Kaszás Máté

Korom és hó

(részletek a könyvből)

 

Apám és én

A lófejeket hosszúkás élű szerszámmal aprítjuk föl, apám és én; a fejet, miután lesuhintjuk a nyakról, középtá­jon, szimmetrikusan hasítjuk ketté, majd tovább, egészen ökölnyi nagyságig. A zárt testrésznek vágás után kiáltó az üregessége, s ahogy odaüt az ember, alig van valami kis koppanás; úgyszintén amikor a darabok földre hullanak. Valahol egy hófúvásos szérűben történik mindez, de nem lényeges, hogy hol, apám is, én is úgy vagyunk vele, hogy nem lényeges.

Megnyugtatóan párás és kormosan piszkos az idő, és nem messze egy koporsót készítenek, tulajdonképpen már elké­szült, csak a fehér csipkét helyezik körbe az üreg peremén, aztán leszorítják valamivel. Azok, akik ezt végzik, s apám és én, úgy tesszük a dolgunkat, hogy nem érzünk abban semmi rendkívülit. Még azon sem csodálkozunk, hogy nem kenjük össze magunkat vérrel. Nincs vér. Csak korom és hó. A test­részek oly szárazak és szálkásak, mint a szarufa.

Azután bemegyünk egy terembe, ahol olyan alacsonyan van a mennyezet, hogy alig lehet állni, csupán ülni vagy guggolni lehet. A talajnak lejtése van, és lépcsőzetesen van kiképezve; hátrafelé érzékelhetően vastagszik a sötétség, de hogy hol a határ, mondjuk a fal, vagy egy hirtelen szakadék - titok. Olyan sejtésünk van, hogy hátul igazából nincs is semmi; egyébként abból az irányból lejt a talaj, tehát az a fönn. A sötétséget a testünkön érezzük, úgy, hogy húz ben­nünket, és ezt nem értjük, de belenyugszunk. Akiket itt ta­lálunk, azokat nem ismerjük; olyanok mint mi, de nem is­merjük egymást. Valahogy az a benyomásunk, hogy ennyien vagyunk, és ez is jó.

A talaj mintha omladozna, ám ez sem lényeges; a föld­ből néhány elkorhadt gerenda kifordult, ezek lehettek egy­kor a lépcsők vagy az ülőkék. Mindannyian várunk, néha egymásra nézünk, tudjuk, hogy elöl fog történni, amire vá­runk, de a hely egyelőre megközelíthetetlen - oda senki sem néz. A többiek úgy kötik le magukat, hogy bogarász­nak a ruhájukban; nincs nagy világosság, de látjuk azokat is, akik a terem túlsó végében lejjebb meg följebb foglalatos­kodnak. És nincs nő, egy sem. Hol kinyújtják és nyomkod­ják a lábaikat, hol meg összegöbörödnek.

Most kinyílik lent egy ajtó, a beáramló világosság elvon­ja a figyelmünket; muszáj odanézni. Ne félj, néz rám apám, és megérinti ruhámat. Egészen lassan lehunyom a szemem, s egészen lassan felnyitom, mintha így akarnám jelezni: nem félek semmit sem.

Amikor bevontatják a virágkehelyt, mi már állunk apámmal; apám a magasabb, majdnem egy fejjel magasabb nálam, őneki ez most rosszabb. Zenét várnánk, prelúdiumot, de legalábbis hangot, hangokat, vagy valami ricsajt. Mindezek elmaradnak, de már sejtjük is, hogy miért, csak a mozgás van, a mozdulat a fontos, a mozdulatok beszélnek itt. Milyen egyszerű és milyen könnyű! - mondanám, de az is hang lenne, élő, emberi hang; nem szabad megszólalnom, tudom. S ahogy lefejtik a harmatos szirmokat egyenként, a világosság meg mind gyengébb lesz körben; már csak a szirmok szórják magukból a fényt; talán nem is fény ez, ha­nem eleven lüktetés, eleven parázs, valami, ami egykor kö­zös volt mindnyájunkban. Szép - mondanám -, még így is milyen szép!

A négy férfi most leoldja a vontatókötelet, négy egyenlő részre vágják, s lazán fölcsavarják a derekukra. Csak nekik van kötél a derekukon, erre gondolunk apámmal.

Apám már indulna kifelé; az ajtóban megvár. Még egy­szer visszanézünk. A korhadt gerendákon ülők mélyen alszanak, egyiknek-másiknak kioldódott a cipője, többek ruhá­ja is kigombolódott. Menjünk hát - szól apám -, még előttünk van minden! S látjuk máris messze a fehér, dupla ajtószár­nyat (ezen kellene majd belépnünk!), látjuk az égbenyúló oszlopokat, és látjuk, igen, látjuk magát a fényes folyosót:

Ketten ballagnak a folyosón, két férfi; az én kezemben a gyufásdoboz, apám meg csak úgy döllög mellettem. Az óri­ási üveglapokat átnedvezi a világosság; kifelé nem látni a fénytől, de ez nem is fontos; amikor megtörténik a becsapó­dás, mi már a helyszínen vagyunk. Apám is lehajol, de én szedegetem föl az alkatrészeket, apám csak statisztál, vagy még azt sem, csupán úgy tesz, mintha legalábbis statisztál­na. Az ablakok épek, sértetlenek, pedig rajtuk át kellett tör­ténnie a becsapódásnak. Egy-egy mozaiklap akkora, hogy kettőnket kitesz, látjuk az összeillesztések vonalait, és lát­juk magunkat általuk bekerítve, mindegy, hogy ott és akkor ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítunk. A folyosóra állandóan fölülről látunk, s ez némileg megakadályoz bennünket abban, hogy horizontálisan is érzékeljük helyzetün­ket. Nem tudjuk még, ez mennyiben végzetes számunkra. Jó dolog viszont egymás mellett, egymás oldalán látni magunkat. Úgy érezzük, hogy megtaláltunk minden egyes da­rabot: a négy szárnyat, a tizenkét lábat, szemeket, alátéte­ket. Biztonságot és némi fölényt ad; eddig sem igen volt, de már egyáltalán nincs bennünk semmi rettegés. Kilépünk a hóra, sehol senki; apám és én.

 

Berger találkozásai

Hiába, a szakma elkísér, gondolta Berger, a borbély, amikor a kórház kocsiportáján belebotlott egy régi vendé­gébe; ő volt a kapus. Sima, zsíros hajára emlékezett, és hogy a tarkóján mindig jól föl kellett stuccolni. Volt, hogy a férfi kérte a szeszes bedörzsölést, volt, hogy nem, ám fizetni mindig gavallérosan fizetett. A borbély a kocsival nem áll­hatott be az udvarba, ezt tiltotta a szabályzat, így aztán a sorompótól hátra kellett tolatnia. Az ismerőse minden­esetre szívélyesen útbaigazította, amikor érdeklődött tőle, hol végzik az agyszcintigráfiás vizsgálatot. Ott a főkapun be - mutatta -, aztán végig a folyosón, és a folyosó végén jobbra. Sugárosztály, ki van írva nagy betűkkel.

Berger megköszönte és ment.

Az egészben az az érdekes: befelé nem veszi észre, hogy a lábtörlőrács labilis, gépiesen átlépi, s majd csak kifelé jö­vet, megbotolva benne figyel fel rá. Pedig neki pont egy ilyen lábtörlőrács miatt kellett idejönnie. Négy hónapja fej­jel nekiment a vasajtónak otthon. Mert - szokása szerint késve - rohant a gyerekért, és a rács közé, nem vette észre, be volt szorulva egy kő. Ahogy az ajtót futtában kilökte ma­ga előtt, a kő hirtelen megakasztotta, azon mód visszacsa­pódott, ő pedig homloka bal felével teljes lendülettel neki a vas lapjának. Pillanatnyi megingást észlelt, majd - ezen le­pődött meg a legjobban - a vér ízét kezdte érezni az agyá­ban. Ahogy a vér kilöttyen kicsit, mondjuk egy abroszra, és lassan felitatódik. Berger ezt a kilöttyenést érezte először meg, azután pedig a vér ízét, belül, az agyában. Odanyúlt, de az ujja száraz maradt. A dudor persze máris megvolt. Menjen most vissza, és nézze meg a tükörben? Nem vérzett, és remélte, a búb sem olyan nagy, hogy mindenki őt fogja bámulni ezért. Ment hát a gyerekért.

Csak sajnos nem is borogatta, utána sem. Meg aztán - mondták neki - le kellett volna feküdnie egy-két órára. Ezt elmulasztotta. Most aztán itt van.

A folyosó végén, ahol jobbra kellett forduljon, kissé elbi­zonytalanodott. Ott végig kórtermeket látott. Egy cigány nő ült a sárga műanyagszéken, Berger elindult feléje, hogy megkérdezze, jó helyen jár-e; a nő már mozdult is, és a szája is széjjelnyílt, számítva rá, hogy kérdezni fogják, s felelnie kell, ám ahogy haladt feléje, a borbély egy pillantásra visszanézett, s mivel épp akkor jött egy nővér, tőle kérdezte inkább: a sugárosztály erre van?

Mondta a nővér, hogy itt végeznek izotópos vizsgálatot, igen, az üvegajtón túl, leghátul. Berger a cigányasszonyt elfe­lejtette akkor, ám amikor hátul, a kisablakon benyújtotta az idegorvosa küldte borítékot és a kiskönyvét, hirtelen újra eszébe ötlött az apró, sötét bőrű teremtés: biztos azt gondolta magában, bár meg se jelentem volna - tűnődött Berger -, hisz minek megyek feléje, ha közelébe érve máris elfordulok tőle!

Ahogy jobban bekukkantott a kisablakon, újabb isme­rősre lelt. Ennek is nyírta nem egyszer a haját; a fickó csupa fehér szerelésben volt, lehet, hogy orvos? Amikor megis­merte, emlékszik, a mára sűrű fekete bajusza még csak pelyhedzett, viszont a tartásából ítélve most is olyan hetykének látszott, mint annak idején volt. Hűvösen köszöntek egymásnak; Berger arra gondolt, barátságosabb is lehetne hozzá, tőle biztos megtudhatná: helyes-e, ha aláveti magát egy ilyen vizsgálatnak. Mert volt, aki egyenesen lebeszélte. Viszont a fejfájása már hosszú ideje tartós. Nem tudni az okát, s ez legalább annyira veszélyes lehet, mint most oda­feküdni a kobaltágyú alá.

A folyosó falán Dürer-metszetek reprodukciói sorakoz­tak. A szemben lévő képről sokáig (míg föl nem kelt a székről, és meg nem nézte tüzetesebben) azt gondolta: Cervantes lo­vagja, s a lovag mellett a másik lovas hűséges kísérője. Mond­ta is magában: jó helyre akasztották ki: azzal a nagy dárdával, ahogy nekimegy a szélmalomnak! De aztán azt gondolta: ez mégsem az a harcos. (Az vagy nem az, igazából egész ottléte alatt nem tudta eldönteni: rajzolhatta-e Dürer Don Quijotét? Szégyen, de nem tudta. A páncélos lovas lova alatt egy iramodó kutyát látott, hátrasimuló füllel. Viszont Dürer sírjá­nak feliratát iskolás kora óta betéve tudta: Quiquid Alberti Dureri mortali fuit, sub hoc conditur tumulo).

Nyolc negyvenötkor kapta meg az injekciót. A szúrás helyén pár percig még rajta tartotta a vattát. Aztán az isme­rős srácot látta kimenni, majd, talán fél óra elteltével, visszajönni. De most egy kerekes ágyat tolt (nem valószínű te­hát, hogy orvos, állapította meg magában), az ágyon egy őszülő, borostás arcú beteg feküdt, vékony lepedővel hón­aljig betakarva. Amott, a folyosó végén is volt egy másik ápolt,   az   tolókocsin   pihent,   agyonhasznált,   betűvel   és számmal jelölt pokróc fedte, arccal a falnak állították fekve, egy civil nő őrködött mellette fehér blúzban, jó ötvenes volt a nő, talán ő lehetett a feleség. Ennek a betegnek Berger nem láthatta az arcát, így aztán a korát sem tudta megsaccolni. Volt ott még egy üres ülő- vagy fekvőalkalmatosság is a sarokban. Közepén egy rúd, a rúdról két lánc csüngött alá, legelöl pedig egy fogaskerék volt, pedállal.

Természetesen nem volt vége még az ismerősök sorá­nak: a 2-es gammafelvevő teremből ki-kilépő fiatal, szőke hölgyről a borbélynak az az érzése támadt: nem teljesen idegen neki. De nem tudta, hol látta. Először csupán azt gondolta róla, hogy csinos, s ilyenformán szimpatikus neki, de aztán csak nem maradt ennyiben: ismerem valahonnan. Persze, tette hozzá magában, egyéb gondunk ne lenne! Viszont észrevette, hogy a nő is többször végigméri őt. Annyira jóvágású lenne ebben az új dzsekijében, tűnődött Berger, amit tegnap vett 250-ért a BÁV-nál? Pedig hát nem is tetszett igazából, csak az ára, és hogy bélelt, mellesleg estig varrta a selyembélést (bizonyára ezért került csak 250-be), mind a két ujján hosszan fölfeslett, és még a hátán is. És te­lis-tele volt zsebbel, és mindegyik zseben cipzár, jókora fityegővel, kettőt mindjárt le is kapott a csípőfogóval, hogy ne legyen benne annyira karácsonyfa. Viszont kényelmes­nek kényelmes volt.

Amikor beszólította a hölgy (Berger az első pillanattól kezdve remélte, hogy hozzá, s nem az l-esbe kerül; oda a tolókocsisok, tolóágyasok mentek, a már talán soha föl nem kelők, ezt észre kellett vegye; persze lehet, hogy ijedelmé­ben eltúlozza, gondolkozott, és más napokon ugyanúgy ide is, és oda is mennek ilyenek is, és olyanok is; most azonban ez volt a menetrend, így látta), amikor beszólította a hölgy, mindjárt azt kérdezte Bergertől, járt-e már itt. S amint a bor­bély közölte vele, hogy nem, még soha, a nő szemmel látha­tólag csodálkozott ezen, sőt hangot is adott csodálkozásának: Érdekes, pedig biztosra vettem, hogy járt már nálunk. Olyan ismerős az arca!...

Na, helyben vagyunk!, bólintott Berger. S mondta a nő­nek, hogy neki is ismerős valahonnan. És nevettek, anélkül, hogy tudták volna, miért. Aztán a nő megkérte Bergert, ves­se le a pólóját (a dzsekit előzőleg már levetette és fölakasz­totta a fogasra; különleges fogas volt, majdnem olyan, mint az infúziót tartó állvány). S amit ezután mondott neki, azzal egészen meglepte Bergert, már ahogyan mondta, azzal is, tudniillik roppant természetesen mondta, sőt: kedves szívélyességgel a természetességen túl, aminek bizonyára a mindvégig tisztázatlan - vélt? valós? - ismeretségük volt az alapja. Azt mondta, pontosan ezekkel a szavakkal: Most né­hány felvételt fogok készíteni az agyáról. Semmit nem fog érezni. Mindössze annyit kérek, beállítás után ne mozdítsa el a fejét semerre sem, jó? Egy-egy felvétel 3-4 percig eltart, én majd közben kimegyek, a gép viszont végzi tovább a dolgát. Akkor talán kezdhetjük?...

Mondjam azt, hogy örömmel? - sóhajtott a borbély. Pu­ha, bársonyos jelenség, az már biztos. De hát nekem felesé­gem van, s gyerekem! A fiam még csak négy lesz májusban. Reggel elvittem az oviba, és azt mondtam neki, délután érte megyek...

Hat felvétel készült az agyáról, három hanyatt fekve, és három hason. Berger mindvégig arra gondolt: beléje lát és - így vagy úgy - rögzíti a gép, nem csupán a vére útját, de a gondolatát, azt is, amikor azt gondolja: belém látsz, és azt is, amikor azt mondja: rögzíted a gondolatom.

Persze hanyatt fekve, az ablakon kitekintve, míg arca közvetlen közelében volt a súlyos szem, Berger jól tudta: sok mindenre gondolhat közben. Még ha követi is a gép. Bár nem tartotta valószínűnek, hogy mindenfelé követheti, pél­dául mikor amott, azt a távoli házfalat nézi, és közben - ma­ga sem érti, miért - az jut az eszébe: kévébe kötött kukorica­szár egy fagyos éjjelen végigcaffan a havon, és én bepisilok - nem tudja, követheti-e vajon? Követheti-e abba a gyermekkori magányba? Igaz, tette hozzá mindjárt, ez is csak magány, itt, e félelmetesen pontos szerkezet alatt, de már katarzis nélküli, száraz, fakó, üdvözületlen.

Csak gyanította, hogy a hetyke legény ismerőse érintette meg meztelen hátát, amint hasmánt épp kászálódott lefelé a vizsgálóasztalról: Hogy vannak a borbélyok? - S még ki sem nyithatta a száját, már válaszolt is a hang helyette: Látom, nem valami jól. - Berger erre ijedten nyomban hátrafordult, s ami igazán ámulatba ejtette: sehol egy lélek nem volt a terem­ben. Csak a kivetített mozdulatlan agyát látta vibrálni a kép­ernyőn. Amíg öltözködött, kíváncsian közelebb lépett a mo­nitorhoz, és idegenkedve farkasszemezett vele.

A hölgy jó öt perc múlva érkezett csak vissza; messziről kedvesen mosolygott, amint azt Berger tőle már megszokhatta. És lelkesen újságolta, hogy kitűnő házirétest hoztak a büfébe. Minden nap pontban ilyenkor szállítják. Reméli, a kedves beteg megbocsátja neki, amiért egyedül hagyta egy csöpp időre.

Semmi baj, legyintett rá Berger. És mintha mellékes do­log volna, megkérdezte, kézhez kapja-e még ma a vizsgálat eredményét?

A nő megejtő szelídséggel nézett a borbélyra. Azt majd a kezelőorvosának küldjük meg. Mindig így szoktuk - válaszolta.

Ezek szerint, mondta szedelőzködve Berger, neki itt nem is kell tovább várnia?

Természetesen nyugodtan elmehet, felelte mosolyogva a nő. S amikor a borbély indult kifelé, kedvesen még utána szólt: A meggyest, ha még kap belőle a büfénél, ajánlom, kóstolja meg, nagyon finom.

Berger kényszeredetten visszamosolygott a nőre, és bó­lintott. Ám a büfénél nem állt be a hosszú sor végére még­sem; sietve tovább haladt a folyosón. Olyan nagyon igyeke­zett kifelé az épületből, hogy ott, a kijáratnál, kis híján elvágódott a lábtörlőrácsban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Korom és hó
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2026 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat