Kaszás Máté írásai

Kaszás Máté

Hiány

Sok a csomagom, igaz, legtöbb a gyereké (R-é, jóllehet ő egészen kicsi még; mégis, a neki vásárolt hátitáska  kimondottan öblös), egyenként fölszedegetem és a vállamra csapom valamennyit. De Irén váratlanul elviszi a fiunkat (állítólag meg kell mutatnia a gyereket a város egy pontján); abban állapodunk meg, hogy a busznál találkozunk. A város idegen nekem, nyomasztó, valami oknál fogva nincs égboltozatja, nem érzékelhető, pontosabban a hiány-érzet dominál, de úgy, hogy nincs megnevezve, mi is hiányzik. Valami. Valami ott fönn nem úgy van, ahogy lennie kéne – ennyi. Ezzel nem is foglalkozik senki. Hanem a buszállomásnál némi szorongás fog el: olyan sokan vagyunk felszállók, hogy csoda, ha mind fölférünk. Benyomulunk a buszba, ki hogy bír: nyomul, törtet. Ott benn aztán próbálok némi levegőhöz jutni, szét kell feszítenem a karomat, a könyökömmel is  dolgozom, hogy legalább lepakolhassam a csomagjaimat. Nehéz és egyre nehezebb teher, hogy nem mondhatom el senkinek: én még idevárom a feleségemet és a fiunkat. De megvárakoztathatok-e ennyi embert, pusztán azért, mert Irén nem képes ideérni időben? Viszont ha szóvá sem teszem a gondomat – teljességgel az én felelősségem, amennyiben családtagjaim lemaradnak. Aztán váratlanul megfogyatkozunk. Kérdezem az előttem ülő nőt: hogyan, hogy visszamennek sokan? A nő szintén csodálkozik, de rajtam: nem hallottam, bemondták a „hangosba”, hogy másik busz is indul! Kérdezem: és ugyanoda? Persze, mondja, két buszt indítanak egyszerre. Némi reményt érzek, talán a másikba száll föl Irén a gyerekkel. Majd alkalom adtán (legjobb lenne mindjárt az első megállónál) át kell szállnom abba a kocsiba. Csak legalább mi  haladjunk elől. Máris indulunk, méghozzá úgy, hogy szorosan a másik busz mellett megyünk el, és látom (megpillantom), de csak futólag, anyámat: ott ül a másik buszban, közvetlenül az ablak mellett, szenvtelen arccal. Ő és egy kislány ismerős nekem odaátról: szőke, lófarkú-hajú, mint a nővérem lánya, a Flóra, de csak hasonlít a Flórára. És már el is kerültük őket. Aztán a következő pillanatban megint mellettük vagyunk. Szóval ők értek utol bennünket. Ez az első megálló. Valahogy úgy áll egymás mellett a két autóbusz, hogy kényelmesen át lehet sétálni egyikből a másikba, afféle platón, jókora  lemezlapon. Már a másik buszban vagyok, keresem anyámat és a kislányt. A lányt meg is találom, a haját simogatva kérdezem tőle: itt van-e a feleségem és a fiam? Nem tudja. Jön velem, hogy segít megkeresni őket. Egy fejbiccentéssel elhaladok anyám mellett, ám Irént és a fiunkat nem találjuk sehol. Most már bizonyos vagyok benne, hogy lemaradtak. Legalább náluk lenne a mobiltelefon! Csakhogy azt meg otthon felejtettük. Tehát sejtelmem nincs, mi lesz velük. Ráadásul ez a város nem is csak egy idegen város számomra, de idegen ország idegen városa. Látom-e őket valaha? Kimegyek a placcra, és ott is kutatón nézelődök. Egyre csak visszafelé tekintgetek, az elhagyandó városra, melyre kezd lassan ráereszkedni az este. Ég nélküli este. Homály, amelynek nincs határa, nincs neve sem, hacsak nem maga a HIÁNY. Még belekiáltom egy alagútba a feleségem nevét, de semmi értelme. Az alagút enyhén lejt, nagyon hosszú, azért lehet kilátni (átlátni) rajta, mert odalent, messze-messze egy másik utcába torkollik, s ott teljes a kivilágítás: autók robognak el, egyik a másik után, őrült iramban, a motorzaj elnyomja a kiáltásom hangját.

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat