Kaszás Máté

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

 

(részlet)

 

Harmadik kör

 

Tengernyi mondatommal gondosan megkomponált beszámolóimat közvetlenül nem is nagyanyámnak, hanem legbizalmasabb barátjának s akkor már élete párjának, bizonyos dr. Franz Klauthnak címeztem, Stockholmba. Mindezt abban a reményben tettem (erről külön levélben tájékoztatni is akartam a doktort), hogy nagyanyám, ki már nem látott s nem olvasott akkoriban, majdan tőle, egykori kedvesétől és istápolójától értesüljön az én kései szenvedélyemről. Hogy tőle, csakis tőle értesüljön – ez kifejezett kérésem, írtam Klauthnak: „Alkalmasint bővebben kifejtem majd önnek, szépanyám fáradhatatlan gyógyítójának (nem különben fáradhatatlan lovagjának...), hogy mit érzek és mit gondolok imádva tisztelt s egész családom szemében fölmagasztalt nagyanyám életviteléről, a felhalmozott bőségről... Egyelőre legyen elég annyi: jó okom van rá, hogy nagyanyámnak utolsó napjaiban kellő felvilágosítással szolgáljak azokról az eseményekről, melyek végső magamra maradásomat idézték elő. A hangom, lehet, néhol olyan lesz majd, mintha mézbe mártott ráspoly karistolna üveget. Vagy mintha betemetett hegedű szólna a hó alól. Végezetül merem remélni – zártam második levelem –, hogy nagyanyám, kit olykor Szépanyámnak fogok majd nevezni, ezzel is jelezve, hogy anyai ágon őt tartom összes felmenőink vezéralakjának, aki mind szépségben, mind értelemben családunkban a nők sorában legkiválóbb, hogy Szépanyám szívében készen várja már a hívó hangot...

Hallja meg hát az én szavam Öntől, kedves Franz!...”

Meg mertem volna esküdni rá, hogy dr. Klauth valóban  élni fog  majd az alkalommal, s amint kézhez kapja leveleimet (mind a tervezett tizennyolcat, méghozzá egyszerre), máris előrukkol nagyanyám betegágyánál a neki címzett, ám valójában mégiscsak a nagyanyámnak szóló hírekkel, ezzel is biztosítva látva a maga számára az egyedüli örökösi jogot.

A levelekben külön „fejezeteket” szenteltem a nyomozóknak. Igyekeztem színesen ecsetelni találkozásainkat, emlékeztem ugyanis, hogy nagyanyám, régen mesélték nekem, a detektívtörténetek mániákus megszállottja. Házábankisebb könyvtárra való bűnügyi kötet sorakozik a polcokon. Azt írtam hát Olohból Klauthnak: szeretném kibővíteni Klára szépanyám kopó-képtárát két különös alakkal.

Leírtam többek közt, hogy őszes, göndörödő haja volt az idősebb nyomozónak, széles, vaskos arca, az álla is vaskos volt, savókék szeme fölött duzzadt szemhéj. Azt írtam: valamikori tanítómra emlékeztetett engem, akit nem szerettem, akitől ösztönösen mindig féltem, viszont a nyomozóval szemben érdekes módon mégsem volt bennem komolyabb ellenérzés. Úgy tekintettem rá, hogy eleve megbocsátottam neki a hasonlóságot.

Azt is leírtam, hogy ez az alak egyedül jött az újabb találkozásunkra, pontosabban értem küldött a faluból egy fiút, azzal az üzenettel, hogy ha még érdekel a dolog, a temetőkapuban vár rám, jöjjek. Kis ideig haboztam akkor: elinduljak? maradjak? kíváncsi vagyok még a tetemre annyira, hogy miatta lemenjek a faluba, pusztán a látványáért? s egyáltalán szükséges, kell még nekem, hogy a gyanút továbbra is magamra tereljem?

A nyomozó nem volt ott a temetőkapuban, viszont felismertem sétapálcája nyomában a hátrahagyott kicsi lyukak szabályos sorából az irányt, amerre elindult, s ha követem e nyomokat, bizonnyal meg is találhatom. Pontosan nem tudhattam, milyen szándékkal érkezett, csupán megkockáztattam a föltételezést: talán nagy fogásra készül. Eltökéltségét abból éreztem leginkább, hogy nem várt rám, noha úgy üzente, így hát nekem kellett őt megkeresnem a temetőben.

Először az öreg temetőn kellett átmennem, ahová már évtizedek óta nem temetkeztek. A halmokat benőtte a gaz. Teljesen szabadon növekedtek itt a gyertyánfák, emlékeztem, gyerekkoromban az ilyen gyertyánok száraz ágait használtuk fáklya gyanánt, viasszal vastagon átitattuk a végét, és meggyújtottuk, halottak napján este így bolyongtunk a gyertyafényes temetőben. E levélben megvallottam Klauthnak azt is, hogy nem igen gondoltam akkoriban még a halottakkal, meg sem fordult a fejemben, hogy a csontjaik ott vannak a talpunk alatt; a tűzzel való játék engem inkább lekötött, meg az arcok a félhomályban, a sírok körül feszesen álldogáló alakok megnyúlt árnyai.

Nézegettem a régi sírkereszteket, némelyiknek már olvashatatlan volt a felirata. Sárgás-szürke kövek, a cirádákon megkapaszkodott a moha, a penész, a gomba. Ez a puha borítás sok helyütt egészen megfeketedett, míg másutt gálickéken virított. A sírkövek legtöbbjét repedések hálózták be, elnyílt a valaha egybeálló, a homlokzatukról, mint a hámló pikkely – így fogalmaztam a levélben –, leválni készült a felső réteg, pöndörödve elhajolt. Szinte alig akadt sírkő, amelyik egyenesen állt volna. A fény valósággal rázúdult a temetőre, ismételten éreztem a szememnek azt a furcsa leragadását, hogy nehéz a szemhéj, egyre nehezebb, mindjárt lecsukódik ebben a fényözönben, s talán nem is nyílik fel már soha többé.

Az új temető közvetlenül a palatetős sírház mögött kezdődött, és egészen a hegy lábáig ért. Sőt, a hegyoldalba is benyúlt olymódon, hogy teljes szélességében sírkamrákkal volt kilyuggatva a part. Itt kellett lennie valamelyik kamrában a meggyilkolt nő tetemének is, lestem, vajon a nyomozók (akkor még nem tudtam, hogy csak a százados jött el) melyik bejárat előtt álldogálnak, nem láttam senkit. Újra körbenéztem; szemem fölé tartottam a tenyerem, hogy elviseljem a fényt. Langyos szél borzolta a fák lombját. Lepkeszárny villogott a virágok között. A temető a falu legmagasabb pontjának számított, innen a templom tornyára is szinte lenézett az ember. Abban az irányban millió élet nyüzsgött a levegőben, sötétlő felhővé sűrűsödött az apró rovarok násztánca. A toronynak még a kupola alatti négy kiszögellési pontján egy-egy hatalmas, homokkőből formázott kehely állott. Úgy látszott, mintha a rovarfelleg ezekből a kelyhekből nyomult volna kifelé, máskor meg épp befelé. A hatalmas kelyhek oldalán még ilyen távolról is jól kivehető volt a mintázat, egy-egy széles kör szorosan egymás mellett. Minden kelyhet vaskos gyűrűk díszítettek. Messze, a háttérben magasodott Hradkov hegye, a legmagasabb pont, úgy is mondták a faluban: a Rettentő Ponkó. A temetőből nézve elég jól kivehető volt a kolostorrom, mely természetesen nem a csúcsára épült a hegynek, hanem egyik ívelő hajlatába. Az erdő zöldjének különböző árnyalatai vették körül, s még így romosan is, mint egy ékszer, vakítón fehérlett a távolban. Mögötte magasodott a sziklafal, mely persze jóval odább esett tőle, csak messziről szemlélve keltette azt a hatást, mintha közvetlen szomszédságban lennének, egyes helyeken kopáran, máshol foltokban gyér növényzettel. És jól látszott a gyalogút világos szalagja, mely föntebb vezetett el, s még feljebb vitt, egészen föl, a vöröslő sziklacsúcsig. Egy törzsében többszörösen megcsavarodott fa, mely akkorra lombjait végleg elvesztette, állt korhadozva a magasban; elképzelni sem lehetett, milyen viharokat kellett túlélnie az évtizedek során, ha ilyen szabályos dugóhúzóvá tekeredett a törzse.

Törökszegfűt szakítottam az egyik sírról, s letörtem mellé egy zsenge gallyat a bokrosodé fátyolzöldből, majd leheveredtem a sírok közt a fűre. Orromhoz szorítottam a virágot, mohón szívtam magamba erős illatát, kis híján feljött tőle a gyomrom.

Már nem sok hiányzott, hogy fölkeljek és elinduljak vissza a vadászházhoz, amikor meghallottam a százados lépteit. Egyenesen felém tartott, s ezzel a pontosságával fölöttébb meglepett. Hogy tudja az irányt, jóllehet a sírhalmok fektemben teljesen eltakartak.

Ezen utóbb, mikor már visszatértem a vadászházba, komolyan és hosszan elgondolkoztam. Főleg mert ott találtam egy nagy A-betűt, krétával írva az ajtómon. Mindezek arra ösztökéltek, hogy töviről-hegyire átgondoljam a napomat, a legapróbb részletekig. S mivel arra a következtetésre jutottam, hogy a százados percre pontosan tudta, hogy a temetőben vagyok, hiszen egyenesen odajött hozzám, mindezt megpróbáltam azzal összehozni, hogy a hadnagy akkor jelent meg, miután a századossal már a hullát megtekintettük, s kifelé jöttünk a temetőből, futva érkezett, mondván: mennyire sajnálja, hogy nem ért ide előbb, reméli, a látvány megtette rám a várt hatást, szerette volna látni, hogyan.

Azt kellett föltételeznem, hogy az ajtómra írt A betű titokzatosságának is rejtett köze van a nyomozókhoz. Mert ha onnan kezdtem a dolgok levezetését, hogy a százados egyszerűen elcsalt a temetőbe, kézenfekvőnek látszott arra gondolni, hogy a vadászháznál így akarták tőlem szabaddá tenni a terepet maguknak. A százados tehát értem küld egy fiút, hogy a temetőkapuban vár. Természetesen számít rá, hogy azonnal indulok. De hogy nyújtsa az időt a találkozásunkig, félrevonul a temető egyik sarkába (társával, a hadnaggyal mindezt előre megbeszélik), félrevonul azért is, hogy jelezni tudjon alárendeltjének (például egy tükörrel), megkezdheti a vadászház körül a szemlét, hiszen az illető (azaz: én!) itt van. A százados végig lát engem, még azt is megfigyeli, hová heveredem le, ezért nyomban megtalál.

Közben a hadnagy a hegyen terepszemlét tart, árulkodó nyomokat keres. Lehet, hogy álkulccsal a vadászházba is bejut, keres, kutat. És ki-kitekint közben az ablakon, a temető felől figyeli a fényjeleket, van-e még ideje a kutatásra. De mert valószínűleg semmiféle bűnjelet nem talál, hát kieszeli: jelet hagy hátra, ez esetben egy A betűt, talán csak azért, hogy házamba érve gondolkozásra késztessen. Hogy a szerinte biztosnak látszó nyugalmamból kibillenjek egyszer s mindenkorra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy látnom kell: valaki járt a házamnál. Az A akár Alfát is jelenthet, gondoltam. De még mást is: egy név kezdőbetűjét. Tehát mindenképpen kezdetet. S ha ez így van, máris van okom a nyugtalanságra. Kétség csupán annyiban maradt bennem e virtuóz okfejtésem után – írtam Klauthnak –, hogy vajon mi módon ellenőrzik az urak, hogy a belőlem kiváltani  szándékozott nyugtalanság bekövetkezett-e? Netán meg akarnak lepni? Hozzám ugyan jöhetnek, legföljebb elküldöm őket melegebb vidékre!

Azonban egyáltalán nem voltam bizonyos abban, hogy nem léptem-e megint túl a realitásokat. Meglehet, rám nézve semmi különös nincs abban az A betűben. Talán a fiú, akit értem küldtek, szórakozott, a vadászház ajtaja az iskolatáblára emlékeztette, s rákanyarított egy A-t A századosra pedig tényleg rájöhetett a szükség, azért vonult félre a temetőben, mint mondta. S a hadnagy is, egyéb elfoglaltságai miatt, valóban érkezhetett késve Hradkovba.

Mindenesetre nem bántam, hogy legalább ő nincs ott a felnyitott sírkamránál, amikor megtekintettem a hullát. Valójában teljesen egyedül szerettem volna látni, ha már látnom lehet, így csak egyszerűen beóvakodtam a sírkamrába az orromhoz nyomott szegfűvel, meg kijöttem. A szegfűt nem vettem el az orrom elől akkor sem, amikor a százados kifejezetten tanácsolta. Azt mondta, így nem érzem a balzsam illatát, s vele az Örök Idő szagát. Választékos beszéde hallatán hirtelen megfordult a fejemben, talán nem is evilági nyomozó...

A fátyolzöldet azért odaejtettem a tetem feje mellé, ha egyáltalán lehetett fejről beszélni még.

S nem is annyira a test, sokkal inkább a környezet, a belső tér ragadott meg csöndjével, időkön túli hűvösségével. Mintha legalábbis a sötétlő űrbe léptem volna ki, olyan érzésem támadt. S hogy e tér voltaképpen közelebb, jóval közelebb van hozzám, mint amennyire idegenkedésemből erre következtetni mernék, megértettem ott.

A sírkamrából kijőve, mindjárt azt kérdezte tőlem a százados, most akkor én is hajlandó vagyok-e megajándékozni őt valamivel még?

Azt válaszoltam, szívesen látom meleg vacsorára a hegyen.

Ő nem ilyesmire gondolt, és hozzátette: szinte bizonyos benne, hogy egyből értettem, mire, természetesen a bűntényre. Nagyon reméli, hogy a látottak után előállók magam is valami rendkívülivel, ami előre viheti a nyomozást. Előtte ugyanis nem kétséges, hogy birtokában vagyok valami titoknak, tudja, hogy valamit tudok, erről szeretne hallani.

Nagyon hízelgő rám nézve, hogy ilyen fontos személynek föltételez. Ezek szerint, mondtam, elértem, amit akartam. Csakhogy, folytattam, önsanyargatásaimnak immáron végük, lelki bajaimból lassacskán kigyógyulok.

Valójában nagyon is elbizonytalanodtam a hullát látva. Az indulat, mely azt a fiatal lényt leterítette, valahol ott feszült a bebalzsamozott tetem körül, ezt megéreztem. S hogy igenis, még ha közvetve is, közöm van ehhez az indulathoz, ez a felismerés nem csupán félelemmel töltött el, de szívemben már-már megsemmisültem e teher alatt.

Az volt a kérdés: tudom-e tartani magam a százados és a rémületemre később megjelent hadnagy előtt. Főleg mikor nekem szegezték a kérdést, jelezve, hogy ők azért egy s mással tisztában vannak: mért volt nálam a barátnőm (hogyan, hát ő is ott volt?!, kellett volna kapásból a hülyét adnom), miért volt nálam a gyilkosság napján, miért jött ide, Hradkovba, váratlanul? Akár támadóan is kérdezhették volna: ezt miért hallgattam el?

Kínomban röhögnöm kellett, s talán ez volt a szerencsém, azt feleltem: Azért jött, hogy láthasson engem meztelenül...

 

*

 

Kezdetben nem írtam a levelekben megszólításokat, nem írtam, hogy„kedves Franz”, még Franz-ot sem írtam, vagy hogy: „kedves Mama”, egyszerűen nem akartam s nem írtam! Viszont a következő nagylevelemben már mindkettejüket megszólítottam. Ehhez a levélhez szintén csatoltam még egyet. Ebben azt írtam Klauthnak:

„... innen, az o.-i Mentálhigiénés Klinika szobájából, ahová jutottam, innen, a falakon belülről, tisztán látom már mindazt, ami kívül van. S azt is, ami volt... Nem kívánok eltávozni innen, Franz. Remélem, ápolóim méltányolják óhajom, főleg, ha szépen és pontosan elmondom nekik lelki megrázkódtatásom körülményeit, ahogyan látom. Egybehangzóan ez a legfőbb kívánságuk. Igyekeznem kell majd, hogy szépen mondjam el. Szeretném belopni magam a szívükbe. Azt akarom, hogy lássák: törekszem. Fő, hogy ne molesztáljanak a vackomban. Tudom, amit tudok, s ennyi már untig elég nekem: van itt valami bódító, édes, végzetes együgyűség...

Hogyan lehetne hasznosan berendezkedni e siralmas helyen, arra nézve máris van némi sejtésem. Legyenek hát a gondozóimnak szánt mondataim szépek. Én szívemből ezt óhajtom, így az igazi megrendültségem megmaradhat nekem. Mert az az én titkom. Ha kiadnék mindent, ugyan mi éltetne? Ez a nagy helyzet, Franz, nem szépítek...”

Ebben a bizonyos második levelemben azt is megírtam Klauthnak, piros irónnal sietve firkantottam: „lemondok minden esetleges jussomról. Büszkén jelentem ki: sosem áhítottam mást, csakis nyugalmat magammal, azt viszont – szó szerint így írtam – én magam mindig elrontottam. A bankszámlát, melyet a nevemre szándékozik nyitni Szépanyám, ezennel végérvényesen visszautasítom...” – Amint e szót, hogy Szépanyám, leírtam, máris éktelenül röhögnöm kellett. Igen hosszan röhögtem; közben már kifelé bámultam olohi szobám ablakán a hópaplanos parkra újra, kifelé a fehér alkonyatba, a felöltöztetett kőszobrokat néztem, és megint nevettem egy nagyot, és a kerti utat figyeltem azután, akkor már nem nevettem, lestem: jönnek-e már onnan a Vallatóim? Aztán levélpapírt vettem elő megint, s lassan, kimérten, pontosan lélegeztem.

„A gyilkosság napjának reggelén fény villant messze, Hradkovon túlról, a távoli völgyből, a térségnek abból a zónájából, ameddig igazából még távcsővel sem bírtam soha ellátni. Háromszor, négyszer is megvillant a fény, negyedszerre már-már állandósulni látszott, bár bizonyára ez is inkább villanás lehetett gyors egymásutánban, majd pedig kihunyt végleg. Közvetlenül abból a sűrű, vattaszerűen puhának tetsző ködgomolyagból érkeztek a fényjelek, mely a két hegyvonulat között a legmélyebben fekvő völgyet, mint egy katlant, teljesen kitöltötte. Abban az irányban nem volt lakott település. De még közlekedési útvonalról sem tudtam azon a részen, hogy egy autó fényszórójára gondolhattam volna. Igaz, a jelenség nem is olyan volt, hogy autó reflektor-izzójából származhasson. Különben is már világos reggel volt, bár azért még korai időpontnak számított mindenképpen, öt és negyed hat között lehetett. Az igazság az, Franz, hogy Hradkovban nemigen néztem az órámra. Azt mindenesetre elkönyveltem magamban, hogy jelzés lehet valahonnan valahová, illetőleg valakitől valakinek. Az égen egészen különleges alakú és színezetű felhők vonultak, bár magát a vonulást egyáltalán  nem, vagy csak alig-alig lehetett érzékelni. A köddel borított völgy a vadászháztól nyugatra esett. Az elém táruló felhőzet viszont a következőképpen volt színeződve: a távoli horizont felett szinte még sötét, s fölfelé haladva fokozatosan a mélykéktől a bíbor derengésig mind  világosodó tartományokkal bírt. Legföntebb pedig, ahol már oszladozott, de annyira, hogy néhol mint áttetsző tüll lebegett, e régióban már nagyon vegyes és élénk színek váltakoztak.

Hogy valakinek épp azon a napon kellett meghalnia, s hogy pont azon a vidéken, ezen azóta is számtalanszor elgondolkoztam, Franz, a szörnyű tett éjjele óta. Pontosabban azóta, hogy második Hradkovba menekülésemet követően megtudtam a faluban, mi történt a hegyen, míg távol voltam. Magamban számtalanszor megkíséreltem a legalaposabban rekonstruálni a gyilkosság napját. Annak a napnak a rám vonatkozó, s bennem megmaradt részleteit próbáltam felidézni, kezdve a mélyen emlékezetembe vésődött kora reggel képével. Az ilyen visszapergetést kicsit mindig abban a reményben is végeztem, hogy majd egy-egy elmúlt napom teljes eseménye általa mintegy újra megélhetővé válik, amennyiben történései valóban fölfejtődnek előttem. S máris nem hiába fáradoztam, így okoskodtam, hisz ilymódon még mélyebb barázdát vések emlékezetembe, akárha az időt konzerválnám magamban.

Mozdulatlanok voltak a fák – erre például tisztán emlékszem, Franz. Már csak azért is, mivel az ablakomon kitekintve a lombok között látni csak a messzi völgy felé.

A különös az volt azon a kora reggelen, hogy a madarak nem énekeltek, még akkor sem, amikor a nap széles sávban már bezúdította fényét a hegy két magassági pontja közötti hajlaton az alább fekvő völgyre. A napfény megvilágította a ködgomolyagot is, és ekkor valami elmondhatatlan, eksztatikus élményt nyújtó varázslat történt. Mintha belülről, a »ködsátorból« (ugyanis lekerekített sarkú sátornak látszott), mintha onnan világítanák meg e tüneményt.

S nekem, akinek megadatott, hogy a korábbi fényvillanásokat is láthattam – mondhatom, Franz, igazán nekem volt a legkülönösebb e jelenség, hiszen teljesen azt a képzetet keltette, hogy a ködön belül, ugyanarról a helyről, ahonnan a villanásokat korábban észleltem, ugyanabból az irányból van most a sátor megvilágítva. Annak ellenére úgy éreztem, hogy pontosan tudom, hisz az ablaknál állva mindent alaposan megfigyelhettem, hogy e fény mégiscsak kívülről érkezik a ködre. De mert az Időt is érzékeltem (ó, nem az óra mutatta időt; az Időt, így, nagy betűvel!), amely most képesnek bizonyult egy korábbi különös jelenségre egy másik, szintén egyedülálló jelenséggel visszautalni, misztikus erőterébe vonva ekképpen magát a helyszínt. Számomra mindenképpen volt ebben a nagyjából folyamatos egymásutániságban valami titkos összhang, valami elrendeltség, valami végzetszerű.

Vajon léteztek egykor, s talán még létezhetnek ma is olyan élőlények, fordult meg a fejemben, akik az Időt mint Állandót, mint egységes, nagy Egészt, melyben eleve elrendeltek a dolgok, érzékeljék, léteznek ilyen élőlények?, tűnődtem.

Hogy a madarak szokatlan némasága, ez a nem-történés, a megszokottnak ilyen megváltozása, ez sem a puszta véletlen körébe tartozó valami – így gondoltam; de még mennyire, hogy nem az!

A köd azután hamarosan széjjeloszlott, s a madarak is nemsokára rázendítettek, sőt egyik-másik fel is röppent tornagyakorlatait végezni, s közben persze a begyét töltötte röpködő bogarakkal.

Látszólag tehát semmi nem utalt a különös jelenségre, végtére is nem maradt nyoma, sem a jeladásnak, sem annak, hogy az ég madarai azon a reggelen valami oknál fogva megkésve ébredtek.

Természetesen megfordult a fejemben, hogy a jelenség esetleg csakis nekem szól. Hogy a sorsomban valami változás áll be hamarosan, s ez a szűkebbb-tágabb környezetemre is hatással van. Vagy hogy épp kívülről, a környezetemben hirtelen fellépő furcsaságok sorozatán át kapom az intést, hogy készüljek fel valamire. Erre így utólag visszagondolva a legkézenfekvőbb magyarázatokat kiagyalni, ezt jól tudom. Csakhogy az a nap valóban bőven tartogatott számomra meglepetést, talán addig egyetlen nap sem annyit...

Például az esővel, amely csupán annyi idő alatt, míg tisztálkodni, s megreggelizni betértem a mosdóba, illetőleg a konyhába, honnan, honnan nem, váratlanul ott termett a hegyen. Ezt azóta sem értettem meg. De még a szél is minden előzmény nélkül támadt föl, méghozzá  oly hevesen, hogy a fészkéből útrakelt, s a vihar láttán máris visszaforduló gerlepár hasztalan erőlködött a levegőben széllel szemben; nekifeszültek test-test mellett, ám újra és újra hátrabukdácsoltak. A felhőzet, mely nemrég még oszlani látszott, rövid időn belül egybefüggő sötét felleggé változott, s máris fehér és lila villámok hasogatták az eget.

Akárha visszafordultak volna az időben az események.

Mintha az Időben, ha azt eleve egy megírt könyvnek veszem, váratlanul visszalapoztak volna. Nagy baj persze nincsen, gondolja a lapozó, legföljebb újra olvastatik a már olvasott.

Ezek után persze már egyáltalán nem volt furcsa, hogy gondolatban magam is egy régebbi, elmúlt nyaramba érkeztem meg, méghozzá kívülről, mint egy filmet, szemlélőként láthattam (mert látnom kellett!) magamat. Pontosabban magunkat: mellettem feleségemet, s elsőszülött fiunkat még. De úgy, mintha nem is én lennék, nem is mi. S mégis én és mi – egyidejűleg voltam belül s kívül akkori önmagámon.

Rólunk, Franz, hármunkról szólt a film, amit láttam.

Egy férfi, egy nő és egy kisgyerek, így tekintettem magunkra. Mi voltunk azok, tudtam, de magamnak mégis mások, idegenek. Egy férfi, egy nő és egy kisgyerek abban a messzi nyárban.

Itt is veszettül villámlott...

A filmkockák valóban gyors egymásutánban peregtek le elmémben. A folyamat tényleg nem tarthatott tovább, mint amíg egy gyufa lángja fellobban s kihuny. Mégis igen jelentős változás állt be a légköri viszonyokban ilyen rövid idő alatt is. Például a villámlás teljesen megszűnt, a felhőzet is szétszakadozott, olyannyira, hogy immár ugyanazt a színezetet kezdte mutatni, mint az imént, a kora reggeli órán, a hirtelen támadt vihar előtt. Mintha könnyeden tovább lapoztak volna a Nagy Könyvben. Ott folytatódott a nap, ahol abbamaradt. Aznap majd csak az alkonyat beállta előtt, egészen pontosan akkor, amikor Emanuéla váratlanul megjelenik nálam a hírrel: MEGVAN A FIAM, majd csak akkor zendül rá újra az ég. Mondhatom, Franz, érkezésével egyidöben tör ki a vihar Hradkovban...”

 

*

 

Fáradtam már, de nem engedtem az ernyedésnek. Nem engedhettem, hiszen eldöntöttem: végig kell vinnem leveleimben a történetemet. Mindenképpen el kell mesélnem Klauthnak az egészet. Hogy ő azután tovább mesélhesse az én beteg, matróna nagyanyámnak. Mert igazából az volt a fontos nekem, hogy nagyanyám még megismerje a történetemet. S hogy végül is, közvetve, én mesélhessem neki. Hogy legyen egy közös mesénk, nekünk, kettőnknek. Még hogyha ő nem is mesélt nekem soha. Legyen az én mesém a mi Nagy Mesénk, gondoltam.

„.. .Mintha közvetlenül a fejem fölött csattant volna azon a napon, a gyilkosság napján. A vadászház előtt megremegtek a fák. És ha már ők is, gondoltam, csoda-e, ha én?... Kezemben nyitott borotvával álltam a vadászház szobájában; fél arcom még habos volt. S miközben a pengével a habot toltam le a képemről, ott, a tükörrel szemközt állva az jutott eszembe, Franz, azon kezdtem el meditálni, hogy lám, milyen rettenetes viszontagságokat álltak ki a fák, a növények az idők során! Nemde, mondtam magamban, ők az egyedüliek az elevenek között, akik helyhez kötöttek. (Ó, nem magamra gondoltam akkor, nem is nagyanyámra, nem, nem!) Vajon miért nem mozdultak el annak idején? Miért nem fejlesztették ki magukban a helyváltoztatás képességét? Mért volt jó nekik így? S az így maradás továbbra is mért jó nekik? Mitől olyan megadóan tűrök? Feladták volna? Ők a nagy feladók? Vagy inkább ők a bölcsek? Végül is ismerhetik az utazást. Sejtjeikben őrizhetik emlékét. Az útónlevés emlékét mindenképpen ismerniük kell kezdeti állapotukból, mikor még mint termések, magként sodródtak tova esővel, széllel. Megelégeltek az úton-levésból ennyit, úgy látszik... Ezek a gondolatok törtek fel az elmémben borotválkozás közben, a gyilkosság elkövetésének késő délutánján.

Míg én borotválkoztam, a gyilkos és az áldozat talán már a tett helyszíne felé tartott. Bár meglehet, hogy ekkor még nem. A. bűncselekmény nem sokkal éjfél előtt történt, így mondták a nyomozók. De történjen kereken tizenegy órakor (nagyjából akkor indulok majd haza a feleségemhez, aki miatt napok óta egyre gyötrőbb lelkiismeretfurdalásom van, így vallottam a nyomozóknak). Van tehát még legalább hat órányi idő addig. De öt mindenképpen. Vajon az elkövető és az áldozat mit csinálnak, míg én borotválkozom, s a fákon elmélkedve nézegetem közben a bőrömet?

Mert a bőrömet folyamatosan néztem, Franz. Már csak a penge miatt is néznem kellett, amerre járt. S közben az ujjammal elő kellett készítenem a következő területet a kés alá.

Néztem hát az arcomon a bőrt, ezt a folyton átalakuló anyagot, amely már akkor tele volt az öregedés jeleivel: szemölcsök, ráncok tarkították. Testemnek főleg e szabad területén óhatatlanul megjelentek ekkorra már a kinövések, barázdák. S elnézve magam, emlékszem, arra gondoltam, vajon ha fedve volna e terület is, lehet, hogy nem változott volna meg ilyen erőteljesen a külsőm? Merthogy csak az arcunk, fülünk, nyakunk, homlokunk, s a kezek vannak közvetlenül kitéve, szó szerint kitéve, viharnak, szélnek, fénynek, esőnek, szennyeződésnek, azért ott alakultak ki elsőként ezek az időt jelző valamik?, tűnődtem. Lehet, hogy a fák is csak amiatt kérgesednek korán, mert nem fedhetik be lombjukkal a törzsüket? Lejjebb, alsóbb testrészeim felszínén, ahol takar a ruha, ott még szinte makulátlan a bőröm. Sőt, a hamvasságuk is megvan ezeknek a bőrfelületeknek. A rugó, az izomzat persze döntő fontosságú, hogy petyhüdnek avagy feszesen kisimulnak-e a vonalak, így okoskodtam magamban, s közben máris letoltam a nadrágomat, hogy most már akkor lássuk, valóban úgy van: külsőm tényleg ránctalan, üde, kisportolt, hamvas azokon a területeken? Az ingemet már a borotválkozáshoz készülődve levetettem, s ekkor a mellszőrzetemet alaposan szemügyre vehettem. Közte elvétve egy-két szál fehérlett, ezekben elapadt már a pigment, ugyanúgy, mint gyér hajam egyes szálaiban; tudtam, semmivel, levegővel vannak telve e csövecskék, attól olyan fehérek. Viszont az alsóbb szőrzet sűrűjében, s ezt most, hogy immár fedetlen voltam ott is, tüzetesen megszemlélhettem, s bele is túrtam ujjaimmal buzgón, valóban, gondoltam, itt még semmi változás. Ekképpen foglalatoskodtam magammal, amikor újra zengzeteset dörrent az ég. S szinte azzal egyidőben, háromszor, gyors egymásutánban, mintha szöget ütnének bele kalapáccsal, kopogtak az ajtón.

Még abban voltam egy pillanatig, emlékszem, hogy a szél a parkból egyenesen az ajtómhoz röpített néhány gesztenyét még tüskés burkában. Hogy azok koppantottak akkorát. De hangot is hallottam, mégpedig egy sürgető, hívó, halogatást nem tűrő emberi hangot. S akitől származott, a vihartól hajtva tüstént be is rontott a szobába, nem várva meg, hogy én, a gazda, majd ajtót nyitok neki. Egyszeriben ott állt előttem egy ázott alak – Emanuéla.

Nem mozdultam. Nem lett volna értelme. A kapkodás ebben a helyzetben még csak növeli a félreértést. De mondhatom, már-már elviselhetetlen szégyenérzés fogott el. Úgy éreztem, tetőtől talpig elvörösödtem. Vagy kifehéredtem. Gondolom, ha a tükör, melyet borotválkozáshoz használtam, elég nagy lett volna ahhoz, hogy teljességemben megmutatkozhassak magamnak, akkor bizonyára meg is nézem magam benne. S ijedtemben még tovább vörösödöm. Vagy még tovább fehéredem. Esetleg egyik végletből a másik végletbe vált át a színem. Gondolom, merthogy több lehetőség nem igen lett volna. És ez nem tréfa, Franz! Tudniillik abban a pillanatban megsemmisültem. Nem voltam. S bárcsak ne is lettem volna valóban. Persze kis idő múltával fokozatosan kezdtem már éledezni. Ezt abból tudtam magamon lemérni, hogy egyre erősödött bennem a gyűlölet az érkező iránt. Újra arra a végtelen gyűlöletre éreztem rá, amelyre már a munkahelyen, Emanuéla mellett is. És azt kívántam: bárcsak erezném továbbra is, bárcsak ne szűnne meg bennem soha e gyűlölet. Gyűlölni, az most a legegészségesebb! És hogy valóban tartósítsam a fokozódó gyűlöletet, elég volt a hasára pillantanom az érkezőnek. Micsoda röhej!, mondtam magamban gúnnyal és öngúnnyal egyszerre. Talán tekintsem úgy, igen, legjobb lesz, ha úgy tekintem ezt a hasat, amiképpen ő, Emanuéla mondta nekem, hogyan tekintsem — micsoda röhej!...Egy pillanat alatt emlékezni tudtam mindenre, amit a munkahelyen összehordott. Micsoda röhej!

Hogy gyűlölöm ezt a helyet!, gondoltam, amint végighallgattam megokolásait s érveit a méhében hordott magzat fogantatásának körülményeiről, ott a DEX-WOORT-nál. Hogy gyűlölöm magam, amiért egyáltalán betettem ide a lábam! Hogy gyűlölöm azt a személyt, aki engem erre a helyre hívott! Mert mit is állít ez a nő nekem? Hogy bár a magzat fogantatása pillanatában nem lehetett velem, mégis engem ölelt, tudjam meg! Ezt mondta. De hogy még világosabbá tegye, mondotta, ő nem is engem, hanem az én fogam nyomát, almájában a harapásom nyomát, a fogam nyomát ölelte magához, hiszem vagy sem.

Azt mondta, jól tudja, mit beszél, azt is tudja, hogy ezzel a magyarázattal most lényegében véve fájdalmat fog okozni nekem, sőt, még azt is sejti: beszédét a legeslegnagyobb szemétségnek veszem, és meg is érti, hogy így érzek szavai, s egyáltalán a nyíltsága iránt. Viszont jogos ellenérzéseimmel szemben továbbra is kitart állítása mellett: engem ölelt mégiscsak. A fogam nyomát! S így a maga részéről ki meri jelenteni: ő most a mi leendő gyermekünket hordozza...

Erre jegyeztem meg, hogy én még ekkora mocskosságot nem hallottam az életben, nekem még soha nem meséltek ilyen mocskosságot.

Ő azonban, nem vétve el gondolata fonalát, miközben azért rábólintott szavaimra is, azt mondta: amit most fog közölni, az  én szememben megint csak mocskosság, ezzel tisztában van, mégis el fogja mondani, mert úgy érzi, hogy ezzel, így mondta, tartozik nekem. Hogy őszintén feltárja előttem az ő valóságos helyzetét a fogantatás idején, ezzel tartozik nekem.

Mire én: csak nem kell megismernem annak az éjszakájának a részleteit?!...

De erre egyáltalán nem felelt, ha csak azzal nem, hogy szavai által innentől még pőrébben mutatta magát. Azt mondta, a férjével előzőleg hosszú ideje nem volt már kapcsolata, az után pedig már egyáltalán nem volt köztük semmi, s mi következik ebből?, nohát az, hogy a fogantatás időpontját teljes bizonyossággal ismeri. Tehát az a nap, amikor... Itt rövid, ám roppant hatásos szünetet tartott. És én igenis jól teszem, hogy ezen dolgok felemlegetése miatt őt itt most gondolatban lemocskozom, jól teszem. Ám tudjam meg, ő alávalóságát vállalva mondja, kénytelen mondani mindezt, s csakis azért, hogy megvilágítsa helyzetét előttem. És nagyon kér, hallgassam meg, azután pedig, nem bánja, akár le is köphetem érte, ha még mindig úgy érzem, hogy le kell őt köpnöm.

Ekkor megkérdeztem, ha ő eleve tudja, világosan látja sértő következményeit annak, amit mond és amit még mondani fog, akkor miért nem áll el tőle, miért szándékozik folytatni? Hogy világosan s egyszerűen fejezzem ki magam, megkérdezem tisztelettel: mi a büdös francnak nem hagyja már abba a szövegelést olyan dolgokról, amelyek különben is gyilkolják a szívem, miért nem hagyja abba, kérdezem! Gondolhatna legalább a koromra, ha már mint férfit megtorpanásaim miatt semmibe vesz!...

Mire ő, de már sírva: miért nem fogom már fel, azzal, hogy egyáltalán elő mert itt állni, önmagát alázza meg előttem. Neki nem célja bánatot okozni nekem, épp ellenkezőleg, azt szeretné, ha megnyílását végre annak tekinteném, ami: könyörgésnek...

Talán, szóltam közbe megvetően, nekem kell feloldoznom téged?

Hogy látja már, azt mondja, én őt teljesen ellököm magamtól, hát legyen, lökjem csak el, a magam szemszögéből nézve jogosan teszem, de már akkor is végigmondja, amibe belekezdett. Azt pedig, amit most fog mondani, előre kijelenti: nem kérkedőn mondja, isten ments! Csakis megrendültségében mondja, amit azzal idéztem elő, hogy akaratom ellenére, s bizonyára mind a mai napig nem is sejtem, hogy ő ezt tudja, azon a napon tudomására hoztam: milyen nagyon szeretem.

Mire én megrémülve, hogy a másik teremben meghallhatják, acsarkodva lepisszegtem: miről beszélsz?!

Álmodni sem merte, hogy valaha is szerethetik őt ennyire, mondotta. De azt sem hitte, hogy egyáltalán létezik ilyen fokú, hevületű szeretet. Hogy éppen ott lakozik, ahol pedig a legközömbösebbnek mutatja magát érzékek dolgában a szív. És úgy igaz, ő az én szeretetemről soha sem kapott tőlem a szavaimból, gesztusaimból pontosan kikövetkeztethető jeleket, viszont (és erről fog beszélni most!) nagyon sokat elmondtam neki e szeretetről mégis azzal, amit teljesen véletlenül fedezett fel azon a napon, a fogantatás napján, persze jóval előtte, ezt fontos tudni, ez most a legfontosabb, tette hozzá.

Fölnyerítettem, mint egy idióta, megfeledkezve a körülményekről és, persze, megfeledkezve magamról. Ugyanis akkor már gyanítottam valamit.

És most elmondja, mit is tudott meg rólam. Hogy úgy mondja, puszta véletlenségből a füzetembe nézett aznap, és a lapok között megtalálta kihullott, hosszú hajszálát ezzel a bejegyzéssel, lemásolta magának, íme:

május 14.14 óra 37 perc

ELŐTTEM HALAD A FOLYOSÓN, S AHOGY MEGY, HAJÁBÓL EGY SÖTÉT FÜRT KIBOMLIK, ÉS VÁLLÁRA HULL. LASSAN KIBOMLÓ ÉS LEOMLÓ...

Ugyanannak a füzetnek a lapjai közt, hátrébb: taknyos papírzsebkendőt talált, szintén az övé volt, felismerte, a lapon pedig ez  a  beírás:

június 9. 09 óra 47 perc

SOSE FÚJJA AZ ORRÁT...

FELEMELI KÉT KARJÁT, HOGY ÖSSZEKAPCSOLJA NYAKSZIRTJÉNÉL A FEKETE TÜLLRUHÁT. NEM SIKERÜL: NEM, NEM SIKERÜL NEKI. NÉMÁN HÁTRALÉP, FELÉM. FELEMELEM KAROMAT, HOGY SEGÍTSEK; KÉT KARJA LEHULLIK. KEZEMBEN TARTOM RUHÁJÁNAK LEHELETFINOM SZEGÉLYÉT, ÉS MIKÖZBEN MAGAM FELÉ HÚZOM, HOGY ÖSSZEKAPCSOLJAM, A FEKETE TÜLL NYÍLÁSÁN KERESZTÜL MEGLÁTOM NARANCSSZÍN INGBE BÚJTATOTT KARCSÚ TESTÉT. VÁLLÁRÓL LECSÚSZNAK A PÁNTOK, ÉS A RUHA LASSAN ALÁHULL: HAJLÉKONY, SIMA, CSILLÁMLÓ MEZTELEN TEST. RUHÁJA LASSAN CSÚSZIK TOVÁBB KARCSÚ FENEKÉNEK SIMA, FÉNYLŐ EZÜST FELÜLETÉN, TOVÁBB A BARÁZDÁN, HOMÁLYBA VESZŐ EZÜST ÁRNYÉK... UJJAK, HIDEGEN ÉS NYUGODTAN MOZOGNAK... ÉRINTÉS, EGY ÉRINTÉS.

És akkor már tüzetesen vizsgálódni kezdett, és talált is a fiókomban néhány szem kekszet, amit még ő adott nekem valamikor, de ezeknél is nagyobb meglepetést okozott számára a szemétbe hajított, félig megrágott almája, egyértelműen felismerte az ő fogai nyomán az én kapafogam nyomát, a harapásán az én harapásomat... Itt akartam közbevágni, hogy egy szemét! Hogy micsoda egy szemét dolog ez! Felhozni, felemlegetni ilyeneket! Hiszen ez már betegség nálam, ha nem tudná! Igen, én beteg vagyok, halálosan beteg! Én egy öreg, beteg, halálosan beteg ember vagyok, akartam mondani. Beteg, beteg! És vajon van-e mocskosabb annál, mint kilesni, kifigyelni egy beteg beteges megnyilvánulásait, melyek miatt maga is megveti magát, undorodik magától, elege van magából!... De akkor hirtelen fölfigyeltem a beszédére. A fiamat említette, hogy már mióta keresem a fiamat, aki elment, elhagyott. És hogy ő mindig is tudta, mekkora fájdalom ez nekem. Egy trauma, Arnold, mondta. Amiről én ugyancsak mélyen hallgatok, nem beszélem ki, pedig könnyebb lenne nekem, ha legalább kibeszélném néha, ami nagyon nyomja az embert, azt muszáj kimondani, s éppígy azt is ki kellett volna már mondanom neki réges-régen, hogy szeretem. Szeretsz, Arnold, szeretsz! Igenis szeretsz! S szerinte, aki ennyire szeret, ám kifelé nem mer, titkolja, s így valójában nem tud szeretni mégsem, szerinte az nagyon nagy szenvedésnek teszi ki magát, a legnagyobb szenvedésnek, igen, hiszen ami oldhatná szenvedését, éppen azt tagadja meg, vonja el magától, s annak az élete, szerinte, biztosan kész gyötrelem. Gyötrelem, igen, gyötrelem!... És ő ezeknek a tényeknek a birtokában ment haza aznap, és nem tudott, sehogyan sem tudott szabadulni a tapasztaltaktól... És itt már kimondja nekem: igenis ő kezdeményezte aznap az aktust a férjével, ő, ő, ő!...

Ez most már, szóltam közbe, nem csak a szavakkal való gyalázatos játszadozás, de már-már beteges megnyílás is. Mire való ez? Miért kell így kiadnia magát? Mire ő, folytatva iménti gondolatát, azt mondta: igenis benne akkor olyan erőteljesen törtek fel az én rejtett valómról, s a mélységes szeretetemről szerzett ismeretei, hogy az ölelés (amit most szégyell) már nem házastársi ölelés volt részéről, hanem a házasságtörő asszonyé (ezért meri kimondani előttem mégis), s hogy akkor legfőképpen a kapa-fogam nyomát eszében tartva ölelt, tudjam meg. S tudjam meg azt is, éppolyan erőltetett volt az ölelése, amennyire erőltetett volt mindig a tartózkodásom tőle, s éppannyira titkos! Hát csak ennyit akart mondani nekem, s befejezésül újra értésemre kívánja adni: ez a magzat, itt, őbenne, igenis a mi magzatunk....

Hallottam, Franz, hogy szakad odakinn az eső. Csattogva  ömlött, mintha egyenesen a vadászház ablaka elé borították volna ki az eget összes nedvével.

Az érkező csak annyit mondott: Pardon! S csak állt az ajtóban.

Én meg azt találtam mondani: Most borotválkoztam épp... Mintha ezzel megmagyarázhattam volna bármit is.

Azt felelte, neki már nem számít, tényleg nem számít, ha jobban megázik... És láttam, indulna kifelé.

Erélyesen rákiáltottam, mit szórakozik!, és forgolódni kezdtem, hogy valamiben megtöröljem a borotvámat.

Csak egyet lépett, ott az ajtóval szemben tétován megállt. A ruhájából csurgott a víz.

Jó, akkor marad, mondta.

Azt mondta azután, gondolom, a köztünk beállt csöndet, ezt a tátongó szakadékot akarta így áthidalni, sajnos a kocsival nem tudott egészen feljönni, csak ameddig köves az út... Nem gondolta volna, fűzte hozzá, hogy még idetalál.

A borotvámat vigyázva letettem.

A feleséged bent járt a főnöknél... Érdeklődött, hogy a napokban jöttél-e már... Abból gondoltam, hogy talán...

Végre elnémult.

A beszéd, Franz, megfigyeltem rég, olykor éppen azt fedi el, ahhoz nem enged bennünket közel, amiről valójában szólni szeretnénk. ..

Ha felöltöztem, mondta, megfordulna.

Majd szólok, válaszoltam határozottan.

Akkor elmondaná, miért jött valójában.

Arra roppant kíváncsi vagyok, vágtam rá ingerülten.

Elfogja mondani, felelte.

Remélem, hogy elmondja.

Hiszen azért van itt, hogy elmondja.

Gondolom, a cégtől való menesztésem hírét hozta. Azért vállalta ezt az utat. Még a vihar sem tartotta vissza. Ezzel nagy-nagy hálára kötelez...

Hogy én nagyon tévedek, igen! És egyáltalán!... Meg hogy: nem ért engem, most már tényleg nem... Újra az az ellenséges hang... Nem, nem érti...

Nem is kell, hogy értsen! Fölösleges. Egyszerűen nem kell!

De hát mi van velem? Mi tört úgy össze?

Mi lenne, semmi.

Felhúztam a ruhámat.

Higgyem el, neki nagyon rossz, ahogy kezelem. Most már igazán megváltozhatnék. Legyünk barátok újra.

Ó, hiszen az vagyok. Nézzen rám. Egy barát!

Erre nevetett.

Ha akar, megfordulhat, mondtam.

Nem volt még olyan látványos a hasa, még így sem, hogy teljesen rátapadt a lucskos ruha.

Megkérdeztem, hogy van a baba?, de tüstént elfordultam. A nyitott kandallóba próbáltam begyújtani. Ez nem ment könnyen, mert a füstöt eleinte visszafújta a szél; ablakot kellett nyitni. Onnan viszont az eső vert be kegyetlenül.

Köszöni, jól, felelte.

Öltözzön át, mondtam, van egy ruhám, abba belefér.

Nagyon jó itt nálam, mondta aztán, hogy bemelegedett a szoba.

A tekintetemet keresve azt mondta, most akkor talán elmondja, miért jött valójában. De előbb üljek le.

Természetesen állva maradtam. A borotvámat becsúsztattam a tokjába.

Akkor közel lépett hozzám, megállt szorosan előttem, s komolyan a szemembe nézett.

Hallottam és éreztem a lélegzését. Összes illata kiázott belőle, és szétáradt a szobában. Bizonyosan tudtam, hogy ilyen tavasz nem jön már soha... S amikor már-már teljesen szabadjára engedtem magam, akkor mondta lassan, tagolva:

Megvan a fiad...

Nem értettem semmit, Franz.

Hozzám hajolt, ajka a fülem peremét súrolta: nem fogod elhinni: itt van Hradkovban!...

Megfogta a kezem, megszorította, tüzes tenyerében tartotta.

Érted? Itt, a hegyen!...

Éreztem, ahogy finoman, gyengéden fokozatosan maga felé irányítja a karomat. S mert nem ellenkeztem, nem is mertem, maga érintette tenyeremet kidomborodó hasához.

Rábólintottam a szavára. Még ha pontosan nem is tudtam, mire bólintok.

De nem mer találkozni veled, folytatta. Neked kell őt megkeresned a színjátszók között...

Bólintottam.

Biztos forrásból ma tudtam meg mindezt... S látod, máris rohantam hozzád a hírrel...

Újra csak bólintottam.

Az igazat megvallva, mondta titkos mosollyal, miközben már két kézzel szorította hasára a tenyeremet, én magam is szeretném látni azt a tékozló fiút... akit az apja annyira kerestetett a világban...

Bólintottam megint.

De tudom, hogy én nem láthatom... Hisz nekem nem szabad őt látnom, ugye, Arnold?

Egyfolytában bólogattam, Franz...”

 

*

Ha a szavak nem kötöttek volna (...) <<< folytatás a következő részben >>>>

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője (III. kör)
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat