Kaszás Máté

 

 

Fekáliában, sej

(Egy kései krónikás iratanyagából)

 

„Valami bűzlik Dániában…”

 

Szemelvények

(micó)

Fél kilenc után előballag Micó, a kiskert szélén, az ágyások mentén elsétál a két kuka között elhelyezett etetőtálhoz, unottan körbenéz, pislog néhányat, kiölti nyelvét, azt a pici rózsaszínût, aztán belekóstol a dugóméretûre fölvagdalt baromfivirslibe. Nem rossz, látni a szemén, a nyelvén, egész tartásán, ahogy ráérősen, csöppet sem mohón, végtére is az övé itt minden, falatozgat. Most itt tartózkodik egy kicsit, aztán szép lassan továbbáll, ledől a szomszédos szennyvíztelep sûrû dzsungelében, lehetőleg enyhén napos helyre, ahol kedvére hunyoroghat, duruzsolhat, mosdhat, elidőzik csendben, hosszan a fényekkel, végigheveri a délelőttöt. Aztán délután újra átbújik majd a rongyos drótkerítés alatt, s kigyalogol az etetőtálhoz, a cöccögő emberhez, aki neki cöccög, valahányszor meglátja, bárgyún vigyorogva meg miákolva felé, mint valami hibbant macska.

Vigyáznia kell a szennytelepen a sok fedetlen akna miatt (minden tetőt elloptak a bitang tolvajok), még belepottyan, s többé ki nem jön onnan. Olyan az a telep, egyébként számára tök ideális, mint egy kísértetkörnyék: romok, bûz, fekálialé-erecskék, -patakocskák. Övé ameddig a szem ellát, és még annál is tovább. Volt hat kicsinye a télen, de mind odavesztek az árvízben vagy ember által, szóval nincsenek, legalább nem kell a territóriumát megosztania velük. Újabbakkal egyelőre nem számol, pontosabban nem tudja, miért nem esik teherbe, mikor pedig szexel alkalmanként, ahogy kell egy felnőtt állatnak, és van is kivel, ha nem is a zsánere kifejezetten az a sárgafoltos kan (durr bele; ennyi neki, a szadistának). Viszont egyre jobban gyanítja, hogy azok a kapszulák, amelyeket a vigyorgó ember dugdos a dugóméretûre fölvagdalt virslibe, nem a foga erősítésére szolgálnak, hanem, lehet, antibébi tabletták. Huncut az az ember, a szeme sem áll jól, ahogy őt nyájasan vigyorogva hívogatja: Micó! Micó! Miáúúú!..

(bab)

Hosszú Puska kérdezi az udvaros-portás Kelementől, szereti-e a csilis babot a fekete kandúr? Vagy nem kandúr? Ja, persze, hiszen kiscicái voltak télen, még ugyanaz az anyamacska, ugye? Mert ő nem bírta megenni, belekóstolt, de letette, szerinte ehetetlen, kivéve talán egy macskának.

Kelemen kételkedésének ad hangot, mármint kétli, hogy Micó enni fog a csilis babból, mert ha már az embernek nem ízlik valami étel, akkor az a Micónak se jön be, ő efelől bizonyos. De meg lehet próbálni, ki lehet tenni az ételtartóban azt a babot, majd meglátjuk. – És elindulnak, hogy megkeressék, vagyis hogy Kelemen megmutassa a Micó etetőhelyét Hosszú Puskának. Mert az is van. Itt van most elől, a bejáratnál. Egyébként azért olyan kényes, válogatós a Micó, mert a Biztonságos Zoli agyoneteti minden jóval, kevés embernek jut olyan és annyi finomság, mint a Micónak. S már ebből kifolyólag is kérdéses, belekóstol-e a macska abba a majdnem ehetetlen babba.

(S. O. S.)

S. O. S. jöttek a villanyszerelők, amikor Kelemen jelentette a különös esemény bekövetkeztét az irodán Hosszú Puskának, a 2-es telephely főreferensének. Puska ugyan mosolygott a hír hallatán (falból kiálló elektromos vezeték égő szaga terjeng az épületben?, plusz meg is égette a falat?!), de azért, biztos, ami biztos, odaszólt telefonon az 1-es telephely TBK-üzemébe, jöjjenek ki valakik, és nézzék meg, mi itt a helyzet. Jött is két villanyszerelő legott (utóbb majd szentségelnek, ám idefelé még nagyon ambiciózusak), kérdezték az udvaros-portást, hol van a baj, Kelemen mutatta nekik a falat, két helyen is füstölt, kábé egy-egy babméretû lyukon át, s a lyuk is meg a lyuk fölött is barnás-feketére pörkölődött a vakolat, benn a miniatûr portán. Hát igen, ez vezeték-baj, hagyták jóvá a bejelentést a mesterek, s telefonoztak Hosszú Puskának, bonthatnak-e? Jó, akkor bontunk. És nekiestek a csákánnyal, kibontották a csöpp portásfülke jobb oldali falát, úgy másfél méter magasságig, s csak azután eszméltek: Há’ hiszen ez egy füstölgő szúnyogriasztó szarság, egy patron!... Szóval szentségeltek, volt hadd el hadd, mert hogyhogy nem tájékoztatták egymást az őrök és a portások az ominózus tárgy fallyukba való elhelyezése kapcsán, illetőleg tárgyában magáról a tényleges elhelyezésről, a kurva anyjukat nekik, satöbbi, satöbbi…

(kugli)

Kelemen az öltöző ablakából figyelte a szomszéd vízmûvesek serénykedését az éppen általa jegyzett és felügyelt vágott fa körül. Jó nagy karika kuglikat pakoltak föl a nyitott furgonjuk platójára, abból a fából tehát, amelyet, sok egyéb mással, neki kell a telephelyen nyilvántartásba venni és felügyelni. De azok már indultak is a szajréval, mire Kelemen azon nyomban fölkapta a mobiltelefonját, s iszkiri, lódult kifelé az épületből. Tudta, már nem érheti utol őket, ezért az utcai kapu felé vette az irányt, hogy majd onnan, az utcáról kerül, a szomszédos portán át, elébük. Így is lett. Jó napot kívánok! Jó napot kívánok! – köszöntek egymásnak udvariasan, majd, amint elhaladt mellettük, Kelemen hirtelen megfordult, s a mobilja fényképezőjével, klikk-klakk, lekapta a fakuglikkal megpakolt járgányt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, ment tovább.

(úgy)

Úgy nézett Kelemen az udvaron magasodó, szélesen terebélyes, dús lombú, sûrû levelû fákra, mint leendő ellenségeire, amelyek/akik jól ki fognak cseszni vele, amikor özönvízszerûen hullatni kezdik majd fonnyadt leveleiket, s neki igyekeznie kell azokat nap mint nap összegereblyézni, zsákokba vagy nagyobb szemeteskukákba gyömöszölni, csak győzze erővel! Ezek a fák semmiképpen nem azok a fák, de még csak nem is hasonlítanakazokhoz a fákhoz, állapította meg magában, amelyekkel/akikkel reggelente, munkába jövet, hosszan beszélgetni szokott, pontosabban ő beszél, s azok hallgatják…

(Joó)

Joó Jani, a motoros vállkaszás fordított baseballsapkában indul kifelé a telephelyről. Hova-hova, kispajtás? – kérdi tőle a portás. Tegnap ugyanilyen elszántan menetelt a Jani kifelé, plusz fémrostéllyal a fején, fájront után, a rostély hálójának likai telis-tele voltak apróra vágott fûvel-fával-levéllel, ment ki a kapun, mint akit erősen hipnotizáltak, szállt föl a buszra, láthatóan nagyon elgondolkozva, a többiek direkt nem szóltak neki, a holdkórost nem szabad megijeszteni, ha a tető élén sétál, hagyták, hadd menjen haza rostélyosan, hisz megszokta már, hogy nyolc órán keresztül szitán át nézi a világot, abroncsos szitán, a feje is megszokta a szorítást, éjente is érzi, hogy szorítja, ez kell neki, kiegyensúlyozza, nemrég halt meg a felesége, nyolc éven át ápolta, a kertészek közül a virágos lány, a Hermina azért egy halk kiáltást megkockáztatott felé, azt kiáltotta megilletődve-meghatódva: Õszinte részvét, Joó! Sajnos, fordult vissza a Jani, köszönve az együttérző szót, bekövetkezett… Na, helló!...

(koc-koc)

Koc-koc, kocol a Béla. Éket ver be, vagy fixen tartó szöget, a gereblyenyélbe. Aztán cigarettára gyújt, s kiáll szellőzködni a Nagy Fa alá, ott várja meg, hogy az 1-es telephely főnöke behozza a Kiájával a 2-es telephely mûvezetőjét, akitől ő a további utasításokat (szentenciát) megkapja.

Suhogó, az 1-es telephely főnöke szerint, jó reggelente ide eljönni, a 2-es telephelyre, ahol újabban ez a Béla is ügyködik, megnézem, elég szorgalmas-e, meg hogy begombolkozott-e rendesen, előírásosan, nem olyan rég még egy helyen, az 1-es telephelyen volt velem, közvetlenül a kezem alatt, s kéznél is volt, annyi szent. „Főnök, hogy van?” – remegett reggelente a hangja, mert szó, mi szó, tartott és máig tart tőlem ez is, ahogy mindahány nyavalyás melós tart, no de ott egye meg a rosseb őket, fékezni kell bennük az állatot, és ki fékezze, ha én nem!...

(hideg)

Amikor a Joó Jani reggelente fölébe hajolt a feleségének munkába indulás előtt, azt hitte, alszik, ám ahogy gyengéden megérintette ajkával a borzas, szikkadt hajat, az asszony hirtelen fölnézett rá, ráadásul egyből nevetve, de olyan egyből, mintha egész éjjel némán nevetett volna, s a nevetés mélyen az arcába vésődött – volna, szóval mintha maximálisan boldog lenne, igazi, őszinte boldogsággal. A Joó mesélte.

Kötheted-e magadhoz ennyire? Kérdezték tőle a többiek. Nem lenne-e jobb inkább már csak a hideg...?

(kicsivel fél hat előtt)

Kicsivel fél hat előtt csengett otthon a telefon Joónál. Maga vette föl a kizárólag a lakás területén mobilizálható készüléket. Álmosan ránézett a kijelzőre. Rejtett szám, olvasta. Ki az anyja kínja?... Tessék – motyogta.

Mint mikor tüzet kiáltanak, pontosan úgy, olyan félelmetes hangon kiabált bele egy női hang: Meghalt!… – Kicsoda? – kérdezte Joó aléltan. – Most halt meg, nemrég… – Jó, de kicsoda? – Meghalt! Meghalt!... – és letették a telefont.

(hogy némely dolog)

Hogy némely dolog kezd az agyára menni, azt vette észre magán Joó, anno. Például az összetapizott, összezsírozott szemüvegek. Ki nem állhatta. Néha bizony odavágta volna a felesége fejéhez mérgében. Hát így össze kell kenni! Hát énrám nem is kell figyelemmel lenni már? Mindent, szó szerint MINDENT el kell tûrnöm, el kell viselnem? De még sokkal elítélőbben is gondolkodott. Bizony hogy elege van, nagyon elege. Vagy, amikor tornáztatta a feleségét, s az csak rihegett-röhögött Joón, hogy mennyire iparkodik őt talpra állítani, egyszerûen kinevette, teljes szívéből, őszintén kiröhögte a férjét, aki őbelőle normális embert akar gyúrni, faragni még. Elment az esze. Mi vagy te, Isten? – kérdezhette volna Joót. Persze nem kérdezte, inkább csak nevetett rajta.

(a Szabó)

Ahogy a galambszaros díszburkolat kezd előderengeni a reggeli ködben, Gereblyés Szabó a füléhez tapasztott mobiltelefonjával, akárha vezérkari szerverrel értekezne, egészen nyugodtan, tagoltan, mintha hosszú-hosszú kódot olvasna be a telefonba, szinte már énekelve mondja : „Ii-gen, iii-gen, vár-juk a to-váb-bi ga-lamb-szaro-kat, re-mél-jük, ma is meg-lesz az elő-i-rány-zott két-száz fos-pötty, ii-gen, iii-gen, vár-juk na-gyon, hogy meg-le-gyen, visz-hall! visz-hall!…“

(hypó)

A galambok a magas eresz alól, közvetlenül a portásfülke ablaka elé ürítenek, reggelre rendszeresen telepakolják a díszburkolatot. Ha még koppanósan keménnyel s nem fostosan elkenődővel, hagyján, de többnyire bûzös hígság az egész, akár a szennytelep szippantós tartályában az emberi ürülék. Szar és szar, ameddig elszagolhatni, konstatálja magában Kelemen naponta, s mindez Rózsavárosunk szívében. Még hogy Rózsaváros!?... Fekália! Úgy mint: Itália… A szomszéd szennytelepre kora reggeltől késő estig hússzor jön a szippantós autó tele tartállyal, ott ereszti le a környék portáiról begyûjtött anyagot a sötét aknába, a szaga, légköri viszonyoktól függetlenül, kilométerekre terjed. Itt, a 2-es Közmunka Telephelyen, közvetlenül a leeresztő akna mellett, ugyanezt a bûzt vágni, szeletelni lehet. Itt olyan ereje van a bodorodó szagnak, hogy a közmunkásnak megmerevedik tőle a nyaka. A tavaszi árvízkor ennek a szagnak a matériája, maga a cuppogós massza jött fel fél méter magasan a zuhanytálca lyukán át, meg a vécékagylón át az alagsori fürdőbe, öltözőbe, azóta mintás körben a fal. A két árvízi hajós, TÉ és ESZ kiakasztottak egy jókora táblát a gázórára: A TÓBAN FÜRDENI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! Pudher őr, a 2-es számú főbiztonságis próbált ugyan intézkedni, ám nem sok eredménnyel, mindenesetre szólt EN-nek, a telephelyvezetőnek, hogy ez így nem lesz jó, hogy a fiúk minden védőfelszerelés nélkül vájkálnak a mocsokban, nem kéne inkább szakembereknek szólni, szarszakembereknek például? EN azt válaszolta, hogy szólt már a tûzoltóknak, de azok azt mondták, hogy a szar nem az ő asztaluk, azt ők nem szivatytyúznak, kérje meg a szomszédos szennyvizeseket, a szennyvizesek azt felelték neki, hogy maximum adhatnak hipót, ha kapnak érte áramot (nekik épp nem volt), kaptak áramot, de a hipó csak nem érkezett meg, nyolckor rájuk telefonált, hogy mi lesz, hozzák már, vagy mi lesz, elég a munkásoknak a mocskot belélegezni, nem hogy még benne is tapicskoljanak, szóval Pudher őr úr megnyugodhat, ő, EN hajszálra ugyanazon állásponton van…

(reggel)

Reggel, munkába jövet, Joó a bolhapiac felé tekintgetett egyre, hogy milyen üres. Meg hogy biztos sok bolhát adtak-vettek itt valaha, akadt köztük ökölnyi is, lehet. Úgy találta, találatos egy név. Ebben, a nevesítésben, igazán nagy az ember, minden szirt-szart elkeresztel.

Honnan tudod, hogy a libák nem?!...

(ekkor)

Ekkor egy elsuhanó bringás teljesen kibillentette egyensúlyából Joót, miközben monoton rótta a gyalogjárdát; Joó nem éppen barátságosan nézett a távolodó után. – Nagy az önbizalmad, rohadtul! Csak meg ne ártson! Az új jogszabály véd benneteket, gondoljátok. Odaköthetitek a hátatokra a jogszabályt. Egyáltalán nem féltek, ide nekünk a kamiont is, mondjátok. Pedig én hallottam már olyat, hogy gyalogos ütött el kerékpárost, bizony!...

(ÁMBLOK)

Múltkor meg, kis híján, a galambok ütötték el Joót. Nem a telephelyiek, hanem a belvárosbeliek. Egyik majdnem eltörte a vállkaszás ujját, a bal hüvelykjét, mikor Joó a 90 éves anyja keresztrejtvény-megfejtését sietett időben föladni a postára. Csak úgy nyekkent. Egy egész raj röppent föl mellette, Joó persze nem vette őket észre, szokás szerint gondolataiba volt merülve. Hanem egyszer csak: sihh! suhh! – suhogtak el a feje mellett, a füle mellett, a hátánál, a hasánál, egyik épp a lendülő kezét kapta el, de úgy, hogy menten kiszakadt a tolla. Joónak meg az ujja törött le, kis híján. A padokon ülő, sziesztázó mamák csak ámultak Joón, egyrészt, hogy megúszta, másrészt, hogy talán magát Szent Ferencet látják a madaraival, na neee!...

„…Ott, a felhőkben, hány testdarab lebeg, meg a fákban, füvekben, hány és hány, egy kicsi a nagymamából meg a nagypapából… és most vajon béke van már köztük, az egyik molekulái megbékéltek a másikéival?...” (Joó, hazafelé a buszon, álmosan)

„…Elfáradtál, ne tagadd, kár is lenne, vajon mi a fő ok a fáradtságodra, ekkora, ilyen bődületes nagy fáradtságra, úgy az egész ÁMBLOK, vagy akad egyetlen fő ok?...” (Joó, dettó)

 

Ha te mondod, Jenőke!…

(Fekáliában, sej)

 

Rózsa-titok 2.

 (puccosok)

…A fél nyolc az akkor is egy kicsit korai, szerintem, a távozásukhoz, még  hogyha főirodákat takarítanak is (csupa puccos dáma), folyton háborognak, hogy nem érik el a 7:20-ast, így kurva hétszentség, úgy kutyafasza, mikor pedig minimum 8-ig tartana a munkaidejük, mindegy, várom, hogy elhúzzanak a madámok, akkor majd én elvégzem a piszkosát, a sarát, végig az öltözőkben, folyosókon, vécékben. Örüljek, hogy itt vagyok, hogy itt lehetek, hogy van munkahelyem, ma már nem akármi az: dolgozni...

 

(Fajózsi)

Viszem a sprét a vécébe, a fiúkhoz, meg még egy illatos fertőtlenítőkockát is magamhoz vettem, mert olyan nagy a bűz a férfiklotyón, hogy a szennytelepé se különb, a piszoárba nem, mert nincs tartója és becsúszik a lukba, mikor a nagylegények direkt ráhugyálnak,  csak fölébe, a csempekiugróra teszek nekik, hadd legyen közel az orrukhoz. Mutatom a Fajózsinak (egyébként Ágh József), aki   dolgavégeztével épp szembe jön velem, és mondom is neki, kérsz kockacukrot? Rám mered a kacska szemével, aztán a markomba les, a fenyőillatú fertőtlenítőkockára, zöld, mondom, csak zöld kockacukrom van, kell? Egyem meg,  mondja. És ezt úgy mondja, mintha a napra haragudna, hogy már megint szerda, a dolog nem lelkesíti egyáltalán. Pedig, mondom neki, te a kertészeknél vagy, tudtommal. Hát... ott hát, mondja. Kicsit már kiabálós a hangja. Ugyan még nem annyira mintha a feleségével kiabálna, aki szintén itt dolgozik nálunk, de nem a kertészeknél van, hanem a köztisztásoknál, külön tette őket a művezetőjük, mivel folyton civakodtak, pont mint otthon, olyantól tudom, aki többször járt náluk, ott, azt mondja az illető, meg kell bolondulni. Hát... ott hát! – Kezd kiabálós lenni a Józsi hangja, úgyhogy nem is incselkedek vele tovább. Illetve, mielőtt elfordulnék tőle, úgy teszek mintha bekapnám. A cukurkát. Vagyis az illatos zöld fertőtlenítőkockát, amelynek állaga akár a lejárt szavatosságú szopogatós zseléé. A Józsi lemerevedve áll, a szeme golyóra kidülled, úgy bámul rám, olyan megbabonázva mintha egy tök idegen lény lennék számára. Tulajdonképpen ezt is akartam, kicsit idegenné lenni. Folyton az az érzésem, hogy figyel, les engem valaki. És az egyáltalán nem a Józsi...

 

(ramaty)

Ramaty egy idő van. A fákon óriási loncgömbök vagy mik vannak, megtépázva, lehet, hogy a fa eleve ilyen, nem tudom, ezek lehetnek a szarkáknak meg a kányáknak a házai. Berek sétány. Varjúfészek kár.

 

(kár)

Kár, hogy L. műv. elmegy, leszámol, a fizetéséből nem bírja fizetni az albérletét, meg plusz a rezsi is, hallom, sok neki, pedig művezető, az ő fizetése jobb kell legyen a közmunkásokénál,  azok mégsem mennek el, hová is mennének, a Taigetoszra, jól mondom? Plusz a tartásdíj is, mondja, sok neki. A többi művezetők számítgatják, hogy ha L. bérét négyfelé osztanák, akkor is csak 30 000-rel lenne több nekik fejenként, és az mi, na mi, lószar. Tessék?!, mondom magamban. Tessék?! – erősítem meg a kérdést. Az enyém másfélszer harminc sincsen. Álmos  műv. szerint semmi az a 30, annyiért nem éri meg a nyakába venni L. munkájának a negyedét. Tessék?! – mondom megint csak, tessék?! Mert nehogy már megszakadjatok, szegényeim, szegény művezetőim, nehogy! Meg szegény osztályvezetők! Meg szegény, szegény igazgatók! Mert azokból is van itt egypár a cégnél, ha csak kapásból körülnézek, hármat látok, egyenként egy-egy millkó fizetéssel, vagy ne legyek naiv: egy-kettő-három millkóval? Mármint az egyik felvevő helyről, persze. Mert több helyről is befolyik, becsurog nekik, mondják. Nekünk meg mi csurog be, ja, az, az be.

 

(túlélő)

Van az az idegen bogár vagy rovarfajta, picike, akár a szúnyog, még annál is kisebb, ezek vannak újabban a mosdóban, vécében, honnan kerülnek ide, gőzöm nincs, a munkások ruháján, cafatos nadrágszárán költöznek be, lehet. A piszoárból is fel-felszállnak. Rendkívül  alkalmazkodó faj, a maradék salakból meg a vizeletből kicsapódó sóból nyerik az energiát. Teljesen lekerekített a csöpp hártyás szárnyuk, mint a miniatűr helikopterek, olyanok, alig kell nekik energiabevitel. Pillék, túlélők.

 

(mi a francnak!)

L. búcsúztatására kora reggel, a tanácskozóteremben kerül sor. Amikor  benyitok, a főnökök, kicsik és nagyok, és még nagyobbak, a fal mentén körbeállnak. L. tollat kap, gravírozottat, plusz egy csontig elkoptatott ciroksöprűt a főművezetőjétől, díszesen fölszalagozva. Az ajándékok mellé kacagás is jár a kollégáktól. Csak én tátom a számat. Mi a francnak kellett ide benyitnom ma!

 

(Palika)

A Palika gyerek is távozik, a gereblyés. Reggel még lefürdött utoljára, ment leszámolni, nem hosszabbították meg a szerződését, három hónap után lejárt neki, vitte a zsákban a cuccait, szakadt fényvisszaverő-mellényt, bélése kilógó kabátot, sártól és  folyamatos kidörzsölődéstől  fényes páncéllá keményedett szárú nadrágot. A lakatot nekem kell leadnod, Palika, mert már nincs a Jenőke, tudod, mondtam neki halkan, nehogy fölidegesítsem. Az az enyém, én vettem! – vágta rá a gyerek mérgesen. Jó, rendben – hagytam rá hamar. A szekrényt, azt leadom – jelentette ki nagy garral. Mintha azt mondta volna: hülyének nézel te engem?!  

 

(műanyag?)

Valójában mi az a szó, hogy művezető? Műanyag biztos nem. Műszakvezető. S ha műszakot  vezet, akkor mi is a dolga? Nemde ott lenni a műszaknál, a csapatánál, és irányítani, vezetni a munkát. Nem pedig iratokat gyártani a följebbvalójának, hogy aztán a följebbvaló is tovább gyártsa iratát a még följebbvalónak, és így tovább, és így tovább. Már annyian vannak az irodákban, és annyi papírt elhasználnak, hogy csak na!

 

(terítő)

Hogy még egy vécépapírnak is milyen szép mintázata tud lenni! Csak ámulok a klotyón magamban. Mint egy csipketerítő, olyan! Aki ilyet kitalál, az biztos soha nem beszél csúnyán...

 

(most már biztos)

Most már biztos, hogy folyamatos megfigyelés alatt vagyok. A Repcepciós Rezső mindent lát, ő az első vonal, azt mondta nekem minap, ott is vagyok, ott is látlak, ahol nem gondolnád. Azt is tudom, milyen színű a tangád. Pont az is volt az érzésem mindig, hogy valaki kameráz engem titokban, és valahová elközvetíti a rólam készült anyagot, de hogy mi szüksége éppen énrám, gőzöm nincs.

 

(macska)

Ahogy lépek be a recepcióra, megakad a szemem a Rezső monitorán: egy meztelen nőt tett be háttérképnek, szerintem direkt nekem, hogy irigykedve nézzem: én sosem lehetek ilyen!... Valóban tökéletes a dáma, magamutogatón hanyatt fekszik a bársony kanapén, arcát felém, a néző felé fordítva, sűrű haja lelóg a párnáról, mint egy zuhatag, olyan. Olyan mint  Linda Evangelista tisztára, csak szőkében. A bőre frankón le van  barnítva a... –   nem jut eszembe,  most nem ugrik be… csirkemelegítő-lámpával?… Újabban gyakran vagyok úgy, hogy nem tudom valaminek a nevét… Aztán változik a háttér, s már egy macska mutatja felém a seggét. Kicsit hátrébb kell lépjek, hogy jobban  szemrevételezhessem. S akkor  jövök rá, hogy az állat egy kövér pacák pocakjára van, méghozzá színesben, rátetoválva úgy, hogy a bűvölő szemekkel visszatekintő (rám, a nézőre visszanéző) macsek hegyesen fölemelt farka alatti segglyuk tulajdonképpen az ipse koszos köldöke.

 

(tetkó)

Amíg én az íróasztalát polírozom, a Rezső az egyik félmeztelenre vetkőzött őr tetoválását gusztálja a sarokban. A fickó egyélő tetkó. Plusz belevágtak egy rozsdás bicskát a nyakába. Azt mondja rá a Rezső: tök jó!

 

(olyan hangos)

Olyan hangos az őrök nevetése, hogy az már fülsiketítő számomra. Megint  A nők elméleti kielégítésének tudománya címmel tart nekik előadást a Rezső. A Jenőke biztos elvonulna a raktárába vagy a 2-es garázsba, és magára csukná az ajtót, ne is hallja. Csak gondolkozok, mit tenne a Jenőke ekkor meg akkor, ha élne.

 

(kezdjük magunkkal)

A Jenőke volt itt az egyetlen, aki műszak végén odajárult a biztonsági őrök elé, kinyitotta  nekik a táskáját, és minden rekeszt egyenként széjjelhúzott előttük. Kezdjük magunkkal, mondta nyugodtan. A Rezső persze alaposan megvizsgálta a táskát, el akarta kapni a Jenőkét, de az csak szelíden mosolygott rá.

 

(ikrek)

A „mobil” biztonsági őr (mert „stabil” is van, ő a kerítésen kívüli bódéban tartózkodik naphosszat) (kivéve amikor a Rezső-féle szemináriumon van) időnként megjelenik a raktárban a szódavizes csapnál, komótosan teleengedi a műanyag poharát, kutatón körbekémlel, majd nagy peckesen kisétál a raktárajtón. A Jenőke mindig előre köszönt neki. A Rezsőnek ugyancsak. Ő általában hármas kísérettel érkezett, mesélte a Jenőke, nem tudni, Rózsám, kik ők, miféle egyének, azt sem, hogy hol szedte össze őket a Rezső, tényleg semmi konkrétum róluk, csak az az egy biztos, hogy nagyon mutatós legények, ráadásul roppantul hasonlítanak is egymásra, már-már azt gondolnánk, ikrek, szépen vasalt fehér ingben, a csuklójukon, bokájukon drága, vastag aranylánc. Be-benéztek a Jenőkéhez, s a leghatározottabban felszólították, hogy az üzemanyagszekrények körül az öt méter szabad területet biztosítani és betartani szíveskedjen a Jenőke. Valamint a szekrény tetejéről lepakolni azt a sok fölösleges szart. Már bocsika, tették hozzá cinkosan összemosolyogva. Ott egy üres sörös rekesz volt, melyet a Jenőke, ha nagyon elfáradt a munkában, időnként leemelt onnan és ráült. Értettem, válaszolta a Jenőke, és katonásan összecsapta előttük a bokáját.

 

(furakodó)

Egyszer azon töprengett a Jenőke, emlékszem, hogy milyen lesz az új faj, amely utánunk következik a sorban. Te mit gondolsz, Rózsám, melyik élőlénycsoport veszi át az uralmat? Hát, volt itt már, azt mondják, nem is egy uralkodó (majdnem azt mondtam: furakodó) faj, aztán csak beütött nekik is a krach. Én a bolhákra, tetvekre, szúnyogokra szavazok, jelentette ki a Jenőke, falánkságban majdnem olyan jók, mint mi vagyunk... Vagy – vetettem közbe – valamilyen kerekszárnyúak következnek, lehet…

 

(zsakett)

Átjött az imént a titkárságról, a fő-fő-titkárságról (jut eszembe, az nem is a mi cégünk, mégis alá tartozunk, miért, ki érti?), átjött ide valami Zsanett nevű, és itt riheg-röhög a  Rezsővel. Szó van itt már mindenről, hajaj, csak tátom a fülem, hétvégi találka, érdes nyelv, meg amikor a Rezső bemutatja a barátját, a Kálmánkát, és az kezet fog a Zsakettal vagy Zsanett-tal, aki kacarászva tüstént megjegyzi: fölösleges mentegetőznie Kálmánnak, hogy: bocs, vizes a kezem, nyugodtan bevalhatja, hogy  lehugyozta, hi-hi-hi, meg: ha-ha-ha!, a csajszi teszi magát piszokul, azt mondja a Rezsőnek, ez a hétvége neki nem igazán jó a randira, mert a Zsolttal, tudod,  leszek, ő az első, utána viszont mindjárt te következel a rangsorban, nagy kandúrom, ha-ha, hi-hi, hi-hi-ha-ha!..., csak riheg, de olyan hangerővel, hogy a dobhártyám beszakad....

 

(liba)

Aztán amikor elmegy a csajszi, kifakad a Kálmánka: A Jóisten ne verje meg, de ez azért már túlzás, amit anyám csinál, azt mondja, fogyjak le, közben meg idecsomagol nekem emeletes sajtos-kolbászos-sonkás-uborkás szendvicseket, mint egy libát, töm. Hát ki a hétszentség bírja ezt!...

 

(60 ezer)

Úgy néz ki, hogy a Palika gyerek visszakerül a csapatba, erről személyesen   tájékoztatta telefonon a volt művezetője, a Rakonczai Robi, kihangsúlyozva neki: Keddtől kell jönnöd, 15.-étől, és hogy határozatlan időre vagy fölvéve, Palika, a fizetésed 60 ezer. Amikor R. műv. befejezi a telefonálást, fáradtan fölsóhajt: Hogy milyen nehéz eset ez a Palika! Persze fogyatékos, de akkor is, na! Viszont nagyon jól gereblyézik. És elmondja nekem, amit én már régóta tudok is, hogy arra kell a Palikával kapcsolatban különösen figyelemmel lenni, hogy lehetőleg ne az út szélén tevékenykedjen, ne a robogó autók közelében. Mert mániája, hogy elébük veti magát, csak úgy, minden előjel nélkül, már négyszer megcsinálta, nem tudni, miért, mivel nem lehet szóra bírni, vagy csak alig-alig, ebben a dologban meg éppenséggel semennyire se, szóval rejtély, hogy belsőleg van folyamatos késztetése rá, vagy a pillanat hevülete, az idegei fölsrófolásának függvénye az ugrás-vetődés…

 

(kedden)

Kedden kora reggel a Palikát figyeltem, aki épp a másfél héttel ezelőtt utoljára használt bakancsának a fűzőjét kötötte meg. Olyan sáros volt a nadrágja szára, hogy megszáradva szabályosan bádogszerű hangot adott, tényleg úgy pengett, kopogott mint a bádoglemez. Szóval a Palika  szeret gereblyézni, elvan egész nap szótlanul, ő az, aki könnyen a kocsik alá veti magát, ha rájön az ötperc, tűnődtem, pedig milyen fiatal, szinte még gyerek, ha igaz a gyanúsítás, akkor még nagyon sok ugrás vár szegényre. Ekkora lehet a Jenőke fia is, jutott eszembe…

 

(Mikulás)

A Palika mindenkinek szaloncukrokat osztogatott ma, méghozzá a sajátját, amit a Máltai Szeretet Szolgálattól kapott az Otthonban, ahol lakik. Kérdezték  tőle: Te vagy a Mikulás talán? A válasza: á. Akkor hát szerelmes vagy belénk, Pál? A gyerek elszégyellte magát és a falhoz vágta a szaloncukrát.

 

(fegyelem)

Esik. Az eső bent tartja a munkásokat. Lesz nekik munkavédelmi oktatás tartva. Várják, hogy elszállítsák őket a nagybusszal az 1-es telephelyre. Ahol is megjelenik majd a szigorú arcú munkavédelmis előadó szaki, és fontoskodva felszólít mindenkit: Figyelem, fegyelem!… - Ezt még, anno, a Jenőkétől hallottam.

 

(hólapát)

A Pali gyerek, a gereblyés csak áll és vár, aztán egyszer csak huss, s már viszi is futva a hólapátot, amit a raktáros magának félrerakott. Benn a munkásokat szállító buszban aztán jól kiosztja a nagyszájú brigantérosa, de úgy  ám, hogy aki hallja, ijedtében majd’ behugyál…

 

(csatt!)

Repülnek a teli szemeteszsákok, föl, aztán le, nagy csatt-tal, bele a 10 m3-es konténerbe, a Boján dobálja, valahonnan a nemrég érkezett platós Kia mellől vagy alóla, naponta százat összeszed szerte a városban, amit a gyalogos szemetesek gyűjtenek össze, részint a kezükkel, részint (pad alól, bokrok közül) a csiptetős botjukkal, részint a szúrós végű pálcájukkal, mikor hogy. Boján csak végig halad a szokásos útvonalon és a szokásos lerekóhelyekről feldobja a tömött zsákokat a platóra. Emitt meg, a konténernél, lerakja, lehányja. Vagyis lerepíti őket. Néha nagyobbra sikerül a repítés és akkor a zsákok egyike-másika túl száll a célon. Olyankor a Boján eltűnik alant a fűben, s csak abból lehet tudni, merre van éppen, ahonnan a teli zsák felrepül a magasba. Teljesen csendes a repülés, csak a leérkezés kelt zajt, főleg ha sörösdobozos a zsák-tartalom vagy egyéb fémtárgy szúrta ki a nejlont, olyankor van a nagy csatt. Ha messziről nézi az ember, az az érzés keríti hatalmába, hogy maguktól felugráló sárga zsákok táncát látja, talán még arra is asszociál, hogy botos-, netán kardos táncot járnak valamiféle zsákba bújt vitézek, s ők csattogtatnak, pl úgy, hogy a csizma szárára csapnak, csakhogy ez a csattanás, a hang, késve érkezik a hallgató-néző fülébe, a távolság és a hang terjedési sebességének függvényében, szóval mikor már belehullottak a zsákok a konténerbe, jóval azután jön a csatt, és ez az időeltolódás plusz fokozza a szituáció különlegességét. A Boján egyébként nem egy nagy beszédű egyén, sőt, nagyon is hallgatag, csakis ilyenkor csap zajt, úgy dolgozik mint a gép, lehet, azért, hogy időben végezzen, s mehessen a gyerekéért az oviba.

 

(Jenőke, fáj)

Eszem megáll, a Rezső íróasztalánál egy méretes róka ül, fodros gallérú ingben, széles karimájú, sastollas kalapban, jobb mellső lába a klaviatúrán, lazán, előtte, a bekapcsolt monitor képernyőjén egy megnyitott szövegfájl. Utóbb jövök rá: az én Rózsa-blogom. Tényleg, mi más is  lehetne: Jenőke, fáj!... A Rezső fél fenékkel az íróasztalán ül, szemben a rókával, jobb lábával előre-hátra hintáz’, nem igazán lazán, inkább mintha erőteljes rúgáshoz erősítené a lábizmát. S közben szája-ráng szelíden cseverészik a kitömött állattal.

    Közelebb megyek, hogy én is halljam.

    A következőt diktálja a múmia adminisztrátorának:

    „a) A Rezső sorozatosan nem csukja be a vécéajtót, amikor hugyál.

    b) Mindenféle cetlikre rajzol, azokat direkt elszórja, hogy én megtaláljam. Vagyis ezt kérdezem:  direkt elszórja, hogy én megtaláljam? Témája: Ahogy a macskák kefélnek. Az egyik macska mintha a Jenőke lenne. Vagy lehet, hogy ő, a Rezső?...

    c) Meg kell mutatnom a szatyromat meg a táskámat, amikor megyek el. - Gyanús vagy, Amilkó! – mondja, és fölhúzza az inge szárát, hogy látszódjon a tetkója. Valami hajóhorog színesben.”

 

    Máris fordulok el, mennék kifele innen, csakhogy a Rezső a leghatározottabban föltartóztat. S tovább diktál a kalaposának:

    „d) A vécéket, amerre jár (ki más mint a Rezső!) sorra dzsuvásan hagyja. Hasmenése van, mondja, nagyon sajnálja. 

    e) Minden emeleten szétrondít. Vagy valami szarral szarozik, ami nem is az, csak olyan?

    f) Kérdezem, mért utál ennyire? Nem utál ő, á, inkább díjazza a fejem!… Értsem, hogy díjat tűzött a fejemre?...

    g) Bokszoló volt. Meg birkózott is. Van az orra lyukában egy szemölcs, olyan mintha cicakaka lógna belőle…

    h) Bikacsök a recepciós szekrényben meg pornó újság. Már használta. Mutatja, hogyan. Egy ütés a nyakszirtre. Vagy a csuklóra. Amit talál, az garantáltan ripityára törik…”

 

    Abbahagyja a diktálást, a szöveg már úgy is ott van a monitoron.

    Rém szelíden néz rám.

    Most akkor, mondom/kérdem, ki leszek végezve?... Tényleg úgy néz a zavaros  szemével. Holott inkább nekem lehetne fölháborodnom őrá. Milyen jogon nézett bele a titkos blogomba?! Még ha róla is van szó egyikben-másikban!... Ő tehet róla, ne ingerelt volna írásra!...

    Kíváncsi volnék, hol szerezte be a rókát? Biztos valamelyik kuka mellett találtak rá és hozták be neki  a köztisztás szolgái. Meg kell hagyni, puccos dáma, illik hozzá! – S míg én ezeket sorolom magamban, a Rezső közben már a rókán tölti fergeteges mérgét. Mondjam, hogy szerencsémre?... Ugyanis akkora rúgást mér oldalról a kalapos rókafejre, hogy az menten leszakad a nyakról, s csak a széles karimájú kalap  hull vissza a csonka testre, a fej, mint a begyújtott rakéta, legyalulja az asztalt monitorostul, klaviatúrástul, optikai egerestül. Rettenetes csörömpölés, de a látvány se utolsó: a fej nélküli rókatest a félrebillent kalappal a csupasz nyakon, sastoll nélkül…   Hová lett sas-éke, ördög tudja!...

 

(s.o.s)

S. O. S., sürgős hívás magas szintről, fontos mielőbb továbbítani! Állítólag kutyaszar. De csak állítólag. Mert leginkább emberre/emberére üt/hajaz a formája. S hogy mindez hol? Hát a belváros szívében, a Főtéren, a Mindenki Fája közvetlen közelében... Meg hogy derék magasságig. Ezt azért  visszakérdezzük. Ezt végképp nem értjük, mármint Álmos művezető mondja, hogy nem érti a derékmagasságigot, és X diszpécseres legyen szíves még egyszer! De ugyanaz jön ki, ugyanaz az érthetetlenség, érteni lehetetlenség. Mert hogy hogy derékmagasságig, vagy derékmagasságban össze van rondítva. „Most akkor kutyaszar formájú vagy emberfos szerű a képződmény a dolog maga, jó volna ezt pontosan behatárolni, mert Szoknya Laci és Amália kisasszony (sic!) úgy készülnek kivonulni a helyszínre a szerszámaikkal!”

 

(marhára)

Marhára visong az udvaron a Zöld Vakond. Az új sofőr feszt gyakorolja vele a fordulást, szegély mellett elhaladást, tolatást, a mini-söprűgép egészen méregzöld már a kínzásoktól, folyamatosan, észveszejtően sípol, a fickó úgy néz ki a vezetőfülkében a rikítósárga fényvisszaverő mellényében, tényleg hajszálra olyan, mint egy óriásira nőtt imádkozó sáska.

 

(csodálatos)

A Jenőke mondatai mindenen, minden akadályon áthatolnak: „Csodálatos volt élni, Rózsám!  Mindenképpen megérte. Még akkor is, ha, végül is, az egészből semmi nem marad. Csodálatos!…” -

(…)

Ha te mondod, Jenőke!...

 

(a kertész Réka menne befelé)

A kertész Réka menne befelé az irodába, a főnökség elé, de előbb megkérdezi tőlem: Nem vagyok csokis? Ugyanis notórius csokizó a Réka. Azaz hogy: csupán csak  csokizik, mondja. Vagyis, ahogy skandálni szokta: ő csak-csak csokizik, sajna, annak ellenére, hogy súlyilag le van tiltva róla. Kérdik tőle kollegái: ki által, Réka? - Hát az uram által, ki által!... És most nekem újságolja, míg én az asztala fölött hajlongok a rongyommal, hogy képzeljem, ma faültetés volt a D 2-es Parkban, a kiscsoportos ovisok jöttek a cuki kis vödreikkel sorban, meg az óvónénik, és, képzeljem csak, végigöntözték mindegyik elültetett csemetefát, legvégül pedig, képzelje Amáliám, azt mondta nekik a vezető óvónéni: Gyertek csak ide! És már  futottak is hozzá a csöppségek mind, ő ott állt a villanyoszlopnál, és akkor, képzelje, azt mondja a csemetéinek, ezt is öntözzük meg, jó?! És  megöntözték a villanyoszlopot mind... Hát én ilyet, Amáliám, még nem láttam! - csapja össze a tenyerét. – Kifejezetten az óvónéni felhívására körbeöntözték a villanyoszlopot… - Látszik, hogy nagyon ki van akadva. Na, biztos, hogy nem vagyok csokis?! - kérdi újra.

 

(közben)

Közben a Pokoli Csabi, aki nemrég jött meg a söprőgépével, csupa egy élő olaj a keze, máris a netet bújja, a neten a Bama újabb képeire kíváncsi, konkrétan azokra, mondja, amelyeket a hírportál a Balogh Imi kollegáról tett közzé minap, amikor is a Balogh kollega egy magánszemély udvarában vágta ki a Mindenki Karácsonyfáját. Állítólag cikis volt a dolog nagyon. Majdnem olyasvalami történt, mint tavaly, szintén a Mindenki Karácsonyfájának kivágásakor, szintén a Balogh kollegával, plusz a Jovánovics-csal, aki neki a munkában tudvalevőleg a jobb keze. Hogy beakadt az övtáskája a Balogh Imi  kollegának. És hát már tavaly is beakadt nekik, akkor mind a kettőjüknek, a Baloghnak is meg a Jovanovicsnak is, aztán lógtak fejjel lefelé a kosarasgép kosarából, kezükben a kerregő-berregő, szikrákat szóró láncfűrésszel, olyanok voltak mint két hatalmas, lekonyuló csillagszóró… Most, vagyis tegnap, dettó ugyanaz ismétlődött meg az újabb fakivágáskor, a Csaba erre lenne, ahogy mondja, rohadtul kíváncsi, hogy vajon fönn vannak-e már a neten a fotóik. No de mi a szarnak nem lehet behozni?!... - háborog.

 

(jónapot)

Nemrég még a Traktoros Viktor traktorját szerelte a Csabi, vagyis csak odament a traktorhoz, ahol, ahogy mondja, a Viktor szerencsétlenkedett órák óta, mivel hogy a balfácán fordítva tette vissza az üzemanyag  szűrőt a karbicsekbe, és a motor naná hogy nem indult be, az istennek se. Fél délelőtt noszogatta, bütykölte a Viktor a masinát, de hiába, nem jött rá a hibára. Akkor jött ő, a Csabi, szentségelt, szórta a szitkot, ahogy szokta, tényleg olyan a szája néha, hogy a hétfejű sárkány se okád irtóztatóbb tüzet. Ha belenézel a szemébe, meggyújt a mérge. Főleg hogy több dioptriás a szemüvege. Jött. Látott. Beindította a traktort. Oszt csak annyit mondott a Viktornak: jónapot!

 

(hulla)

Egy hulla van a játszótéren. Oda lett átvetve, fölvetve, a kis nyeregtetős házikó legtetejébe, hasmánt, úgy hogy a lába és az ülepe a tető egyik, míg a törzse, feje, keze a másik oldalon lóg le. De még a ruházata színével is annyira beleolvad a környezetébe, hogy igazából észre se venni a képen, a fényképen, amit a Gáspár műv. adott oda a veszélyes hulladékgyűjtőknek,  név szerint Galván Zoltán brigádvezérnek, hogy sürgősen szedjenek össze az ominózus helyen mindent, amit nem odavalónak tartanak, szedjék össze még mielőtt a közeli óvodából a lurkók megjelennének ott játszani. Zoli bá’ meglehetősen indulatosan mutatja Kelemennek, az öreg udvarosunknak, hogy nézze csak (nem a hullát, utóbb kiderül, ő azt észre sem vette, arra majd éppen Kelemen hívja fel a figyelmét), nézze, mi minden lószart kell nekik naponta elhordaniuk az autóval a város (Jenőke elhíresült megnevezése szerint: Fekália) tereiről, utcáiról, parkjaiból, és nem csupán a kukák szemetét, az nekik smafu, hanem, íme, láthatja Kelemen, ezek mindenféle ringy-rongy díványt, szekrényt, mosogató übrikeket szórnak szét. Pont ekkor kérdi a képet kézbevevő Kelemen, hogy: na és az meg  ott, mi az ott? Zoli bá’ rámered a képre: Melyik?, kérdezi. Vagyis, helyesbíti magát Kelemen, nem mi, hanem ki? Hol?... Hol?! - teszi föl az olvasószemüvegét Zoli bá’, mert még mindig nem látja, amit Kelemen állítólag lát. - Hol a tökömbe mondja maga?!, háborog Zoli bá’. Ott, ott! - mutat a képre Kelemen.  De hát hol a jóistenbe? - kérdi Zoli bá’, szinte már könyörögve. Ajánlanám Galván úrnak, nézzen fölfelé is, ne csak lefelé a képen – így Kelemen. Márpedig ő akkor sem lát semmi  szokatlant a fényképen, mondja, vagyis inkább panaszolja. De aztán, azután, a következő pillanatban mégiscsak meglátja. A kurv’ anyját, tényleg ott van! – jön ki belőle a rácsodálkozás kapcsán őszintén, egyszuszra. Mi van ott, hol van ott? - száll be  újabb képvizsgálónak Zoli bá’ kollegája, a sofőr Tomi, meglehetősen kíváncsian. Nem látod, ott, ni, az anyja szentségit! – örvendezik immár  Zoli bá’. Akkor Kelemen csendesen megjegyzi, hogy csak vigyázzanak, ha oda mennek, vagy menjenek egyből rendőrrel, legjobb is lesz. Milyen igaz! - mondja Zoli bá’, és hirtelen felismeréssel a kollegájához fordul. - Te, ez lehetett az a csöves, tudod, a szakállas, a félszemű, ehun ni, az ágya, párnája, a bútora, teneked nem ismerős? Ezt kivégezték, tutira... - El kell szállítsák, mondja határozottan Kelemen. - Még hogy nekünk!?... - Szerintem veszélyes anyag. És mint ilyen, tudtommal a maguk asztala... Ekkor válik Zoli bá’-nak és Tominak is gyanússá az egész. Ezzel a veszélyes anyaggal, meg a maguk asztala kijelentéssel  véletlenül vagy szándékosan elszólta magát Kelemen. - Ne tagadja, Kelemen úr, maga tud valamit, valami van a füle mögött, ne tagadja! - Én?! Hogy nekem?! Ugyan, dehogy!... - Nanana!... Aztán csak-csak elmondja Kelemen, hogy a művezetőjüktől tudja, hogy ő, vagyis a művezető meg egy másik művezető járt ott azon a helyszínen, és az a másik művezető egyszer csak földobta magát a kis ház tetejére, mint egy zsákot, a másik meg, pont a Galván bá’ és a Tomi művezetője, lekapta a fényképezőjével – hát ennyi csak.  - A jó édesanyjukat! - Így Zoli bá’, hevesen. - Na majd adok én nekik hullahoppot, csak várjanak!...

 

(ok)

Zoli bá’ és Tomi tanfolyamra is együtt járnak, hetente háromszori elméletire és szombatonként gyakorlatira a Zipernowszkyba. Szülői értekezlet is lesz, Zoli bá? – érdeklődik az őszülő  öregtől heccelőn Pokoli Csaba. Há’ hogyne – feleli Zoli bá’ nyugodtan. Már volt is. De sajna anyám és apám nem tudtak eljönni, elhalálozásuk okán.

 

(ekkor)

Ekkor nézett rám megvetően a Rezső, és: „Csöcsszag van!” – jelentette ki a fiúk előtt utálkozva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Fekáliában, sej 2.
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat