiszáradt fák is akadtak itt szép számmal, ezeknek csupasz, bogas, fekete koronái gyermek rajzolta ákombákomként vetültek az égre.

Búvóhelyemről kilesve, már csak néhány felhőt láttam kószálni a magasban a Hradkov-hegyi szelektől lebegtetve.

S úgy adódott, hogy a föntebb, a vöröslő sziklák csúcsán elhelyezett fekete vaskeresztet oldalról vehettem szemügyre, s ekkor láttam meg, hogy a töviskoszorú nemcsak hogy elnyílt Jézus fejétől, de olyannyira eláll tőle, mintha a Megváltó el akarná hagyni.

Távozóban fölléptem a színpadra, s fölfedeztem néhány nevet a deszkába vésve. Keresni kezdtem egy ismerősét a sok idegen között, de mindhiába. Törökülésben kis időre még elhelyezkedtem a nedves deszkán; körben a hajdani kerengő csonka oszlopai, s most, ahogy a fény behullt középre, úgy tűnt nekem, mintha az oszlopok árnyékai hirtelen megelevenednének, s ahány oszlop-árnyék, annyi fekete szerzetes; vonultak körbe-körbe, és monoton hangon zsolozsmáztak.

Imájuk mély értelmét átélni, olvastam a deszkába vésve, a nevek között, mintha csak egy nagyméretű Látogatók Emlékkönyve lapjára tekintenék.

Majd kicsivel odább: Egyedül Isten hallja az imát.

Aztán hol egymás mellett a szövegek, hol egymás alatt, hol ferdén, hol görbén, hol nyílegyenes vonalban, melyik hogy, össze-vissza, igyekeztem pontosan idézni az orvosnak:

 

Semmijük sincs a hitükön kívül.

A lélek erődítményei.

Menj a sivatagba, távol a világtól, aki Istennél van, sohasem fél.

Olyan csúcsra építették, ahová nem vitt föl út.

Hideg termek. Ősz pópák.

Hajnali órán a kolostor fala bezárul; kívül marad a világ...

Fölnéztem; mintha nagy, szigetnyi kékségek világítottak volna a hegy oldalában. Hatalmas, vérvörös drapériát képzeltem el a színpad elé, mely intésemre félrelibben.

Pipaccsal díszített kötélhágcsón hintázva ereszkedik alá a lány.

A szerzetes arcát elfedve földre zuhan.

A kolostor körül park. Egzotikus fák sora. A hegyen gyalogösvények.

Borostyán a falakon, körben.

Viszonylag sík térség a tulipánoknak, pázsitnak, rózsabokroknak, törpe fáknak, bukszusoknak, ezüst- és másmilyen fenyőknek, szépen elrendezve.

Háttérben a sziklás, meredek hegyoldal. Benne a rétegződés, a teljes geológiai kor.

ARCHAEOZOIKUM

PREKAMBRIUM

PALAEOZOIKUM

MEZOZOIKUM

KAINOZOIKUM

ANTHROPOZOIKUM

 

A földkéreg öszetétele.

oxigén

szilícium

alumínium

vas

kalcium

nátrium

kálium

magnézium

az összes többi elem

Kinagyítva pár kőzetalkotó ásvány

 

egy magányos amfibol-kristály

víztiszta kvarc hegyikristály

rózsaszín ortoklász ikerkristály

zöld mikrolin- (vagy amazonit-) kristály

 

Kinagyítva néhány drágakő

 

berill

gyémánt

korund

opál

Kinagyítva egy imára kulcsolt kéz.

Gerle száll a harangra.

Platánfák levele suhog a parkban.

A lány egyetlen végtelen kacajjal végigszalad a színen:

Fogjál meg, fogjál meg, kapitány!...

Sziklák. Nyeles kétkerekű.

Függönnyel körbekerített ágy, fölötte ablak, azon át: fény.

Ne okold magad! Ó, kérlek, kérlek, ne okold magad!...,

visszhangozzák a falak. A lány keze a szerzetes imára kulcsolt kezén. Egy élő könny a kéz. Egyszer majd, ugye, kimondod azt a szót? Csak egyetlen egyszer. Majd. Kimondod?

A szerzetes mozdulatlanul fekszik. Kövek a feje alatt. Szögek a korbácsban.

A szerzetes némán sír.

Gong.

Az ég bronza: alkonyat...

 

Fölálltam; jól átnedvesedett hátul a nadrágom; mintha bevizeltem volna – így mondtam.

 

*

 

A nő egyik délután hosszú, fekete szoknyában jelent meg a parkban. Vélhetően saját ruhája volt. Nem kérdeztem, hogy jutott hozzá a klinikán. Csakis különleges oka lehetett, hogy megkapta. Gondozóink minden személyes holmit elvettek tőlünk, s külön kis zsákokba dugdosták, melyeket azután egy sötét kamrában, sorban egymás mellett fellógatva tároltak. Vissza már nem igen kapták a betegek. Hogy miféle különleges engedélye van, nem kérdeztem kísérőmet. Bár bőséges ránccal látták el valamikor a szoknyát, s ilyenformán bő helyet is kínált a testnek, mégis jól megfigyelhető volt az utólagos derék-betoldás.

Amint suhogó szoknyájában közeledett felém, engem arra a nagy éji madárra emlékeztetett, melynek oly gyakran véltem hallani szárnysuhogását Hradkov kihalt utcáin, esti kóborlásaim idején. Pontosabban csak egyetlen egyszer hallottam tisztán. Máskor bizonyára a túlfűtött képzeletem műve volt a hangok érzékelése. Egyszer azonban, amikor a volt házunk tájékára merészkedtem, a madár egészen a fejem fölé ereszkedett, s megsuhogtatta nekem nagy, sebesült szárnyát. Nem ijedtem meg, hisz a mozdulat nem irányult közvetlenül ellenem. Persze nem is mentem már többé arra a vidékre. – Mikor erről meséltem a nőnek, zuhogott rendesen. Ott kellett hagynunk megszokott kerti padunkat, s a klinika romos átriumának fedezékébe menekültünk, közel az én szobámhoz. Itt dőltünk azután egymásnak háttal, hogy testünk futástól megnövekedett melegével szárítgassuk átázott ruháinkat. Ekkor már nem csak hallottam, de érezhettem is társam halálos sípolását, ahogy a megzörrenő tüdő hevesen telik levegővel. S talán ez volt az az eset, hogy komolyan megkívántam ezt a „rozoga testet”, bár az is lehet, csupán fuldokló lihegésének fokozására vágytam. Hogy aztán elszabaduló vágyaimnak engedve, görcsös szorításommal egyszer s mindenkorra megszabadítsam őt káráló sípolásától. De mégis inkább lemondtam erről a lehetséges örömről, s türelmesen a hátának feszültem, ahogy nekifeszültem annak idején Hradkovban egy kőfalnak. Amikor a völgyben visszhangzó féktelen ordítozásokat hallgattam órák hosszat, a befüggönyözött szobákból kihalló füstös bujaság neszét. Több helyütt ugyanis teljes hangerővel bömbölt a tévé, s a vége-nincs filmek zene- és beszédözönében fel-felhangzottak visítások, nyögések. Vagy böfögés, ordítva ásítás: ha-ahha-ha-ááá-ah!... Aztán, ha a film hirtelen elhalkult, a szobákban is feszült lett a csönd. Mintha sehol nem volna lélek sem, aki pedig még itt volt az imént. Azt hihettem olyankor: csupán a képzeletem produkálta a hangokat. Halálos csend honolt utcahosszokon. Ám egyszerre csak: durr!, dirr-durr!, piff-puff! Sorozatlövések. Ordítozás. Mind jobban erősödött a zenei aláfestés. S végül, egy hatásos emelkedő futam után, a szeretkezések fülledt hangvihara érkezett el. S a házak körül, a fehér falak előtt, tenyérnyi vörös rózsák lángoltak a telihold kékes fényében. Akárha a falakra egy régebbi idő röntgenképe vetülne. A nőnek ezzel kapcsolatban elmondtam, hogy úgy éreztem néha, nem is az emlékeim látogatnak engem, hogy nem a múlt jön el, hanem egyenesen én érkezem vissza egy másik korba, talán a gyerekkoromba. Persze, tettem hozzá, időnként telítődtem. Olyannyira, hogy hirtelenjében elegem lett az egész meddő emlékekbe-feledkezésből, és undorodtam és hányingerem volt tőle, és köptem egyet, és gyűlölve elvetettem minden előtörő képet, és csak henyéltem a vadászház szobájában, üresen.

Egyszer ilyen kiábrándult ürességemben szöget ütött fejembe a gondolat, milyen szerencse, hogy megöltek a hegyen valakit. Legalább nem csak a személyes ügyem foglalkoztat majd. S tulajdonképpen akkor ötlött az eszembe, hogy a tetemet föltétlenül meg kell tekintenem. Elsétálok majd a temetőbe, megkeresem a sírboltot, és feltöröm az ajtaját. Szerszám éppen akadna hozzá a vadászházban, gondoltam. Azt mondtam hallgatómnak: természetesen ekkor még nem láttam bele a bűntény szövevényébe oly mélyen, ahogy nem is olyan sokára megadatott. Onnan kezdve már okkal készültem a halotthoz; megtekinteni, hogyan bántak el vele életében, amíg egyáltalán élni bírt ama iszonyatos bántalmazás alatt a szerencsétlen. Sokáig nem húzhatta, úgy mondták a faluban, ahogy kinézett. Érdekelni kezdett, vajon hogyan gerjesztődik valakiben ekkora indulat egy másik ember ellen. S abban reménykedtem, ha megtekintem az állítólag felismerhetetlenségig szétvert testet, az elborzasztó látvány majd megteszi hatását, örök nyomot hagyva rajtam is, az arcomon, egész testemen, azoknak a lesújtó ütéseknek feltámadó, irgalmatlan erejével.

Érezni, tudni akartam ezt.

Mikor aztán a vadászház padlásán, ahová egyébként naponta fölmentem, hogy a fölső szellőzőn át távcsővel pásztázzam a környéket, a padlás gyékénnyel borított északi sarkában ráleltem néhány feketére száradt vércsöppre, egy finom kelme szövetdarabkáira és alapos kutatásaim eredményeképpen pár ragadós hajszálra, amikor mindezek a dolgok tudomásomra jutottak, egyszeriben életbevágóan fontos lett, hogy a hullát most már valóban, s mielőbb saját szememmel lássam.

Később aztán, amikor a nyomozók előtt a kérésemmel nyíltan előálltam, jóllehet a dolog teljesen spontán ötlött fel, olyan nagyon már nem volt bennem vágy a látványra. Nem mintha tartanom kellett volna a lelepleződéstől. Még azelőtt, hogy a nyomozók másodszor meglátogattak volna (épp két látogatásuk közé esett a magamra, a történésekre eszmélésem ideje, a sors rendelésének irtóztató felismerése, ahogy azt megsejtettem jó előre, már Hradkovba menekülésemkor), mind a hajszálakat, mind a finom kelmét s a vércsöppöket eltüntettem. Bizonyos voltam benne, hogy nem kell tartanom semmitől, oly alapos takarítást végeztem a vadászházban.

Másfelől viszont komoly aggodalomra adott okot, s mind gyakrabban megfordult a fejemben, hogy esetleg nem én követtem-e el mégis azt a tettet, csak egyszerűen kihagy az agyam?

Ezt persze csakis addig a percig képzeltem így, amíg egyik éjjel kis híján elfogtam a házam környékén settenkedő alakot. Akiről egyébként akkor már szinte bizonyosra vettem, hogy eljön majd hozzám egy éjszaka. Elriaszthattam szegényt, gondoltam. Sajnáltam, hogy így történt. S féltem, hogy nem jön újra vissza.

Még az éjszakát követő kora hajnalon, mintha – így mondtam a trampli nőnek – valami titkos erő sugallta volna, hogy keljek föl, és újra kutassak át mindent alaposan, döglött macskára leltem a hátsó kamrában. Állapotából ítélve, talán már hónapok óta ott feküdt. A macska, ha érzi a végét közeledni, útnak indul; ezt még boldogult apai nagyanyám tanította meg nekem gyerekkoromban.

Épp csak azt nem értettem, hogyan tudott bejönni a zárt ajtón.

Egy idegen macska teteme volt. A betonkád mellett, ócska bádogfazék és a karikába tekert dróthuzal között feküdt. A fazékban volt valamilyen tárgy. Pontosan nem tudtam megállapítani, mi lehet, a formája henger, s kicsi, gurulós volt.

Sajnos – jegyeztem meg társnőmnek –, utóbb sem néztem meg alaposabban. Amikor bedugtam a lapátot az eldőlt fazékba, és így (előbb kicsit oldalt hengerítve) megemeltem, ez a micsoda máris gurulni kezdett kifelé. Azt akartam, hogy ne guruljon ki. Hogy minden, amihez közvetlenül nem én nyúlok, maradjon csak a helyén. Akkor már érezni lehetett a rothadt hús szagát. És láttam a döglegyeket (nagy, fekete, gyorsröpülésű, cikázásra kész lények), felajzva. Kimentem és megástam a sövény tövében a gödröt. Visszatérve aztán lapátommal alányúlva megemeltem a tetemet. Egyben mozdult, mint egy farönk. Számítottam rá, hogy így lesz, mégis végigfutott hátamon a borzongás. De még egyéb gond is adódott: a dróthuzal nem eresztette el mindjárt, sokáig kellett innen is, onnan is billegtetnem, míg végre kiszabadult – a drót szabadult ki a testből, igen, mert szinte beleette magát a rothadt húsba, vagy a bomlás következtében egyszerűen ránehezült az anyag, és összeérett vele? Azok a szemek! – kiáltottam a nő mellett szinte ujjongva. Azok a szemek!, kiáltottam újra és újra. Nem hihető, mondtam, hogy valaha néztek, szomorkodtak vagy akár csak világítottak is az éjbe. Semmi sem volt már bennük, semmi fény. No és persze hátul, a hátsó részénél kezdte ki, és a belek vezetékein haladt befelé az üregbe az a bizonyos valami, ami már nem halál, nem tudni, mi...

 

*

 

Azt mondtam a nőnek egyik nap: bizony, nagyon egyedül vagyunk mi ketten. Kissé szomorúan mondtam ezt, emlékszem. Épp a szomorú hangom akart előjönni belőlem. A két borókabokor közti padon ültünk (mintha egyek lennénk: egyetlen tőből elágazó fa), összesimuló vállal, ahogy szoktunk. Olyan egyedül vagyunk, mondtam, mint a megkétszereződött Hold a dupla ablakkeretben, mint az összetapadt hajszálak a lefolyóban, mint a halott tátott szájában a két krumpliszínű, szuvas fog. De tudja meg – mondottam, s utoljára még társam tüzes arcához simultam hideg arcommal, érezzem a múló idő hevét –, ebben a mi nagy, közös, végtelen pusztaságunkban már nem is akarunk látni senkit és semmit, egymást sem. Azzal fölálltam, és magára hagytam a padon.

Hetek teltek el, anélkül hogy láttam volna újra. Amit a vérem akart, hát elértem, mondogattam magamban.

Már egyedül sétáltam a klinika parkjában. Kísérőmet nem láttam, s még csak hírt sem hallottam felőle. De aztán meglestem a szobájában, bekukucskáltam a folyosóról. Gyűrött pizsama, fakó arc, halovány ajak, szemében a halálos parázs, ennyit rögzíthettem egy futó pillantás alatt.

És most, hogy nem ült már mellettem a padon, igazán most éreztem meg, hogy van. A hiányából éreztem. És hirtelen ráébredtem, mennyire szerettem az illatot, amely nap mint nap belőle áradt, a ruhájából, a hajából, a körme alól, a halál illata volt ez, mely leginkább a korhadó fák s a frissen forgatott föld töményen telített szagát idézte nekem.

Hiányával egészen új érzéseket hívott elő bennem.

A gyengülő őszi fény átvilágította a parkban a rozsdásodó leveleket. Szobám ablakából nézelődtem kifelé. Figyeltem ezt az érrendszert, a halódó levelekét. Vagy amikor a levélre szállt egy darázs. Néztem őket, a találkozásukat, arra gondolva: én tudok róluk egyedül, s estére már én is elfelejtem őket. Elvész a pillanat, nem lehet másképp. De mi is lenne velem, gondolkoztam, ha mindent meg kellene őriznem? Ha minden észlelést kívül és belül magamban, mi lenne akkor?

Még azon a héten megérkezett az első hó, én az ablaknál álltam, nagyanyámnak szánt hiányzó levelek megírásához készülődtem; előttem papír és toll a párkányon, amikor az ablak résein át egyszerre megéreztem bőrömmel az alászálló égi fagyosságot. A hó hatalmas, összetapadt pelyhekben hullt a parkra, fehérrel borítva a kerti utakat, a kiszáradt szökőkutat körbeálló, mezítelen nőket formázó kőszobrokat, a fákat.

Két karommal a párkányra támaszkodva álltam a levélpapír fölé hajolva. Gondosan mérlegelve, ízlelgetve a beszámolómhoz megválasztani kívánt szavakat. Miközben azért oda-odalestem a kerti kapura is. A fehér alól feketéllő rozsdás pántot néztem, emlékszem. Ahogy a puhaság-lágyság az erős kovácsolt vasat gyengéden bepólyálja. Néztem a kaput és néztem az utat, mindegyre várva vallatóimat, a nyomozókat, akikről nem hallottam hírt régóta... S persze a hólepte kőszobrokat is néztem, a málladozó homokköveket, melyek úgy állták körbe tépett hótülljükben a szökőkút széles öblét, ahogy a számkivetett, parázna nők állhattak egykoron a hegyi szakadék előtt, amelyben sorsuk bevégeztetett.

Mialatt kifelé bámultam, mintha valaki bejött volna a szobámba, mintha ellibbent volna egy alak, elsuhant volna mögöttem egy árny, s finom mozdulattal megigazította volna a térítőt az ágyam melletti éjjeliszekrényen, így éreztem. És mert én nem akartam látni, hogy mit hozott, vagy hogy mit akar elvinni tőlem, nem fordultam meg mindjárt. Amikor pedig mégis hátrapillantottam, már nem volt ott senki.

Kifelé akkor már számomra nem volt más, csak a záporozó hóhullás, elmosódott vonalak, a fény maszatolódása, eltűntek az érdes felületek, elhalkultak a sikongó-csikorgó neszek, tudtam jól, varázslat történik velem: vakulok, vakulok... Ugyanakkor meg befelé, magamba, egyre élesebben láttam. És ez nem csoda, hiszen éreztem, öreg vagyok már, s rohamosan egyre öregebb leszek.

Utóbb megtaláltam a Hradkovban írt leveleket, melyeket az a valaki hozott be a szobámba, kék zsineggel összekötve az éjjeliszekrényen helyezte el, eléggé feltűnően, a lázmérő tárolására szolgáló műanyagpohár fedeleképpen.

Kézbe véve a paksamétát, azon tűnődtem, ugyan ki által jutottak most ide, a szobámba? Talán a nyomozók küldték utánam Hradkovból? Jelezvén, hogy alapjaimba immár belelátnak? Kérdés, hogy ugyanabból a pakliból valók-e e lapok, mellyel ők a játszmát játszák? Persze az is lehet, gondoltam, hogy egészen másvalaki intézkedett levél-ügyben. Valaki segíteni akar nekem az emlékezésben...

Az ajtóhoz szaladtam hamar; kis ideig hallgatóztam, aztán hirtelen mozdulattal kilöktem magam előtt az ajtószárnyat, mert szentül abban voltam, hogy valaki kukucskál befelé a kulcslyukon. S úgy döntöttem, ráijesztek a kémlelőre, esetleg fellököm, csak úgy, véletlenségből, fellököm, hadd bukfencezzen föl. Aztán lehet, hogy fölsegítem a földről, lehet, hogy otthagyom.

De csupán a folyosó túlsó végében láttam néhány sötét arcú alakot, roppant kíváncsian néztek felém, távolról is kutatóan vizsgálgattak. Láthatóan sikerült jól megijesztenem őket, amikor vadul kilöktem magam előtt az ajtót.

Ezeket az újabb ajtózár-cilindereket már egészen miniatűr méretűre csinálják, mondtam hangosan s haragosan, bizonyára elég hangosan s haragosan ahhoz, hogy ők is meghallják, s hozzá még le is felejtik róluk a kis füleket, melyek a kulcslyuk fedésére hivatottak... Azzal megfordultam, és bementem a szobámba.

Késő este kitekintve az ablakon egy 4-5 éves gyermeket pillantottam meg a parkban, hógolyókat hajigált a kert nyitott fedelű kútjába. Bemászhatott a kerítésen, gondoltam, ahogy talán máskor is bemászott. Az egyik törött búrájú lámpa fénykörében állt, lábán agyonhasznált, fűző nélküli hatalmas bakancs volt, fagytól vörös bokáját a puha hó bélelte körbe. Láttam összevizelt nadrágját, mely ugyancsak nem az ő méretére volt szabva: lába közt és ülepénél súlyosan lelógott. S míg én lehunytam s felnyitottam a szemem, nem álmodom-e, addigra a kölyök már fönn ácsorgott a kútkáván, hógolyóival egyensúlyozva, akárha bemutatót rögtönözne nekem. Nem ismer halálfélelmet, az már biztos, mondtam magamban. Avagy talán épp azt keresi? Arca nyugodt. Látom, jól elvan magában őrült játékával: fehéret hajít a feketébe; fényt a sötétbe; égit a lenti mélybe...

S míg bámultam, húszig is elszámolva találatait, éreztem, hogy figyelmemet fokozatosan elvonja a végtelen fehér, a fagyos messzi, máris úton voltam gondolatban. Nem tudtam, miféle tájékon járok; a kölyök loholt mellettem; karon fogott, és bevezetett egy roskadozó házba. Azaz csak átkalauzolt az elhagyatott, feldúlt szobákon. Aztán füstölgő szeméttelepen botorkáltunk, ahol szutykos vénségek mélán guberáltak, velük volt egy leány, egy kecske és egy macska. A macska!, mondtam fennhangon, s némiképpen ujjongva, a macska!... Mert úgy tűnt, valami ködös emlék köt engem e szóhoz. De az is lehet, gondolkoztam, magához az állathoz. Macska... macska..., ismételgettem aléltan, keresve a szó rejtett értelmét; mindhiába. S valójában már elfutottam volna e bűzlő telepről, csakhogy makacs kísérőm, a kölyök nem eresztett. Szabad kezemmel gorombán arcul ütöttem, fogvatartóm hanyatt zuhant, s amint földre huppant, menten eltörött a csontja; a kölyök, mint egy kaucsuk-bábu, darabjaira esett... – Ezzel a képpel nyomott el az álom a párkányra borulva. Hajnalban arra riadtam, a trampli nő szólongat sírva. Fölnéztem, ám a hóval takart park teljesen kihalt volt. Az ágyamra zuhantam kábán. Lehunytam a szemem. Aludtam délutánig. Mintha parancsba kaptam volna, hogy fordítsak hátat a sok fehérnek.

 (...)

 (következik: Harmadik kör)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője (II. kör folytatása)
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat