Kaszás Máté

 PONKÓMÁLÓDÓ

(egy falu hírös legendája)

 

3. Víz

 

Senki sem tudta, pontosan mikor, mely órában eredt el az eső. Csak találgatták utóbb  az emberek, hogy esetleg már szombaton este rákezdett. De még így is hihetetlennek tűnt, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt – egyetlen villámlás, egyetlen dörrenés nélkül – akkora, olyan hatalmas víztömeg lezúduljon Ponkómálódóra. Azok, akik a szüreti bálon reggelig mulattak, kimerültségük miatt mind korán aludni tértek, akik pedig nem voltak jelen a bálon, betegségük vagy egyszerűen csak  idős  koruk  végett szintén korán lefeküdtek. A vasárnapi istentiszteleten ennek ellenére – nem számítva Gerezsdi plébánost és az ájtatos képű Borbulay templomszolgát – mindössze nyolcan jelentek meg. S ők valamennyien térdig érő csizmákban jöttek, fejükre dobott ócska lópokróccal. Utolsónak Lékay Jóska. A ministráns az az egy éve az anyját elvesztette Holló Samu volt, akinek otthona a templomdomb tövénél lévő házukban volt ugyan (kellett volna, hogy legyen), de mivel testvérbátyja, a nálánál tizennégy évvel idősebb Kázmér (három éve házas s így jog szerint is már gazda) a Gargaliczi-Kovácsékhoz adta szolgálni (törlesztendő a tavalyi kölcsöngabonát) – igazából sem itt, sem ott, sehol nem volt lakhelye, még leggyakrabban s legszívesebben a szérűskerti istállójukban aludt idősödő apjával egyetemben, magasan a lovak fölött; ugyanígy a vasárnapra virradó éjjelen is.

A plébános érdeklődésére, hogy ő, Samu, vajon hallotta-e éjszaka a zivatart, az alig tízesztendős gyermek egy felnőtt komolyságával felelt: hallani ő sem hallotta, viszont neki mégis pontos értesülése volt róla. És előadta, hogy első álmából egy távolról hallatszó  sírás  nyöszörgő hangjaira ébredt éjszaka. Elég sokáig eltartott, mire rájött, hogy tulajdonképpen ő maga volt az, aki sírt. Csodálkozott is aztán, hogy milyen nagyon messze volt az imént magától. Nem kelt  ki  az ágyból, csupán oldalvást fordult, s óvatosan megtapogatta a párna gyanánt feje alá hajtogatott pokrócot. S amint megérezte ujjával, hogy jó tenyérnyi helyen lucskos – végül is ettől megnyugodott. Aludt tovább. Ezután következett az az álma, amelyik egyértelműen már az esőre vonatkozott. Halott anyját látta, nem is csak egy alakban – egyszerre háromban: vadonatúj nadrágokat hozott (hoztak) őnéki, zöldet, feketét, barnát, meg egy teli csalánzsák diót, a zsákot szájánál nagy hamar kioldotta a három anya, könnyedén megfordították, csücskeinél fogva fölemelték a magasba, és az istálló légterében lebegve nevetgélve egyre csak eregették alá a rengeteg diót.

A plébános, amíg Samut hallgatta, a szimpla sekrestyeablak előtt állt, és elábrándozva nézett kifelé a zuhogó esőbe. Benn a templomban ezalatt, a templom főhajójában, jobbra a negyedik padban Lékay Jóska gubbasztott, akárha még mindig a szüreti bálon lenne. Nem reménykedett már abban, hogy jegyese, ígéretéhez híven eljön a templomba – noha már a közelgő kihirdettetésük miatt is itt volna a helye mellette –, igazából ő maga is csak azért jött, hogy Giza hiányzásáról személyesen győződjön meg. Mert így legalább tiszta sor: a mátkaságuknak mindörökre vége.

Kapronczai Nándor neje, az Örzsébet, és a kelekótya Pittman Panni ült az első padban; csuromvizes pokrócaikat rendezgették csöpögősre, közben a Panni hátra-hátra kuksolt Lékayra, s így, direkte, hogy Jóska is hallja, sugdosta Örzsébet felé: „Kemre-kumra kváremere-kvamra” – Ami körülbelül annyit tett heberhurgyáról lefordítva, hogy: üljünk kicsit közelébb egymáshoz.

Az örökláng, a falon, a templomra szakadó eső súlyától egyre halványabban pislákolt a piros pohárban. S följebbről, Szent Imre szívéből, a hajszálrepedésen át már csöppenni is látszott alá.

Lékay egészen hátradőlt, kiegyenesítette derekát a padban, s hanyag eleganciával lekicsinylő pillantást vetett az elől ülőkre. Ami ugyan nem kerülte el Pittman Panna figyelmét, de különösebben nem is hozta zavarba. Tenyerét „hangfogósan” Örzsébet füléhez közelítette (a hangokat természetesen Lékay felé is terelve), s sejtelmesen újra súgott padtársának valamit. Lékay ebből csak annyit értett, hogy: „vitte” „Palkó” „kabátban” Vagy: magával?   Közben a sekrestyéből kilépő ministráns ütközésig megrántotta a fali csengettyűt; az éles hang hallatára valósággal kővé dermedt Panna hangfogós keze. De lehet, nem is csak attól. Ugyanis a főbejárati ajtó ugyanabban a pillanatban nyílt ki hátul, s azon át, mély alázattal Kúpa Giza lépett a templomba.

Mire a plébános elhelyezte az oltáron a kelyhet, Giza már Lékay mellett állt, azután pedig, áldást követően, együtt ültek le a padra. Giza szelíd, bűnbánós arccal imádkozott, mint egy elsőáldozós kislány. Lékay rezzenetlen tekintettel. Ő egyébként bizonyosra vette: Giza „megszelídülésének” híréről hamarább fog értesülni Ponkómálódó összes lakója, mint értesültek volt a zivatar kezdetéről. Erre garanciát jelentett Pittman Panna személye.

Borbulay templomszolga, ki már a szentmise kezdetén áhítatosan a sekrestyébe vonult; odabent több mint fél órát aludt egyhuzamban a gyóntatószéken. Mert úgy gondolta, ennyike hívő előtt ostobaság volna körbehordoznia a csöngős perselyt. Meg aztán tapasztalatból tudta, aludni ilyen bolondos időben lehet a legpihentetőbben. Nem is ébredt föl előbb, mint csak a végső Glória tibi Dominé”-re; alácsüngő nyálát akkor riadtan visszaszippantotta.

Az égi víz pedig négy teljes napon át zuhogott Ponkómálódóra. Az ötödik nap reggelére, heves északi szél mellett annyira lehűlt a levegő, hogy az esőzés egycsapásra elállt, estére pedig már vékony jéghártya  képződött  a pocsarast elöntő habos áradat felszínén. Úgyszintén a magasabb fekvésű utcák árkainak, gödreinek tócsáin is. A kerítések, háztetők, fák mind-mind tündökletesen ragyogtak a dermesztő holdsütésben. Ekkor ásták meg a sírját Kurucz Péternek, közel egy héten át vigyázták a füstös testet vermelt jég között; másnap délben temették el. A pocsaras jegén akkor már korcsolyázni lehetett, de volt olyan szakasza is (Bíróékkal átellenben), ahol a szarvasjószág veszély nélkül áthúzhatott egy szénásszekeret. Ugyanott vitték lovas szánon Kurucz Pétert a Golgotáról – át a Kepegyűri-hegyre, a temetőbe. De hogy a jégpáncélos utakon úgy-ahogy közlekedni tudjanak az emberek, sokaknak hosszú szegeket kellett verniük klumpájuk talpába, míg mások ugyanezt művelték öreg csizmájukkal.

A Gerezsdi plébánost egy csővázas vasszánkón húzták ki a temetőbe; a két ministráns, Kopjás Rezső és Holló Samu is bőven elfért volna mellette, ugyanis a szánkó hatalmas volt, négy ember és két kutya húzta – a fiúk azonban – alázatból – nem ültek fel a plébános mellé, a füstölővel és tömjénes szelencével jócskán lemaradva, búsan csoszogtak utána.

A havazás – mintha csak az a rengeteg elégett libatoll ereszkedne vissza az égből Kurucz Péter üzeneteként – a „Ments meg engem, Uram” első taktusaira vette kezdetét; pilinkélve indult, sűrű gomolygással folytatódott, s a koporsó elföldelését követően mérséklődő hullongással csöndesen abbamaradt. Épp csak megfehérítette a tájat.

A völgy odalent, mint egy óriási lisztes tepsi, s benne a házak szétszórtan, mint nyamvadt sütemények.

Három hízót szúrtak le a faluban aznap a szokatlan hidegre való tekintettel, a harmadikat szégyenszemre igen későn, dél elmúltával, a temetés után. Az első vágás Birkáséknál történt fönn a pincesoron, hajnalban.  A  második nem sokkal ezután Berta Palkóéknál, a Gesztenyefasor dűlőben – de a legényember Palkó közreműködése nélkül. Róla akkor már az a hír járta, hogy a bál óta sem az apja, sem az anyja nem látta, úgy lehet, lerészegedve odaveszett valahol az özönvíz áradatában, s most jégbe zárva várja táncbéli párját, imádottját és kárhozatra juttatóját, Kúpa Gizát, hogy börtönéből kiszabadítsa – amit persze senki sem gondolt komolyan. A harmadik disznó jó sokára, a Vékony utcában, Kisceli-Vargáéknál került kés alá, előbb azonban – mivel a legizmosabb és legelvetemültebb jószág a három közül ez volt – könnyűszerrel lerázott magáról négy embert, majd hasonló könnyedséggel feldöntötte a száztíz kilós Kisceli-Vargánét a vér fölfogására hozott tállal  és  fakanállal együtt, aztán isten áldja, röfögve-fingva nekivette  magát  a  Kepegyűri-hegynek,  útjából  épp  idejében szétfröccsentve a temetőből hazaszállingózókat. Végül a cingár Frida Ilona fogta meg a Szűcs Tóni szőleje végében, de ő is két kilométeren át kergette (neki szerencsére a lábán volt a szöges futócipője, amit saját maga tervezett, s a suszter Mamfréd mesterrel készíttetett); ledöntötte a tőkék között a disznót, két mellső lábánál sáljával összekötözte, aztán irányt mutatva néki, hagyta, hogy a kifáradt jószág elkerülhetetlen   végzetét  beteljesíteni   bukdácsolva-csúszva visszainduljon a faluba.

Késő este a disznótoros vacsorára kilenc maszka kopogott be Kisceli-Vargáék ablakán.  Az  egyik pántlikásan,  Zoszi-rablónak maszkírozva magát, míg a többiek fából faragott szuronyos puskát markolva emezt, az ál-Zoszit kísérve, őrizve. Jöttek – láttak – ettek, aztán elmentek. Hogy kik voltak valójában – talán egy másik faluból? Egy másik országból? – senki sem tudta meg. Az udvarban mindenesetre még  megálltak,  s  hálából  a finom  vacsoráért pantomin-mimikával eljátszották, ami 1877 nyarán Merkáék hustelában megtörtént. A végén a Zoszi-rablót alakító termetes maszka föltartott karral, némán kiáltva omlott a porhóra.

 

-------------------

(folytatás)

4. Szörny és fenség

5. A koporsó

 6. Az angyal első jelenése

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Ponkómálódó 3.Víz
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat