Kaszás Máté

Malacka és Kiskomám

 

Rég elpusztult már a malacka ‒ kezdte meséjét anno… réges-régen, szókimondó nagyapám ‒, olyan fényesen feszes volt a bőre, mint a porcelán, három hétig élt, az utolsó héten vették csak észre, hogy nincsen lyuk a seggén, az állatorvos az állatkórházba küldte, ott gyorsan vágtak rá egy lyukat, de közölték velük, nincs sok értelme, ha akarják, hazavihetik a jószágot, ám ne reménykedjenek a felépülésében, az kellene, hogy a kis coca tojjon, de ő tojik tojni, bele van sülve a salak, szegényke, mondták, nem érheti meg, hogy tisztességesen felnőjön és levágják, szereted a stifoldert, kiskomám?, kérdezte a fiútól az állatorvos.

Kiskomám iskola után mindennap az istállóba sietett, hozta a malacnak a tejet, szalmával takargatta, akkor már nagyon kigömbölyödött szegény, várható volt, hogy hamarosan elpusztul, így jár akinek nincsen lik a seggén, bezzeg a többiek hangoskodtak az ólban az anyjuk hasán. A kismalac sosem mutatta, hogy szenved, türelmesen nézelődött az istálló durva világában, mintha mást nem akarna, csakis nézelődni. Kiskomám pedig jött-ment, rendezkedett, mutatta, milyen rengeteg sok a dolga, fúrt, faragott, szegelte a léceket, tudta, azért olyan nyugodt a kis jószág, mert benne bízik. A kismalac lehajtotta a fejét, hogy Kiskomám a nyakát simogassa; simogatta is a nyakát, szép, gömbölyű vagy, mondta neki, a bőröd majd’ kicsattan, olyan akár a porcelán. Kiskomám nagyon vigyázott, hogy a malacka ne tudja meg az igazságot, mert az igazság, jól tudta, néha nagy baj, nagyon nagy baj, úgyhogy fúrt, faragott tovább, minden munkát a kis jószág előtt végzett, látod, mondtam én, mondta neki zihálva, rengeteg itt a dolog, de mondd, kérlek, te miért nem visítasz, nem azért kerültél külön a többiektől, hogy ne visíts, visíts csak nyugodtan, hallasd a hangod, hallod a többiek hogy veszekszenek kinn az ólban!?

Rozsdás vasfűrész-lapok, csorbult balták, kalapácsok szanaszéjjel, az istálló egyik gerendájába nagybetűkkel bevésve: KONTYOS. Kiskomám nem ismerte Kontyost, régóta jószág nélkül volt az istálló, a kismalac volt egyetlen lakója, de már nagyon mutatkoztak rajta a jelek, hogy ő sem lesz itt sokáig.

Hagyni kell, hadd múljon ki szépen, csendesen, mondta Kiskomámnak édesanyja, te se molesztáld folyton!

De Kiskomámnak muszáj volt bemennie a malackához minden nap, továbbra is fúrt, faragott, szegelte a léceket a kis jószág előtt, így csapta be, elhitetve vele, hogy nincs semmi baj, hogy sok itt a munka, sokat kell dolgozni, az élet kész robot, sokat ki kell bírnia annak, aki ide megszületik ‒ ezt mutatta, és a malacka hitt neki, nem látszott rajta, hogy szenvedne, vagy hogy bármi baja volna a világgal, láthatóan meg volt elégedve, örült, hogy megszületett, hogy „itt lehet”. Kiskomám olyan jól alakította szerepét, olyan tökéletesen titkolta barátja előtt a bajt, hogy amikor tényleg bekövetkezett a legrosszabb, maga sem hitte el. Lényegében ott beszart minden tudománya.

Úgy bizony ám, kis unokám! ‒ zárta meséjét nagyapa.

 

 

 

 

Oldal: Malacka és Kiskomám
Kaszás Máté írásai - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-ferenc.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat